Víztükör, 1993 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1993-04-01 / 4. szám

Véleményem szerint

Vízügyi szolgálat - alulnézetben

Ahogy az ókori rómaiak nem vitatkoztak a hajózás szükségességén, a vízügyi szervek vezetői előtt is hosszú évek óta nyilvánvaló volt a szervezésnek mind a fontossága, mind az elkerülhetetlensége. A peremfeltételeket több minisztériumi kollégiumi határozatban megfogalmazták, különösen hangsúlyt adva a működőképesség megtartásának és a vízkárelhárítási felelősségünk átháríthatatlanságának. A szervezés végrehajtásának stratégiai lépését a közelmúlt eseményei gyorsították föl.

Siklósi Csaba volt közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter Baján, január hó 29-én a szakma vezetőinek tartott értekezleten már pozitívan tudott tájékozódni az átalakulás eredményeiről, sőt a szervezés beindításának jó néhány tapasztalatáról is.

]Vta, amikor a nagyvilág iránti fogékonyságunk lényegesen megnőtt, nagy a jelentősége annak, hogy próbáljuk a hazai viszonyainkat és terveinket a külországi célállapotokhoz hasonlítani. A vízgazdálkodási, államigazgatási öszszehasonlítás keretében két tényezőt sosem szabad szem elől tévesztenünk: - Az egyik - a talán már túl sokat is emlegetett - hidropolitikai helyzetünk: a külországokból érkező vizektől való nagyfokú függőségünk mind minőségi, mind mennyiségi vonatkozásban, ezen belül a vízhiányok, vízbőségek szélsőségeinek rapszodikussága és a vízigények területi kielégítésének feszültségei. - A másik fontos tényező az országunk gazdasági és szellemi fejlettsége, a történelmi gyökereink. Rövid visszapillantás erejéig fel kell idéznünk a török alóli felszabadulás időszakának elvadult vízviszonyait. Az a

vízgazdálkodási rendszer már nem volt nevezhető természetesnek. A középkorban kialakított - ma sokak által idealizált, de alig ismert - ember és víz kapcsolatrendszere a XVII. század végére teljesen tönkrement. Helyette a

XVIII. század csendes gazdasági fejlődése egy új lokális kármérséklő rendszer kiépítését tette szükségessé. A folyók teljes vízrendszerének egységes elvek szerinti kezelését Huszár Mátyás és generációja ismertette meg a társadalommal a

XIX. század első felében. Az akkor elindított, - először a Kőrösökre, majd a Dunára és a Tiszára kiterjedő - mappációs munkák igényelték a nem közigazgatási határok szerinti érdekeltek szerveződését. Ezek voltak azok a a vízitársulatok, amelyek akkor tudtak eredményesen működni a tulajdon és a valóságos érdekviszonyok talaján, amikor alkotmányos rend uralkodott az országban.

A 100 éves múlttal rendelkező társulatokat 1948-ban államosították, s ez praktikusan azt is jelentette, hogy az állam felvállalta / egyszemélyben/ mind az érdekelt szerepét, mind annak a felelősségét, végrehajtást pedig a többször változó, de a mai napig is működő vízügyi igazgatóságokra bízta. Ezt a helyzetet csak kismértékben befolyásolta a társulatok 1957-től kezdődő újjáalakítása, mivel ezek az újabb kori képződmények az akkori állami és szövetkezeti nagyüzem bázisán jöttek létre úgy, hogy az állam az érdekeltségét és a felelősségét a vízügyi igazgatóságokon keresztül továbbra is gyakorolta. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a vízügyi kármérséklő, kármegelőző szolgáltatás iránt ma alanyi jogon formál igényt minden állampolgár, gazdálkodó, igazgatási szervezet. Feltételezhető, hogy a vázolt okfejtésből levezetett következtetés egyértelmű, azaz az egységes vízügyi államigazgatás és a vízgazdálkodás teljeskörű felelősségét csak akkor lehet megváltoztatni, ha a teherviselési rendszerben a tulajdon- és érdekviszonyokon alapuló gyökeres változtatásokat lehet végrehajtani. Az állami felelősségvállalás mérséklésére irányuló forrásbővítő kezdeményezések már a közgazdasági és a műszaki tervező munka szintjén állnak, a megvalósíthatóságának elsősorban gazdaságpolitikai feltételei vannak.

A. mai vízügyi igazgatóságok határait a vízgyűjtő és a vízkárelhárítási szempontból azonos adottságú területek körvonalai szabják meg. A természetföldrajzi megalapozottság teszi közel azonossá az egyébként igen eltérő gazdasági fejlettségű, laksűrűségű területeken működő igazgatóságokat. Közös vonás, hogy eltérő mértékben ugyan, de mindegyiknek számottevő vízkárelhárítási feladatai vannak. Az igazgatóságok között valóságos differenciáló tényező azok „kitettsége”, ami azt jelenti, hogy eltérő módon függnek a külországi hatásoktól. Ott, ahol az árhullámok megérkezése egyidejű az előrejelzéssel, nyilvánvaló nincs idő nagymértékű külső erő mozgósítására, hanem közvetlenül diszponálható emberi, fizikai, technikai erőforrásokkal kell a védekezést elindítani. Ahol 3-4, vagy több napos időelőnnyel rendelkezik a Vízig, ott jobban lehet támaszkodni a külső segítségre.

Mindezeket a differenciáló tényezőket számba véve a Tisza középső- és alsó vízgyűjtőjén elhe-