Magyar Vízgazdálkodás, 1988 (28. évfolyam, 1-8. szám)
1988 / 2. szám
Folyószabályozás és leletmentés (Néhány szó a zagyvaparti föltárások módszertani kérdéseiről) A különböző földmunkák és talajmozgatások, így a mezőgazdasági tevékenység (szántás, főként a mélyszántás, rigolirozás-szőlőaláforgatás), valamint az ezzel összefüggő egyéb munkálatok (pl. melioráció-alagcsövezés, öntözőcsatornák létesítése, halastavak kialakítása) során, de agyag- és homokbányák (pl. téglagyárak) használata, vasút- és útépítés alkalmával lépten-nyomon bukkannak elő olyan tárgyak, melyek a régészet forrását képezik. Méginkább áll ez a megállapítás a folyóvizek rendezésének terén, a szabályozással kapcsolatos kanyarulat-átvágások és a gáterősítések vonatkozásában. Eme munkálatok és az archeológia közötti összefüggés ma már több mint száz esztendős. A „szőke" Tisza szabályozásának hosszú generációkat átölelő programjában, a munkálatok második korszaka, az 1860—1880-as időszak (1867—1888) súlypont a magyar régészet történetében. Ezek az évtizedek voltak a tudomány iránti érdeklődés megélénkülésének évei, amely egybeesett a kiegyezés (1867) utáni liberálisabb politikai légkör kialakulásával. Tudománytörténeti (historiográfiai) szóhasználattal úgy is mondhatnánk — ez volt a hőskor. A népvándorlások századaival, ezen belül is a germánok (gepidák) régészetével foglalkozó kutató számára „mérföldkő” az 1881-es esztendő. A nagyobb árvizeket követő mederrendezési és töltésépítési munkák — a Tisza-Körös egybeszakadásától a Maros torkolatáig — hozták elő a Tisza-vidék első jelentősebb kora-népvándorláskori, gepida sírleleteit. Az alföldi kubikosviJág számára is jó kereseti lehetőséget nyújtó vállalkozás során, Szentes tágabb térségében, Bökény és Mindszent között, valószínűleg a város zalotai határrészén (amely a későbbi közigazgatási változásokkal Magyartéshez került, s a szakirodalomban is így szerepel) egy föltehetően nagyobb i. sz. VI. századi temető semmisült meg. Az összegyűjtött leletek ajándékként a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek. Elsősorban néhány ékszer, fibula (női ruhakapcsoló tű, bross) az, ami igen figyelemre méltó. Egy fibulapár olyan, hogy párja nincs a gazdag gepida emlékanyagban. Ilyen ékszereket a frank ötvösök készítettek a Rajna és a Szajna közti területen. így korántsem elképzelhetetlen, hogy a mi darabjaink nem helyi gyártmányok, hanem a messzi nyugati világból érkezett importok. A meroving régészet ezeket az ékszereket — egy-Fotózás a római kori településnél a TITÁSZ kosaras szerelőkocsijáról (1986) egy lelőhely alapján — Champlieu- és Bréban-típusnak nevezte el. Egy másik fibula ugyancsak ritkaságnak számít, bár ilyenek állítólag Erdélyben is előkerültek. Ezenkívül pontos mását találjuk brossunknak egy magánkollekcióban (Kofler—Truniger Gyűjtemény). Vajon nem a szentesi (magyartési) temetőből származik? E kis lelet-történeti kitérő után folytassuk a megkezdett gondolatsort, s a múltból lépjünk ismét a mába. A Közép-Tiszavidék korunkban is exponált területe az ilyen jellegű régészeti kutatásnak, gyűjtőtevékenységnek, mivel az Alföldön itt történnek a legnagyobb méretű folyószabályozási munkák (Tisza, Zagyva). Az 1960-as években a Tisza II. vízlépcső építése teremtett együttműködési lehetőséget a Damjanich Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum és a beruházást végző vállalatok között. 1980—1985-ben a megye régészei Nagyrév, Kengyel és Tiszafüred környékén tevékenykedtek nagyobb földmunkáknál. Az 1986—1987. évi zagyvaparti leletmentés előzményeiről (úgymint a tervezet alapján terepbejárás, lelőhelyek Körárkos császárkori temetkezések (1987) 24
