Magyar Vízgazdálkodás, 1987 (27. évfolyam, 1-8. szám)

1987 / 4. szám

Az erdélyi aranymosás

Az erdélyi aranyról már annyit, de annyit összeírtak, hogy ezek az irományok megtölthetnének egy kisebb könyvtárat. Tehát ebben a dolgozatomban idézem azokat is, akik a legérdekesebben, a legszavahihetőbben írtak Erdély aranykincséről.

A sort Lukács Gyulával kezdem:

„. . . Erdély irányában a természeti őserő legkevésbé sem vala mostoha. Meg van ez áldva kincsek és gazdagságban annyira, hogy a föld egy országa sem mutathat ennyi gazdagságot, ennyi kincset, ennyi szépséget — ilyen kicsiny területen . . .” Majd az erdélyi

bányavidékről írja: .......Annyi festőit,

érdekest és sajátságost nyújt Erdély ezen részlete, melyet a Kis-Szamos, Aranyos és Maros szegélyez, és magában foglalja Zaránd, Hunyod, Alsófehérmegye, Aranyosszék, Torda és Kolozs-megye egyes részeit...”

A szentmihálykövi várrom „tövében egyszerű, szegény oláh falu terül el. Mellette az Ompoly patak mellett még látszanak holmi aranymosási telepek, a római kincs-szomj tanúságául ..." A várhegyről láthatjuk Tündér Ilona várát! . . . (íme, ahol arany van, ott okvetlenül megjelenik a tündérkirálynő, mint a Csallóközben.)

Zalatna „Erdély legelső, leggazdagabb bányavárosa volt" — magyarok lakták. „1848. okt. 24-én felgyújtatott és menekülő lakossága — 7—800 ember — ... lemészároltatok: Preszákánál. Ugyanígy végezték Abrudbánya és más helységek lakói . .

Abrudbánya neve már egy honfoglaláskor regében is előbukkan. Mégpedig az arannyal, az aranymosássai is kapcsolatos ez a rege.

.......a honfoglaló magyarok egy lelőtt vadkan által találták föl. Kedvenc mulatságukat űzték apáink a bérezek közt: vadásztak, de a lelőtt vadkant nem tudták feltalálni. Egyszer reátaláltak a hegymosásban, hova a megdagadt havasi patak ragadta magával. A tüskék (sörték) tele voltak aranyfövénnyel. S midőn követték a havasi patakot, Abrudbánya romjaira bukkantak . .

Talán még szebben ír erről a vidékről Heltai Gáspár:

„Az Erdélységnek nagy voltáról és bádog voltáról ... De noha görbécses és igen hegyes föld, azért igen jó termő föld és igen bőv gyümölcshozó. Környülvétetett kedig mintegy szép koronával, a magas hegyekkel, melyek kőzett szántaion sok faluk vadnak, holott az emberek szántással és kapálással földet készítnek a búza, rozs, köles és egyéb magvoknak bevetésére; és mind hegyen völgyen jeles termése leszen. De az embereknek nagyobb része mind aranyászok.

Mert a hegyekből és a patakokból kiváják a fövenyt, és megmossák azt, és szép drága aranyat mosnak ki belőle, és gyakorta oly aranyotkat, oly szép szömeket és góstyánokat találnak benne, hogy egyik egy girát, egynihányszor két vagy három girát is nyom. A többi

kedig érczeket művelnek arany, ezüst, réz, kéneső, vas etc., érczeket, és helylyel-hellyel bányavárasak vadnak az nagy hegyek kőzett. . .”

Itt mindjárt elmondom, hogy a gira (magyarosan, az olasz líra után) a középkorban pénz vagy pénzérték, s tizenhat arany- vagy ezüstnehezéket tett ki. A nehezék a régi font latjának egy negyedrésze, vagyis 60 szemer. A száz gira 4000 latot, vagy 125 fontot, s így egy gira négy latot nyomott. III. Béla idejében Magyarország bevétele a pénzvefés, só, vám, erdélyi szászok adója, megyei ispánok s a szlavóniai herceg ajándéka címén 166 000 girára ment. Egy gira körülbelül hatvan gramm.

Oláh Miklós munkájában is felcsillan Erdély aranyának fénye:

,,. . . Azért nevezik Aranyosnak (a folyót), mert ugyanúgy, mint ahogy azt a hispániai Tagusról és a lüdiai Paktóloszról feljegyezte a hagyomány, aranyhomokot ho;rd magával . . .

. . . kövek között találják szilárd rögös formában, ezt a természet eléggé megtisztította a salaktól, és tiszta, másoknak különféle nagyságú volt birtokában, nekem tyúktojás nagyságú, súlya több volt száz dukáténál. A minap írta nekem Gerendi Miklós erdélyi püspök, hogy ilyen aranyrög birtokába jutott, súlya háromszázötven dukátéval egyenlő. Még azt is írta, hogy egy jobbágy Abrudbánya környékén ... a minap ilyesfajta aranyból cipó nagyságút talált, súlya több volt 1600 dukáténál. Találnak aztán dió és kavics nagyságúakat is . . ."

S most számoljunk csak egy kicsit!

Oláh Miklós tyúktojás nagyságú aranyrögje száz dukátnál nehezebb, tehát majdnem 35 dkg. Gerendi Miklós aranyrögének súlya 350 dukátéval egyenlő, s ez pontosan 1 kg, 221,5 gramm. Az abrúdbányai cipó nagyságú aranyrög súlya több volt 1600 dukáténál, tehát 5,60 kilogramm (egy dukát súlya 3,49 g.). S ez nem mese, mert Oláh Miklós szavahihetőségében nem kételkedhetünk!

Orbán Balázs nagy munkájában is foglalkozik az erdélyi aranymosással:

„ . . . Aranyosszék, mint nevét az Aranyos folyótól nyerte, úgy annak főbb része is e folyam vidékén helyezkedett el, azért mindenekelőtt magát a névadó folyót tesszük vizsgálatunk tárgyává, főleg folyamvölgyének azoá részét, melyet Aranyosszék foglal el.

Az Aranyos legrégibb latin neve Crisola, későbbi Auratus, latin és magyar neve egyarányt aranytartalmától ered; mert aranyerekkel dús hegyek közt hömpölyögvén, homokja mindenütt aranyport tartalmaz, oly nagy menynyiségben, hogy amint Fridvaldszky mondja, az Aranyos porondjának rendszeresített mosásából több aranyat lehetne nyerni, mint a sziklákban való terhes és bizonytalan bányászat által . . ."

De a szépirodalomban is sok-sok nyomát találjuk Erdély aranyának, például Jókainál. Míg szülőföldje aranymosásának csak néhány sort szentel, Erdély aranyát újra és újra megcsillogtatja, bár magáról az aranymosásról elég keveset ír. Fekete vér című regénye második fejezetében olvashatjuk a következő néhány sort:

,, . . . Ennek a zátonynak szélét körül szokták állni a gázló madarak: gólyák, gémek, kócsagok, akik ott úri kedvteléssel űzik a halászatot, nem törődve vele, hogy a zátony túlsó oldalán egy félmeztelen ember meregeti lapáttal az iszapot s töltögeti teknőbe, lúgozza hosszú vályún keresztül. A cigány meg a vadmadarak megszokták egymást. . .”

Erdély aranykora című regényében ezt írja:

,, . . . majd egy patakon kellett átgázoniok, hol félmeztelen, de rongyaiban is tarka cigánynép mosott a fövényből sáraranyat, a kérdezősködő idegenre bámészkodva vadállat módjára . . ."

Ha viszont már Jókainál tartunk, folytassuk is vele. Dr. Kristóf György Jókai napjai Erdélyben című könyvéből idézem a következő sorokat:

Egy gazdag román „a királyi aranybeváltó hivatalban minden aranyát beváltotta aranyporra, akkor ezt a sok aranyport összekeverte az udvarán levő sárga agyaggal; s azzal ott hogyta szépen. A kutatók rajta jártak, beletapostak, keresztül botlottak rajta, mégsem tudtak rátalálni . . .” Utána, amikor a veszély már elmúlt, vígan kimosatta az aranyport az agyagból!

,, . . . Megnéztük az aranybeváltóhivatalt is. Hétfő reggel a környékről jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával heti munkájának eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szegletéből az aranyport, amit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyeremét, bocskoros románok szedik elő tüszőből a mogyoróformára összegyúrt kis sárga aranyat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízbő! kifogott sárarany; azt fizetik mind arannyal, ezüsttel. Ez az abrúdbányai ipar. Ahogy más ember gabonát szerez a földből, úgy keresik ők abból elő az aranyat s azt viszik piacra. Ez a hivatal egy év alatt hat mázsa aranyat s harmadfél mázsa ezüstöt vált be . . . Fontja az aranynak 444 írtba számítódik ...”

Lukács Béla (Nem azonos az idézett Lukács Gyulával!) elbeszéléseiben is felbukkan az aranymosó cigány alakja:

,,. . . Rongyos, elperzselt bőrű czigány ül a patak mellett, ott a hol legiszaposabb a partja. Előtte görbe aszta! áll, azon elavult pokróczdarab; a czigány reá szór néhány lapát iszapot s porondot, s aztán lemossa ismét a pokróczot néhány dézsa vízzel; így foly ez már reggel óta.

Aranyat mos. Mások a föld belsejében keresik, ő jobb szereti csak itt a napvilágon. A patak aranytartalmú vi-17