Magyar Vízgazdálkodás, 1986 (26. évfolyam, 1-8. szám)
1986 / 1. szám
Mosolyog-e még a Balaton? Bertha ßulcsu könyvéről „Ah, de a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden ponton új bájait tárja fel; mentül tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, hogy az egész táj mosolyog!" — írta Jókai Mór. Bertha Bulcsu a Balatoni évtizedek című könyvének mottója is lehetne ez a mondat. Valóban, a balatoni táj mosolygása csábította az embereket a tóhoz minden időben. Somogy szelíden hullámzó dombjai, lankáin elterülő szőlők, és a Bakony zordabb hegyei ölelésében fekvő tó látványa annak idején már Jókait is elbűvölte. Bertha Bulcsu pedig annyira érzékeli ezt a csábítást, mintha egyenesen ide született volna. Viszont a tóközeiében nevelkedett, s vált felnőtté. Ám a Balaton-vidék aranyló-kéklő ragyogása átvilágít könyveinek lapjain, még akkor is, ha nem a tó a főszereplője. Olvasás közben ott érezzük magunkat a parton, vagy éppenséggel a szepezdi öreghegyen. Bertha Bulcsu költői szépségű mondatai is hitelesen láttatják a Balatont és környékét. Máskor megelevenednek a Balaton melletti, múltba süllyedt gyermekkori élmények. „Csak a ködre emlékszem. A délelőtti lebegésekre. A pára nyers vízszagára. Néha furcsa módon füstszagú volt a köd, mintha tüzek égnének bent, a tó közepén. A füstöt legtöbbször a túlsó parton szívta magáiba a köd, s átgomolygott vele a hegyek lábához. Néha poshadt hínár- vagy nádszag keveredett az illatok közé. Máskor pedig halszag. A napon száradó, csónakban felejtett csa- Iihala к erős szaga. Tizenegy óra tájban a ködfal mögött fények gyulladtak. A párában apró fehér golyóként forgott a nap. Éppen csak látszottak a kontúrjai. A nap is lebegett. Máskor viszont kis szél támadt, s hirtelen félrecsapott egy ködfüggönyt. Ilyenkor fémesen előbukkant a víz. Olyanszerű volt mint egy nikkeltó.” Az idézetből is érzékeljük, hogy az író mennyire együtt él a táj sajátos látványával, átveszi rezdüléseit. Bertha Bulcsu Nagykanizsán született, Keszthelyen járt gimnáziumba és Balatongyörökön lakott csaknem húszéves koráig. A balatoni táj alakította — finomította és keményítette egyszerre — írói magatartását. Könyve, amelyet immár harmadszor adott ki a Szépirodalmi Könyvkiadó (1973, 1978, 1984) is bizonyítja, hogy aki a Balatonhoz közel született, s élte le gyerekkorát, az már sosem tud végleg elszakadni legnagyobb tavunktól. Nyarait ma is ott tölti, onnan küldi tudósításait. A Jelenségek című esszésorozat szülőtája is jórészt a Balaton. S az sem véletlen, hogy Bertha Bulcsu, első nagy írói sikerét a Jégnovella című elbeszélésével érte el, amely a befagyott tó jegén játszódik. A balatoni táj és a tó nemcsak vonzotta az embereket, hanem jellemformáló erejénél fogva nevelt, tanított; edzette az ott élőket. A gyümölcsöskertekben hajladozó, a lankákon a napsütötte szőlőlugasok közt metsző vagy kapáló embereket a táj tanította meg szorgalomra, munkaszeretetre. A föld, a gyümölcsfák, a szőlőskertek csak a szorgos embereket tűrik meg. Am a Balaton partja, a táj arculata lassan megváltozott, átalakult. Ha Jókai most nézne szét a dombtetőről, nagyon valószínű, hogy nem azt írná, amit fentebb idéztünk. Bertha Bulcsút is ez gondolkodtatja el leginkább. A Balaton mosolygó arca mintha haragosra váltott volna a 60-as, 70-es években. Veszített csillogásából, sajátos fényléséből. (A könyv az 1973 előtti adatokat tartalmazza, reméljük a 80-as években valamelyest javult a helyzet.) Szól a könyvében arról, hogy milyen gyors ütemben fejlesztettek, iparosítottak a Balaton-parton. Hiszen üdülők százai mellett, szállodák, gyárak, vállalatok tucatjai épültek, de közben maga a tó háttérbe szorult. Hiába volt a nagy fejlesztési buzgalom a Balatonnál, a tavat elhanyagolták. Pedig épp a tó volt a változás előidézője. Bertha Bulcsú könyve egy kissé vádirat is, hiszen az író félti, védi a tó életét! Sok helyen a munkájában gyerekkori emlékeit hívja segítségül, hogy összehasonlíthassa a tó mai állapotát a harmincnegyven évvel ezelőttivel. A Halászok, horgászok című fejezetben a halállomány csökkenésének, a víz szennyeződésének körülményeit vizsgálja az író, és megpróbálja feltárni az okokat. Neves szakembereket is megszólaltat könyvében, például a halállomány pusztulásával kapcsolatban. Csaknem valamennyien a pusztulás elsődleges okaként az angolnatelepítést említik. Ez a halfajta ragadozó életmódot folytat; elsősorban süllőkkel táplálkozik. Nézzük, mit ír erről az író: „Az angolna a lexikon szerint is veszedelmes ikrapusztító, de a Balaton esetében most többről van szó. Kétségtelenül eltűnt a tóból a vágódurbincs, eltűntek a rákok, esztendők múlnak el, mire az ember véletlenül fog egy kis sügeret. Sokan azt állítják, hogy az angolna már nem is keszeget eszik, hanem legfőképpen kis süllőket. Ez is lehet, hiszen mindkettő fenékjáró hal. Én mint hajdani györöki lakos, még emlékszem az eleven régi vizekre. Ha kimentem a móló végére süllőzni, akkor biztos, hogy fogtam süllőt. De közben nyolc-tíz darab sügeret, paptetűt is szárazra emeltem1'. Az egyik szakember szerint az amúrtelepítés is nagyban hozzájárult a pusztuláshoz. Idővel kiderült róla, hogy nem a káros hínárt eszi, hanem a nádast tizedeli. A telepített „3000 növényevő hal kiirtotta a nádast, s azóta sem a haliaknak, sem a madárvilágnak nincs menedéke a tihanyi félszigeten. A falánk amúrok a vízi növényzet megkeményedett, megsárgult torzsáit is megették a tihanyi belső tavon”. Am sem az angolna, sem az amúr nem hibáztatható a pusztulásért, hiszen önfenntartás ösztöne miatt ették a süllőket, illetve tizedelték a nádast. Annál inkább az ember „számlájára" írandó mindaz, ami bekövetkezett. Az emberi felelőtlenség és önzés okozta a legnagyobb kárt. Bertha Bulcsu sok elszomorító adattal bizonyítja, hogy a Balatonnal korántsem úgy bántak, mint egy sajátos élőlénnyel. Furcsa és sajnálatos tény volt annak idején, hogy az Aldrin nevű gyomirtó szert még akkor is használták a partokon, amikor azt már a világ nagy részén betiltották, fölismerve káros voltát. Szembetűnőbb volt, hogy a Balatonon még akkor is száguldoztak a motorcsónakok, amikor a világ összes taván 'már nem engedték vízre szállni őket. (A Velencei-tóra sem.) „Több zöld kellene a 'partra, több berekfa, szilfa, nádas, több hal a vízbe s kevesebb beton" — írta Bertha Bulcsu a hetvenes évek elején. Ha most sétálnánk körbe a parton, vajon több berekfát, szilfát, nádast látnánk-e? Elgondolkodtató és megdöbbentő adatokat is megtudhatunk a könyvből: „A Balatonba torkolló 40 nagyobb vízfolyás közül 17 szennyezetten ömlik a tóba”. Vajon napjainkban milyen ez az arány? A Balaton-parti vasút- és útépítés is tetemes kárt okozott a tónak, mert ezzel elvágták a Balatont Nagyberektől. „Ugyanilyen káros volt a Zala szabályozása is. A folyót vissza kellene a Kis-Balatonba vezetni és ott ülepíteni. A Zala sajnos, nagyon szennyezetten kerül a Balatonba" — jegyzi meg az írónak az egyik vízügyi szakértő. Itt említjük meg azt az örvendetes tényt, hogy azóta már tény, szerencsére a kisbalaton'i mocsárszűrő visszaalakítása! „A Balaton fejlődésének buktatója az, hogy ötven gazdája van, s mindegyik csak a saját érdekeit nézi. Aki erősebb, az nyer” — teszi hozzá az előbb idézett vízügyi szakértő. Bertha Bulcsu természetesen a könyv megjelenése óta is rendszeresen figyeli a Balatont. Az Élet és Irodalomban napvilágot látó Jelenségek című esszésorozatában gyakran visszatér a tóhoz. Az egyik írásában olvashattuk, hogy amikor úszás közben lebukott a víz alá, szemgyulladást kapott. „A Balaton vize 1950—55. táján még olyan tiszta volt, hogy inni lehetett belőle. Ha vitorlázás közben ránk tört egyegy nagyobb szélcsend, s elfogyott a borunk, vizünk, nagyokat ittunk a Balatonból.” Hogyan is írta Jókai?... „az egész táj mosolyog!" Messziről igen, mert szép a balatoni táj. De közel hajolva hozzá, előtűnnek a ráncok! Torzul a mosoly. Pedig még sokáig szükségünk lesz s egyre jobban az egészséges tájakra, egészséges vizekre. Mindent el kell követni azért, hogy a tó és környéke közelről látva is mosolygós legyen. Talán erre akar ösztönözni a Szépirodalmi Könyvkiadó, amikor harmadszor is megjelentette e tanulságos munkát. Krassói Dániel 26
