Magyar Vízgazdálkodás, 1986 (26. évfolyam, 1-8. szám)
1986 / 5. szám
munkálkodásomat, mert itt van a Tisza torkolata. — És hol van Titel? — kérdeztem. — Titel vagy tizenegynéhány km-rel feljebb. De nézd csak, ott a torkolat, mind a kettő. Ugyanis a régi, amelyet a világítótorony jelez, ma már holtág, s mellette, alatta van a másik, a széles, az új Tisza-torok. Köszöntőm szülővárosom folyóját, a szőke Tiszát, aztán megyek vissza írni. Mert ezzel telik a napom; nézem a a tájat és írok. S közben ebédelünk és vacsorázunk, nem titok, naplót vezetek. És naplót olvasok. Széchenyiét. Este, mikor lefekszem, az olvasólámpám fényénél a Desdemona útját követem. Hiszen holnap elérjük, áthajózunk a Kazán-szoroson. Reggel fél ötkor már a kormányállásban vagyok. Hiszen Szendrőhöz közeledünk. Előbb a vasgyár, majd néhány új magasház, s aztán a vár következik. Még^ csak dereng. Még szürke minden. A bástyák beolvadnak a hajnali derengésbe. Szendrő hatalmas. 25 tornyából a messzelátóval vagy 16-ot megszámolok. Csipke mellvédek. Őrtornyok. Mindez a vízparton. Csak éppen a gályák hiányoznak. A falak 4,5 m vastagok. Fürdik a vár a lámpák fényében. Olvastam az útikönyvben, hogy volt idő, amikor a szerb államiságot egyedül maga Szendrő képviselte, vagyis Smederovo. Ellenállt a töröknek. Itt lakott, itt időzött Hunyadi is. Nyilván a várpalotában. És hol raboskodott? Mert Brankovics lecsukatta, vagy írjam finomabban: védőőrizetbe vette. Azt mondják a hajósok, hogy a vár nem a középkorban pusztult el, hanem a német megszállás alatt. Lőszert tartottak benne a németek, s ez felrobbant, s szétvitte a falak, a bástyák egy részét. Megint Széchenyit olvasom. Idézetek a július 1-i naplójegyzetéből : „Sokat beszéltem Beszédessel a Duna szabályozásáról... Ennek országgyűlési tárggyá kellene lennie. Ez emelné a magyarságot... Ha a magyar rendek saját zsebükből szabályoznák a Dunát az egész Monarchia számára — még lehetne valami Magyarországból... A Dunát szabályozni kell!” És három évvel később, egy újabb aldunai útja alkalmával ezt írta 1833. július 10-én; „Ha megnyílnék a dunagőzhajózás a tengerig, az első hajónak Orsováig kellene mennie, mégpedig 3 és fél nap alatt: első nap Mohács, második Pétervárad, harmadik Moldova, negyedfél Orsóvá. Azután átrakodás. És 30-án ezt írja: „Meltzel 37 bányászszál már Plavisevicán van. Tegnap már repesztettek. Ketse minden emberével ott van... hogy holnap Csernecre menjen ..." Közben összetűzés az orsovai pasával, aki kijelenti: „A fél Dunát megmérhetik, a másik felét azonban nem engedem, míg nincsen rá parancsom ..." S erre mit válaszol a haditanács? „A Duna törököké — meg kell adni nekik, ami az övék ..." Ekkor már Vásárhelyi Pál van Széchenyivel. Széchenyi éveken át buzgón munkálkodott az aldunai hajózás megteremtésében. Emlékezzünk csak! 1830. június 24—október 19-e között teszi meg első aldunai útját, amikor Milos Obrenovic fejedelemmel is tárgyal. 1833. július 8—október 8. között ismét beutazza az Al-Dunát. 1834. június 10— július 7. között újabb utat tesz, ellenőrizve a szabályozási munkák állását. Augusztustól kezdve újabb aldunai útra vállalkozik. Egy év múlva a Zrínyi gőzhajóval tesz egy rövid aldunai utat. 1836-ban már feleségét és négy mostohagyermekét is magával viszi az Al- Dunára. Ezt 1837-ben is megismétli, március második felében, ugyancsak gőzhajón. 1842-ben egy rövid hajóutat tesz a munkálatok ellenőrzésére. Ez egyben utolsó aldunai útja. Én mámoros kedvvel várom a találkozást a szépségekkel. Kétszeresen is mámoros vagyok, reggel konyakot ittam, május elsején ezzel köszöntöttek a határőrök Veliko Gradistén, amikor kiléptem e kicsinyke határvároskába. Az ünnep tiszteletére felhúzzuk hajónkra az АВС-zászlósort, jobbról és balról. Hadd lássák: ünnepelünk. A parancsnok előre mutat: — Az ott a Babakaj. Valamikor — a szabályozás előtt — még hat méterrel magasabb volt a szikla, de az orsovai gát felépítése után megemelkedett a víz szintje. Azért még szépen látszik belőle. Azt mondják, valaha őrtorony állt rajta. Etimológizálok: baba, papa, apó, vagyis nagyapa, a kaj sziklát jelent. Tehát a nagyapó sziklája. Jobbról megyünk el mellette. Felnézek mögötte a hegyre. Magányos, félig leomlott vártorony. Az egykori Lászlóvára maradványa. Dehát én tanultam Lászlóvárról. Arany Jánostól. Amikor a szegedi Madách Imre Polgári Fiúiskolában Vicsay Lajos tanár úr megtaníttatta velünk Arany János Rozgonyiné c. balladáját, nem gondoltam volna, hogy egyszer majd fennhangon mondom el Lászlóvára és Galambóc között. Van aki nem ismeri Rozgonyiné Szentgyörgyi Cicelle történetét? Az 1391-ben török kézre került galambod várat Zsigmond király vissza akarta venni a töröktől, haddal támadt a várra, ebbe a csatába indult Rozgonyi vitéz is, s vele ment szép felesége, Cicelle is. A csata 1428-ban esett, sajnos, a magyarok balszerencséjére vesztett helyzetbe kerültek, s maga a király is nehezen menekült meg azon a gályán, amelyet maga Szentgyörgyi Cicelle kormányzott a menekülő király megmentésére. Bizony, mondtam a verset, átszellemülten gyerekként és most, negyvenöt év után, mondtam hogy: „Hová, hová édes férjem? / Megyek a csatába: / Galambócon vár a török / Ne várjon hiába.” Igen, ezen a versen tanította meg nekünk a tanár úr, hogy mi is az alliteráció, hogy milyen szép a betűrimek játéka. íme: „Csalogatja csemegével / Muci paripáját / Lebke szellő lebegteti / Tengerzöld ruháját..." Éreztem, hogyne éreztem volna a költői leírás szépségét, a szavak játékát. Még jó jegyet is szereztem vele, ó, ha most a tanár úr elé állhatnék, s mondhatnám a verset, kihangsúlyozva a belső rímek zseniális rendjét: „Hej! ki hozza, kormányozza / Ide azt a gályát? / Vagy már senki, meg nem menti / Magyarok királyát?/ Én, én hozom, gyönge aszszony, / Hajómat az éjben: / ülj fel uram, Zsigmond király, / Te is édes férjem!” De gálya nincs, csak a mi hajónk szeli a vizet, nézem a várat, micsoda fantasztikus, romjában is, hulltában is. Nagy hegyek alatt egy kisebb hegyre kúszik fel az erősség, épen állnak tornyai, bástyái, kapuja, innen, a tó közepéről — mert itt már egy hatalmas tavat játszik a folyó — minden jól látszik. És a messzelátó újra csak közel hozza a látványt. Igen, mintha egy hatalmas tó közepén úsznánk. A jelenben is, a múltban is. Mert ez már sok mai hajósnak is múlt és jelen egyszerre. Hiszen itt hajóztak a hőskorban, amikor még nem volt feduzzasztva a víz. Mesélnek erről. Kár hogy a mi korunk nem kedvez a múltidéző verseknek. Egyszer, Hedvig Ferenc barátomnál, aki a tengeren fejezte be több mint háromévtizedes hajózását, de aki még a kezdeteknél Duna-tengerjáró hajókon teljesített szolgálatot, s mindig lelkes amatőrfilmes volt, megörökítette útjukat a duzzasztás előtti Dunán. Ma már múltidéző dokumentum ez a film. Én láttam. Élveztem. El tudom képzelni a múltat. Bal oldalt hatalmas kőtábla. A Baross-tábla. Ez szerencsére itt maradt, noha öszszetört állapotban. Ott megy el alatta az út. Talán újkori kompromisszum mentette meg, ha már a Széchenyitábla nem került, nem kerülhetett megmentésre. Éppen azé az emberé, aki a legtöbbet tette a Duna hajózhatóvá tételére. Már annak is örülni kell, hogy valami megmaradt a múltból az Al-Duna partján. Drenkovánál kezdődött hajdan a zuhatag. Mindig hallom a rádióból: „A Duna Drenkovánál..." Most itt van. A víz közepén egy hajdani vár tornya nyújtogatja megmaradt falait: Drenkó vára. Itt lépett magyar földre Thököly Imre 1693. szeptember 29-én, hogy ismét fellobbantsa a Habsburg-ellenes felkelés lángját. Thököly Imre nekem személyes hősöm, hiszen két regényt is írtam róla, tisztelgek emléke előtt. Alattunk 18—23 méter mély a víz. Milyen keskeny lehetett hajdan a Duna. És milyen veszélyes. S itt esett mély szomorúságba Széchenyi, amikor 1836. augusztus 8-án ezt írta Naplójába: „A Zrínyin Drenkováig ... Alig hunytam le a szemem. A gőzhajó társaság csődjét látom. Mióta eljöttem, egy sort sem kaptam a Főhercegtől. Ez .consilium abeundi’-t (kicsapást) jelent. Látom széthullani a gőzhajókat. Bécsben nem fogják támogatni, mivel hogy ez quasi magyar vállalat. — Nekem végem. Úgy érzem, egészen oda vagyok. Kinek nem kellemetes a bensője, az odakünn sem képes hatni. Szép álom volt az egész! Adieu, híd — adieu, gőzhajózás.” Szerencsére nem lett igaza. Mi pedig hajóztunk tovább a Kazánszorosba! Takács Tibor / 25
