Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 1. szám
DUND MENTI VÁZLATOK KEVE és ERCSI A búvár alámerült a „lebúvóban”. Visszajön? Persze, hogy visszajön. Odafenn kilencen vigyáztak rá. A sisakjában mikrofon van, s a víz itt mindössze négy méter mély. Persze, Hogy visszajön. De a jövő héten talán a megáradt Körös zubog a feje fölött. Néhány hónap múlva, torlódó jégtáblákkal a Duna. Akkor is vissza kell jönnie . . . A Ráckevei Duna-ág a hétvégi házaké, a „bungalóké", a horgászoké. Csöndes vizén lusta ladikok billegnek, a nádasban alkonyattól békazenekar hangol. Az ember úgy hinné, mi sem történik errefelé, ami említésre méltó. S tán nem is történne, ha néhanapján ide nem vontatnák az aranyozott pumpával felszerelt fura alakú „búvártagot". Néztem az árvízvédelmi osztag edzését, pontosabban merülési próbáját. Vállas, megtermett fiúk jártak-keltek a stégre emlékeztető búvártagon. Válogatott birkózóknak is megtennék — mégis tamáskodva figyeltem őket. Százharminc kilónyi súlyt raktak rájuk merülés előtt. Hiszen moccanni sem bírnak! Ügy kell őket a lebúvóhoz emelni ... A lábukra bronzcipőt húztak, a mellkasukra, a hátukra ólomszív került, s a gömbölyű búvársisakot sem műanyagból öntötték. A fiúk mintha csak így érezték volna jól magukat. Sorra a víz alá buktak; kívülről vidám játszadozásnak tűnt az edzés. S az is volt, játék. Ahhoz képest, amit már próbáltak, s amit ezután próbálnak. Igaz, nem Búvár Kund-i hőstetteket vártak, s várnak tőlük, de az életüket mind a tizen kockára tették néhányszor. Odalenn maradhattak volna. Árvizeknél, rendkívüli helyzetben a technika sem minden. A múlt télen például Gemencnél másfél méteres iszaptorlasz akadályozta a keselyűsi vízkapu záródását, öltözködés közben a búvárokra fagyott a ruha. A kötelek megmerevedtek a hidegben. Mínusz tizenöt fokban, napi tizenkét órát töltöttek víz alatt. Egyikük, aki a vízágyút kezelte, érezte, hogy fogytán a levegője. Hiába nyomták odafenn a pumpát, elfagyott a ilégtömlő viszacsapó szelepe. A sisakban két percre elegendő levegő maradt. A búvárnak három perc kellett a felszínre jövéshez. Felszakadt a fejbőre, kórházba vitték. Él. Merül. A berendezések elméletileg száz százalékig biztosítják a búvárt. És a bányászt talán nem biztosítják a műszaki berendezések? A bányász azt énekli: szerencse fel, szerencse fel I A nehézbúvároknak nincs indulójuk, de ők is énekelhetnének a szerencse forgandóságáról. A víz felől közelítve Ráckevét, az árvízvédelmi osztagra gondolok. Megismerem a folyó hajlatát, ahol gyakoroltak. Merre járhatnak most? Megvannak mind a tizen? Eszembe jut az osztag neve is. „Plozer István”. Persze mit mond ez a név nekünk, kívülállóknak? Ki volt Plozer István? „A társunk volt. Búvár. A barátunk. Huszonhét éves volt, amikor meghalt. Munka közben”. Nekem ez is a Ráckevei Duna-ág. Ennek az utolsó mondatnak a döbbeneté. Fél kilométerrel odébb előjön egy másik emlék. Egy ember ül a horgászpádon. Ez a kép hívja elő az arcot. Kenyeres pajtásom arcát, V. Gyusziét. Tíz esztendőn át együtt bolyongtunk az országban. Újságnál dolgoztam akkor, riportokat írtam, Gyula fényképeket készíA középkori szerb templom A ráckevei Árpád-szobor tett az írásokhoz. Falusi fiú volt, somogyi, visszavágyott a természetbe. Végre összerakott egy kis pénzt, szaladt vele a Ráckevei Dunára. Kis stéget épített a parthoz, rá kalyibát fából. Délutánonként ide rohant a városból, kiült a stégre, várta a kapást. Halászlét ettem nála bográcsból. Bort ittunk kulacsból. Ráckeve lámpáit néztük, s aztán a csillagokat. Néztük őket az égen, a víz tükrében. „Fürdenek a csillagok" — mondta Gyuszi. Nem él már ő sem. Partra húzták a ladikját, a hasára fordították. Úgy vágott oda a betegség az én pajtásomhoz, hogy három hónap alatt átevezett a túlsó partra. Nem a magáén — Kháron ladikján. De most Ráckevére tartok. Félre az emlékekkel. A betonozott parton gólya álldogál. Fél lábon egyensúlyoz, mintha a fészkén őrködne. — Csőri! — szólongatja a hátam mögül egy bajuszos férfi. A gólya megáll, irányt változtat. — így hallgat magára? — Az enyém! — mondja a férfi. Lórévnél, a sziget túlsó oldalán találta, fióka korában. Kilökték a fészekből, a fél lábát le kellett vágni. Repülni sem tud, lehet, hogy a lába miatt nem. Vagy talán azért, mert nem tanította meg az anyja. Mindenesetre fél lábon, földi madárként is jól érzi magát. Télen kor-1Ó
