Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 2. szám
BARANGOLÁS AZ AL-DUNÁN A LÁPOK CSATÁJA Az első csata volt a lecsapolás. Majdnem tíz évig tartó kemény munka. Egyik 1965-ös riportomból másolom ide: „Halló, 435-ös kilométerkő! 435-ös kilométerkő! Itt Giurgiu, itt Giurgiu! A rádiótelefon emléket idéz fel bennem. Néhány esztendővel ezelőtt a Duna mentén jártam, az egyik tecsapolásnál. ötszáz hektárt mentettek ott csákánnyal, lapátokkal, a földet meg szekerekkel, talicskákkal hordták a töltésre. Most a rádiótelefonon beszélnek egymással a telepek. Egy háromkilométeres gátszakasz építőtelepére húsz földgyalu jut.” Mikor Galaccal szemben annak az ötszáz hektárnak a mentését szemléltem, a tervezőirodákban már nagyrészt készen voltak a dunai lápok lecsapolásának tervei. A legnagyobb szabású ármentesítő munkák kezdődtek el: az Al-Duna lápos, mocsaras területeinek kiszikkasztása, feltörése, megoitalmazása a későbbi áradásoktól. Az Olt torkolatától Brailáig lényegében összefüggő töltést húztak a folyam egyik vagy mindkét partján, összesen 1012 kilométer hosszúságú gátat emeltek, több mint 300 000 hektárnyi Iápi földet tettek termővé. Új földek születtek a folyam mentén, s engem nem is az új, minden eddigitől különböző romantika, hanem valami sokkal nyugtalanítóbb vonzás vitt ki újra meg újra a gátépítők közé. Talán a nagyapámtól örökölt ős-ösztön, amelylyel a dombról alázúduló tavaszi vizeket próbálta töltéssel elterelni minden esztendőben a földje végéből, öreg oltszemiek talán még emlékeznek — hírből —• erre a sziszifuszi küzdelemre. Mikor mesélt róla, mindig sajnáltam, és valahogy (gyermeki naívság!) visszamenőlegesen is segíteni szerettem volna neki. Abban a dobrudzsai falucskában, Galaccal szemben, ilyen nagyapámszerű viaskodást éreztem meg. Később, az emelkedő töltéseken már egészen mást: a hajdan eltékozolt paraszti álmok megvalósulását, az ember uralmát a víz fölött. Óriási erejű gépeket hozott létre a technikai fejlődés. Gátakat támasztanak, dombokat taszítanak maguk előtt. Egy talajgyaJu huszonöt ember munkáját végzi el, fáradtság nélkül. A Costinu-Greaca láp gátjánál számította ki nekem egy mérnök. Ilyen nagy munkához, tette hozzá, pusztán emberi erővel nem is lehetett volna hozzákezdeni. Másfél méteres átmérőjű óriásfákat kellett kidönteni, gyökerestől kitépni. Üt sehol, csak tél és hideg, csonttá fagyott föld és süvítő szél: a Krivec. Ennek egyik kölyökszele bejár az én szülőföldemre, Háromszékre; Nemerének hívjuk ott, vagyis nem erre kellene járnia, bíztatjuk jámborul, de nem nagyon hallgat reánk, s olyan éles foga van, nem is csíp, hanem tép, harap. De mi a Nemere az igazi Krivechez képest, amélynek még dombok sem állják útját! Havasalföldön, a Duna mentén nyargalhat bolondul a vizek és a szárazföldek fölött! Ilyen téli szélben-fagyban épült meg a gát a Greaca-tónál. Ki kellett használni az alkalmat: Télen legalacsonyabb a Duna vízállása. Még így is szinte megoldhatatlannak tűnő feladatot jelentett néhol a lápi mocsarakhoz vezető vádik (természetes, víz ásta csatornák) eltömése, amelyeken a Duna a lápok felé áradt, vagy apadás idején a lápok vize húzódott le rajtuk a folyamba. Ámulhattam a gépek erején, ügyességén. Az emberekről szinte el is feledkeztem. Aztán hirtelen arra eszméltem, hogy a gépek itt is, ott is kidőlnek a sorból. Az emberek nem. Pedig egyképpen dupla porciót kaptak: a gépek kétszeres üzemanyagot, a gépészek két adag szalonnát. De a hűtőkben megfagyott a víz, megdermedt a motor. A gépészek levették pufajkájukat, a motorokra terítették, bebugyolálták, melegítették. És indultak velük újra a töltésre. A lápok második csatájára 1970 nyarán került sor, a nagy áradások idején. Megvadultak a vizek mindenütt az országban és fél Európában, s a megkergült folyók mind a Dunát duzzasztották, bőszítették a parti gátak ellen. Jártam azokban a napokban a Belső- Borcea szigetén. Voltam ott máskor is, előbb. Egy 1966-os riportomban arról tudósítottam, miként épül ki ott az élet: „Este a lápon. Valójában falu ez, ha nincs is feltüntetve a térképen. Házak sorjáznak egymás mellett, végig a gát hosszában, elfőttük utcák, a »falu« közepén pedig középületek, iskola, klub, aztán kantin, gépszín, artézi kút... Az imént mentek haza a két dobrudzsai község, Kis és Nagy-Semeni kapásai. Ók »bejárók« míg a gazdaság állandó alkalmazottainak többsége a lápon telepedett meg. Gyermekeik itt járnak iskolába, üzlet nyílt, ahol majdnem minden szükségest meg lehet vásárolni, a többiért beviszi őket egyik-másik alkalmi kocsi Cernavodá városába. Külön viililanytelep, külön hajóállomás, s annyi más civilizációs kellék szolgálja a mai lápiakat. A tegnapi nomád halásznép utódait, akik már csak szórakozásból ülnek ki a folyam partjára, horgászbottal a kezükben.” 1970 májusában Felső-Borceát elöntéssel riasztgatta a Duna. A víz min-26
