Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 1. szám
VIZEK ORSZÁGÚTIÁN ==g Fonyó András tanító úr úgy tanított földrajzot, hogy mint a szemléltetés híve, kivitt minket a Tiszához, kiseregeltünk a szegedi vár előtti sétányra, s onnan néztük a nagy vizet, amelynél én nagyobbat el sem tudtam képzelni a világon! Mindig is szerettem a Tiszát, bár anyám óvott tőle, mint mindentől, ami bajt okozhat, féltett, ha a strandra mentem, mindig maga mellett szeretett volna tudni, nem engedett elkóborolni, s így aztán állandóan és folyamatosan hazudni kellett, ha nyaranta, surbankó gyerekként pajtásaimmal fürödni mentünk a Tiszára. De még hadd időzzek szeretett tanítómnál, aki ott, a vízparton feleltetett is. Kitől ezt kérdezett, kitől mást, éntőlem egyszercsak azt: na, mondd csak fiam, merről folyik a Tisza? És én nem tudtam mit feleljek. Nem tudtam, hogy merre van a fent és a lent, de csak egy cseppet tétováztam s aztán nagy merészen a Boszorkánysziget felé mutattam, ahonnan éppen egy nagyobb hajó érkezett s kivágtam: onnan! A tanító úr mondott valami retteneteset, mindenki rajtam nevetett s én majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Most, hogy megvallom gyerekkorom máig fájó és kínzó élményét, még most is belepirulok a szégyénembe, éget és fáj, én a szegedi, a folyó menti városban született nem tudtam, hogy merről folyik a folyó! De hiszen hiába meresztgettem a szememet, úgy láttam, hogy a nagy szegedi folyókanyarban áll a víz, nem folyik az semerre, később, a Tisza első átúszása közben tanultam meg igazán, hogy milyen erősen sodor a víz, s mindig lefelé, a Fogadalmi templom irányába, át a híd alatt, a Boszorkány-sziget felé. Hanem ettől kezdve nekem társam lett a folyó, legközelebb édesanyámat vizsgáztattam a vízparton, mint annakelőtte engemet a tanító úr, hogy mondaná meg: merről folyik a folyó? Azt hittem, rajtakapom szegénykémet, hogy ö sem tudja, de bizony tudta, tudta az apám is, a nővérem is, jaj, csak akkor szégyeltem igazán magamat, hogy én eddig ilyen csodálatos titkot nem tudtam. El is határoztam, hogy értője leszek a vizeknek, megismerem sodrását, áramát, mindenekelőtt megtanultam úszni, bejáratos lettem a szegedi halászok tanyájába, egy osztálytársam révén egyszer még halászladikkal felmehettünk a Marosba is, esténként ültem a folyó mentén, s szerettem volna kihalászni a remegő vízből a csillagokat. Amikor elmehettünk a folyó forrásához, azt határoztuk el néhányon, lelkes tizenévesek, hogy mi lenne, ha felhajóznánk a Tisza eredetéhez, mondjuk egy elkötött csónakkal, mert másként hozzá nem juthattunk volna, napokig, hetekig terveztük a nagy cselt, részletesen kidolgozott terv szerint kezdtük el gyűjtögetni a szalonnát, kolbászt, vagyis az útra viendő elemózsiát, s aztán, amikor elérkezett a nyár, rajtam kívül senki sem akaródzott nekivágni a nagy útnak! Akkoriban rutén és magyar emberek hozták a tutajokat a Lippai fűrészüzem előtti tutaj-kikötőbe, nosza, elhatároztatott hát, mi lenne, ha felvonatoznék akár egyedül is Mármarosba, s ott fel - kéredzkedve egy tutajra, lehajóznék újra szülővárosomba! Ez volt az álmok álma, máig a legszebb, mert a megvalósulhatatlan álmok közé soroztatott csakhamar. Mire az ember kinő az álmok világából, sajnál minden maga mögött hagyott tervet, elképzelést, akarást, s mindig a megvalósulatlan álmok a legszebbek ! És persze akkor megnéztem volna, hogy hol ered a Tisza, elmentem volna mindkét forrásához, hogy tettenérjem a születés pillanatát. Mert valami csodálatos dolog lehet látni a születést, egy forrás, patak, folyó világrajöttét, ott inni belőle, a kristálytiszta vizbe mártani a kezet, s úgy áldani a földet, a teremtőt, a vizek atyját, áldomást inni ott a legnagyobb öröm lehet! Hát persze, hogy ez az álom sem valósult meg! Ez nem, de valami más igen! 1968-ban történt. Jugoszláviában autóztunk, fiaimmal, akik akkor kergették a tizenévesek álmait, már csónakáztunk a Bledi-tó vizén, már a szemünk körbefutott az Alpok integető csúcsain, miközben a Püspökvárból néztük a tó tükrét, hol is csónakáztunk, merre is utaztunk, s kerestük az utat a szomszédos tó, a Bohinji-tó felé. Mert elhatároztatott, hogy mi oda bizony elmegyünk. Csodálatos július volt, esőmentes nyár, sátorlakóknak ideális kiránduló idő, mi pedig úgy utaztunk mint a szegénylegények: Trabant volt az autónk, kölcsönvett sátor a házunk, de mindent megcsodáltunk, minden sziklán elálmélkodtunk, míg át nem értünk Bohinj híres tavához! És lapozgattuk az útikönyvet, amely még meg sem jelent az üzletekben, jómagam a szerzőtől, Bács Gyulától kaptam egy össze sem fűzött, ívekre széthulló korrektúrapéldányt, s abból olvastam ki, hogy a tó fölött ered a Száva, vagyis a Savica, vagy írjam magyarosan: a Szávácska! Fiaimnak gyorsan el is mondtam egy gyerekkorban tanult mondókát, nem éppen épületes, de magam is így tanultam: Duna, Tisza, Dráva, Száva, törjön ki a lábad szára, s aztán, mikor kinevettük magunkat e csacska butaságon, akkor mondta Tibiké és Attila szinte egyszerre: s ha majd ott leszünk a Száva eredeténél, akkor mi befogjuk a Száva forrását. . . A kocsit lent hagytuk a tó partján, mi pedig elindultunk a komor Komma meghódítására. Ugyanis e hegy oldalában ered valahol a Szávácska, s mi mentünk nyaktörő úton, sziklák között, föl, fölfelé, mind magasabbra! Vissza az eredethez. De milyen boldogan. Hiszen én ha nem is látom meg a Tisza eredetét, de látom majd a Száváét, s lesz ez olyan öröm, hogy elaltatom vele a gyermekkor valóra nem vált álmát, lám mégiscsak eljutok minden dolgok kezdetéig: a forrásig! A Triglav figyelte utunkat, nem sok tisztelettel persze, mert a forráshoz nagyrészt kellemes sétaút vezet, nincs szükség nyaktörő sziklák megmászására, néha ugyan meredeken kapaszkodtunk fölfelé, hosszú, kígyózó embersor kellős közepén, mert ezt a látványt mindenki szeretné megszerezni magának, ide minden turista felzarándokol. Akik lefelé jöttek, boldog mosoly a szájuk szélén! Ők már látták a születés pillanatát. De mi! Mi csak kutyagoltunk mind magasabbra, fényképezőgépemet néha szemem elé kaptam, ha úgy éreztem, hogy megörökítésre méltó táj bukkant elém. S aztán ott volt a Komma sziklafala! És mellettünk rohant a patak, a Szava-Bohinjka, köveken futott, kapdosta a lábát, megcsillant a tiszta víz, csodálatos zölden tükrözte a fák leveleit, itt már éreztük a tóparti meleget, a hegyek között megrekedt hőséget, itt nem éreztük a nyár heveskedését, itt csupán a megerőltető meneteléstől volt melegünk. Fölfelé, mind magasabbra! Már hallottuk a víz dübörgését, de nem tudtuk mi lehet az! Hegyi istenek panaszkodnak így vihar idején, olyan volt ez a földből, sziklából hallatszó dübörgés, mintha haragudott volna ránk, a látványért lihegő turistákra a hegy szelleme. Meddig még? Vagyis meddig megyünk még, kérdezte a nagyobbik fiam, s ő futott elől, Attila a nyomában, s egyszer csak futottak vissza mindketten: ott, mutattak előre, ott a forrás! Zöld tavacska partjához értünk, amelyben forrt a víz! Valahonnan a fejünk fölül zuhogott a forrás vize, megnyílt a sziklafal, s mióta idő az idő, azóta önti ki magából vizét a hegy! Ott ered a Száva, ez a Szavica, a Szávácska, itt van a folyó kezdete, megérkeztünk! Ritka pillanat telepedett szívünkre. Fölöttünk a szürke, eléggé sima sziklafal, a lezúduló víz lekoptatta a kiálló meredélyeket, még lehet följebb menni, a forrás alá merészkedni, de egyelőre innen gyönyörködünk e fantasztikus vízesésben, már majdnem mindannyian csuromvizesek vagyunk, élvezzük a párás levegőt, persze, hogy inni is akarunk e kristálytiszta vízből, nosza, elő a magunkkal hozott turistapoharat, kézről kézre jár, jaj de jó a forrás vize, mondjuk egymás után, s aztán a csúszós, márgás, sziklás úton elindulunk még följebb, hogy kezet fogjunk a forrással ! 20
