Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 5. szám
DUNÁRÓL FÚJ A SZÉL Magyarok, németek Itt volt csak igaza a népdalnak, a Szigetköztől délre, a Lajta, az országhatár és a Hanság közé ékelt mosoni síkon. Ahogy elindulok északról és Jánossomorján át keletnek fordulok, nemcsak az erejét, de a jókedvét is érzem a szélnek. Játszik most a szél, az átmenti nyárfák sörényét borzolja, a kukorica haját lengeti, csatornák csöndes vizét fodrozza. Egyedül vagyok, dúdolgatom magamban kedves népdalomat: Ha Dunáról fúj a szél Szegény embert mindig ér Dunáról fúj a szél Szegényember — miként Móra és Tömörkény értette — nincs már közel s távol a mosoni síkon. De ötven-hatvan esztendeje ugyancsak könnyen rátalált a szűköíködőre a Dunáról fúvó szél. Például Pusztasomorján, ahol az irdatlan Eszterházy birtokok közé szorulva fél s egy holdakon kínlódott a szegényparaszt. S még mindig különb sorban, mint a cseléd, aki itt is azt a sorsot élte, amit lenn Tolnában az illyési puszták népe. Nemcsak elérte a szél a szegényembert, de fiát, lányát el is sodorta a szülőföldről. Atfújta őket a közeli Ausztriába, szolgalegénynek, szolgálóleánynak. Volt idő, amikor úgy látszott, hogy a magyar szó is szelek szárnyára ül, elrepül örökre a mosoni síkról. A tatár, a török falvakat hajtott el innen, pernyét, pusztát hagyott maga után. Mint Erdélyben, Bácskában, Dél- Dunántúlon, itt is német telepesek pótolták a magyarokat. A mosoniak mások, mint az erdélyi, a tolnai vagy baranyai németek. Ők heidebauereknek mondották magukat, és nyakason tartották ezt a pusztai rangot. Mosonszentandrás, Tétény, Mosonszentpéter, Szentjános — német falvak a mosoni síkon, erős, összetartó, népi kultúráját vigyázó parasztság. Az idegen szó áradásából már csak egyetlen sziget emelkedett ki. Pusztasomorja. Csallóközből idehozott magyarok lakták. Nem kevésbé nyakasak ők sem. Tartották a népszokásokat. A somorjai legény — ha otthon mind elkelt — magyar falvakból, Vitnyédből, Hövejből, Bősárkányból hozott aszszonyt. Éjjel a bakter magyarul kiáltotta a verset: „Hájjá eztet háznak ura / Tizenegyet vert az óra!” A búcsú háromnapos ünnep. „Gazdátok meghalt!” — a családfő halálát bejelentették az állatainak. Hová nyúlhat vissza ez a szokás? A honfoglalás korára? A nomád vándorló századokra? A koporsóhoz odavezették a ‘lovakat: „Gazdátokat most viszik a temetőbe!" Pusztasomorja a legszegényebb, a legárvább a mosoni síkon, mégsem esett el. Megtartotta az anyanyelvet, s megtartotta őt az anyanyelv. A második világháború megosztotta a heidebauereket. Voltak, akik beléptek a Voklsbundba, nem kevesen viszont hűségesek maradtak hazájukhoz. A kitelepítés azokat a német anyanyelvűeket is sújtotta, akik emberségüket, tisztességüket a nehéz időkben sem adták fel. Azt hiszem nyugodtan leírhatjuk; őket igaztalanul küldték el szülőföldjükről. Helyükbe új telepesek jöttek, Erdélyből, Borsodból, a felvidéki magyar falvakból. Egy nyelvet beszéltek, mégis jó időbe telt, míg egymáshoz szoktak. Aratáskor az erdélyi ember kalángyát rakott, a felvidéki tót kepét, a borsodi keresztet. Akadt új gazda — ‘kacagtak is rajta —, aki vetés közben így biztatta a fiát: „hajtsd a lovakat, mert elfogy a mag I" Szegényember nincs már a mosoni síkon. Ami nem jelenti azt, hogy mindenki gazdag. De a téeszek a háztáji mellett, ott a Lajta—Hansági Állami Gazdaság és az Észak-Hansági Erdészet. Tisztességes munkát, tisztességes keresetet kínálnak. Aki akar boldogulhat. Jó szél fúj a Dunáról. FEHÉR VIRÁGOK „1923-ban születtem Mosonszentmiklóson. Kapunk egy poros, árkasevolt közre nyílt, ott hömpölygött le a templomdobról minden este a tehéncsorda. Kétéves se voltam, amikor nagyapám, vizet húzván mohás-békás udvari kútunkon, furcsállva nézte: miért ugrándoznak a ház előtt a tehenek, bőgverugdosva egymást. De csak elvonult a csorda, s amikor leszállt a por, ott ültem még az útközépen, szürkére izzadt ingben, ismeretlen nyelvű mondókákat gajdolva, legkedvesebb játékomba, egy fém hőmérőtokba homokot töltögetve. Harminc évvel később elmondtam Füst Milánnak ezt az öntudatlanul átélt halálpillanatot; ő csak nézett ki hosszan az ablakon, s ezt mondta: »Fiam, valaki veled játszik.« Fölálltam a porból, a fém hőmérőtokba verseket töltögetek.” Mosonszentmiklós nem szerepel a helységnévtárban. Annál inkább az irodalomtörténetben. A kisfiúból, aki a homokban játszogatott, költő lett. Nagy költő. Kormos Istvánnak hívják. Élt Pesten, élt Párizsban, mégis azok közé tartozik, akik sohasem szakadnak el szűkebb szülőhazájuktól. Minden vallomásában újra meg újra ide tért viszsza. Az elveszíthetetlen gyermekkorba. A gyermekkori szegénységbe — hisz uradalmi cselédek fia — s a gyermekkori királyságba. Hisz az övé volt, Mosonszentmiklóstól föl a Dunáig az egész Szigetköz. Bár néhány kilométerrel délebbre született, szülőföldjének a Szigetközt vallotta. Ott telt az eszméltető gyermekkor, ott érintette meg a varázslat: a költészet. S ott azon a tájon ismert meg egy másik költőt. Egy nagy költőt. Nem sokkal halála előtt, a televízió képernyőjén így beszélt erről a találkozásról : A lébényi templom „Kevesen ismerik a Szigetközt. Ha barátaimnak beszélek róla, körül kell határolnom, hogy hol van egyáltalán. Ez a Csallóköz alsó része. Elég nyavalyás volt a gyermekkorom, elég szegények voltunk, de nemcsak a távlat miatt érzem szépnek a gyermekkoromat, szépnek azt a világot, ahonnan elindultam, hanem józanul végigmérve is szép az a világ. Nem ismerek költőt, aki közel született a falumhoz. Van egy földim ugyan, Radnóti Miklós, aki úgy lett a földim, hogy ahol én születtem, őt ott ölték meg. Amikor Győrből megyek a falumba, akár vonaton akár autón, akár gyalog, vagy akárhogyan, mindig elmegyek az abdai sír mellett, ahol Radnóti Miklós nyugszik. Ö is persze a nagy elődök közé tartozik. Nagyon fiatal voltam, amikor egy versemet az ő emlékének szántam, egy kis verset. Sokan azt hitték, hogy ez szerelmes vers, hogy egy halott lányról szól, mert nincs ajánlása, nincs alcíme a versnek, de Fehér virág című versem ennek a tiszta, nagy költő emlékének szántam. Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál Fehér virág kezedben szétporló liliomszál szétporló tenyeredből szökkent e liliomszál szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll eltűntél aki köztünk angyali zene voltál." 18
