Magyar Vízgazdálkodás, 1982 (22. évfolyam, 1-8. szám)
1982 / 6. szám
A legelső vízépítéstani kézikönyv Százéves Kvassay „MEZŐGAZDASÁGI VÍZMŰTAN"-a A magyar államigazgatási rendszernek az 1867. évi kiegyezés után megindult kiépítése során hamarosan szőnyegre került a talajjavítások állami elősegítésének ügye is. A földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter mindenekelőtt egy fiatal mérnököt szándékozott külföldi tanulmányútra küldeni, hogy tájékozódjék az ottani lecsapolásokról és öntözésekről, ill. az ezeket támogató intézmények működéséről. Választása az akkor 25 éves Kvassay Jenőre esett, aki már több jelét adta annak, hogy a mezőgazdasági kultúra felemelését tűzte ki életcéljául. Hiszen gépészmérnöki tanulmányainak befejezése után a magyaróvári gazdasági akadémián egészítette ki ismereteit, és egyrészt a Gazdasági Lapokban az Alföld szikeseiről 1875- ben közölt értekezéseivel, másrészt „A vizekről" c. röpiratával további tanúságot tett róla. Francia- és Olaszországban, német földön és Svájcban tett tanulmányútjáról hazatérve előadásokat tartott és öntözéseket valamint talajcsövezéseket rendezett be a Szepességben. A gazdaközönségnek szánt, 1877-ben a minisztérium kiadásában megjelent „Rétmívelés, különös tekintettel az alagcsövezésre és öntözésre” című könyvének előszavában már határozottan felhívta a figyelmet a külföld „államilag fizetett földmívelési mérnökeire”, kiknek feladata a „gazdát a lecsapolások és öntözések berendezésénél tettel és tanáccsal támogatni”, és akik egy-egy „ország rétmívelését és rakoncátlan patakait átalakították, ill. megregulázták”. Végül azt a reményét fejezte ki, hogy „mi sem fogunk sokáig tétovázni ez intézmény meghonosításával”, mert a talajjavítás az adózóképesség emelésének egyik eszköze. Kvassay szavai hatékonynak bizonyultak. A miniszter 1878. január 1-ével ideiglenes jelleggel kultúrmérnökké nevezte ki, az országgyűlés pedig az 1879. évi költségvetésben 10 000 forintot biztosított a kultúrmérnökség fejlesztésére. Március 1-től 4 mérnökkel kezdte el működését az Országos Kultúrmérnöki Hivatal.. A kultúrmérnök tevékenysége csak akkor lehet eredményes, ha szorosan kapcsolódik a mezőgazdasági termeléshez. Kvassay egyszemélyben volt mérnök és gazda, de hozzá hasonlóan kettős képesítésű munkatársakra nem számíthatott. Mérnökeinek, szakszerű tevékenységük érdekében alkalmas kézikönyvet kívánt volna a kezükbe adni, a magyar nyelvű műszaki irodalom azonban semmiféle összefoglaló jellegű vízépítéstannal nem dicsekedhetett. A mezőgazdák részére írott „Rétmívelés" pedig a célnak nem felelt meg. Ekkor történt, hogy a Tudományos Akadémia pályázatot írt ki egy a magyarországi viszonyokra szabott mezőgazdasági vizmütan megírására. A 3000 forintos díjat a „Sine aqua omnis est agricultura miserabilis" (Víz nélkül nyomorúságos az egész mezőgazdaság) jeligéjű munka nyerte el, amelyről kiderült, hogy a szerzője Kvassay Jenő. A bírálat szavai — „abszolút becsű munka, mely európai színvonalon áll, irodalmunk díszére válik és a kitűzött gyakorlati célnak egészen megfelel” — arra indították Kvassayt, hogy sietve sajtó alá rendezze és kiadja MEZŐGAZDASÁGI VÍZMÜTAN című művét. Első, mezőgazdasági részét, amely a lecsapolás, alagcsövezés, öntözés és sankolás elméleti és gyakorlati tudnivalóiról nyújt részletes tájékoztatást 406 oldalon 172 ábrával, már 1880-ban munkatársai kezébe adhatta. A második, technikai rész 1882-ben jelent meg. Terjedelme 315 oldal, ábráinak a száma 65. Ebben a vízimérnök segédtudományainak rövid összefoglalásán túl a mederalakulás, folyószabályozás, ármentesítés és árvízvédelem kérdéseit tárgyalja a szerző. A kétkötetes Mezőgazdasági vízműtan, az első magyar nyelvű vízépítési kézikönyv, idén tehát éppen százéves. Kitűnik belőle Kvassay roppant olvasottsága. Sűrűn idéz francia és német szerzőket, és olaszokat, angolokat és amerikaiakat is. Példái közt, az európaiakon kívül, indiaiak és kínai is szerepel. Ugyanakkor alapos ismerője az egész ország földrajzának, vízügyeinek és a hazai szakirodalomnak. Beszédes József, a Sárvizet szabályozó Böhm Ferenc, a vízsebességmérést tökéletesítő Horváth Ignác professzor, Szabó József, a pesti egyetem geológia-professzora, vagy a Duna vizét és iszapját először elemző Balló Mátyás, a dél-amerikai folyókon végzett mérései révén híressé vált Révy Gyula nevével több helyen is találkozunk. Említi a szerző Reitter Ferencet, a budapesti körcsatorna tervezőjét, Zsigmondy Vilmost, a mélyfúrások tudósát, Wein Jánost, a pesti vízművek első igazgatóját és más kevésbé ismert nevet is. Kvassay gyakorlati tapasztalatainak gazdagsága különösen a mezőgazdasági rész tárgylásmódján érezhető. Jól tükrözi őket a hidrometria és az árvízvédelem fejezete is. önálló a talajtani rész: a szikesekről írott, németül is közreadott tanulmányai alapján választotta Kvassayt 1877-ben levelező tagjává a bécsi földtani Intézet. Figyelemre méltók Kvassaynak az ármentesítésről vallott nézetei. Vitatja a túlzásba hajtott töltésezést, mert lemondunk vele az értékes iszap termékenyítő hatásáról, és hangsúlyozza a víz tározásának jelentőségét, völgyzáró gátak építését, a tavaik felhasználását, sőt a talaját is téli öntözéssel. Jellemző, hogy mindkét kötetében idézi Beszédes nevezetes szavait: „Házad udvarából ... határodból, vármegyédből, országodból használatlanul a vizet ki nem bocsássad, mert az ingyen az Isten becses ajándéka.” Ezzel kapcsolatban kifejti Kvassay, hogy „a végleges és tökéletes vízszabályozás egyértelmű a vizek hasznosításával" és, hogy a „kedvezőtlen éghajlati viszonyokat első sorban kiterjedt öntözés . . . által leszünk képesek némileg enyhíteni". Az évi költségvetési keretek Prokrusztész-ágyába szorított vízimérnök szívéből szóló szavai: „A vízi műveleteknél minden megállapodás hanyatlás, mert a víz — a természet örök mozgója — egy pillanatig sem pihen”. Végül hadd említsem meg, hogy igen jólesően olvastam Kvassaynak a tudományos munkára vonatkozó megállapítását: „Semmire sincs nagyobb szüksége a hidraulikusnak, mint azon törvények ismeretére, melyeknek a természetes folyóvizek alá vannak rendelve”, továbbá, hogy a vízi munkák körüli hibák „az észlelések csekély számában vagy töretlen voltában” rejlenek. „Aki az adatok gyűjtésére a hidraulikustól a kellő segélyforrást megtagadja, az kockáztatja az egész válfaját sikerét, tehát sokszor milliókat pár száz forintért.” A százesztendős Mezőgazdasági vizmütan számos részlete fölött eljárt az idő. Mégis sok helyen megilletődéssel olvashatjuk Kvassay ma is megszívlelésre méltó tanítását és egy-egy a messzi jövőbe mutató mondatát. Lászlóffy Woldemár A KGST VVÉ Havannában A KGST Vízügyi Vezetők Értekezletének 29. ülésszakát szeptember 13—17. között rendezték meg Havannában. Moszkvában 1962-ben a KGST Végrehajtó Bizottságának ülésén hoztak határozatot a VVÉ létrehozásáról, a KGST országok vízügyi együttműködésének fokozására. A VVÉ két évtizedes tevékenységéről is megemlékeztek a tanácskozáson és a népgazdaság mai helyzetéből adódó új feladatokkal is foglalkoztak. Az értekezlet napirendjén a KGST országok vízgazdálkodási politikájának több aktuális kérdése szerepelt. így egyebek között a vízkészletek védelmével és hasznosításával összefüggő nemzetközi feladatokat és a vízügyi műszaki-tudományos együttműködés fejlesztésének tennivalóit is megtárgyalták. A tanácskozáson kiemelt szerepet kapott az európai KGST országok vízgazdálkodási együttműködésének két igen fontos kérdése, a Duna vízminőségének és a Tiszán folytatott ötoldalú nemzetközi együttműködés továbbfejlesztésének összehangolása. A KGST legutóbbi Budapesten megtartott ülésszaka határozatának megfelelően a Vízügyi Vezetők havannai tárgyalásain szerepelt a tervkoordináció és a mikroprocesszoros technika vízügyi alkalmazása is. A vízügyi vezetők megtárgyalták Kuba, Vietnam és Mongólia vízgazdálkodásával kapcsolatos gyorsított fejlesztéseket is. A KGST VVÉ 29. ülésén magyar vízügyi küldöttség vett részt Kovács Antal államtitkárnak, az OVH elnökének vezetésével. 27
