Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-06-01 / 6. szám
Á SZÁIÁD SODRÁBAN * * * * * * * Hófehér haj, vékony arc, kék szempár. — Hol kezdjük? — A gyermekkornál... — Jó. És akkor tartsuk az időrendet, mindvégig. Nem szoktam meg, hogy a nyolcvan esztendő felettiek fejből idézik a régvolt dátumokat. Az eseményekre emlékeznek, de az évszámok nem mindig idéződnek fel pontosan. Ezért nemegyszer csapongva váltanak témát, s az évtizedeket mozaiklaponként illesztgetik egymáshoz. Pichler János nyolcvankét esztendős, a dátumokkal azonban magabiztosan bánik. A nagy távolságokat, a kéklő messziséget éles, tiszta szemmel látja be. Ilyenkor igazán könnyű a beszélgető-társ dolga. ÚJÍTÓ legények — Tehát a gyermekkor... — Egyetlen esztendővel előztem meg a századot. Szülővárosom Arad, a vértanúk városa. A Szabadság téren gyakran álldogáltam a tizenhárom tábornok domborműve előtt... És vonzott a Maros-part is, mint a legtöbb aradi gyereket. Hogy a víz határozza meg életpályámat, akkor még nem tudhattam. Legfeljebb sejtés lehetett bennem. A vízüggyel mindenesetre korán eljegyeztem magam. A műegyetemre már azzal a megfontolt szándékkal iratkoztam be, hogy vízimérnök leszek. Ebben persze, nem annyira a Maros-partnak volt szerepe, mint a bátyámnak. Tíz évvel volt idősebb nálam, kitűnő mérnök volt, s én felnéztem rá. A vízügyi szoglálatot 1916-ban kezdtem el a Sió-szabályozásnál. 1916-ban beiratkoztam az egyetemre, az út-, vasút-, híd-, és vízépítési fakultásra. — Közbedördült a háború . . . Az emlékezés, a visszatekintés nem mindig magánügy. Akadnak pályák, életutak, amelyekről elfelejtkezni: a köz vesztesége. A magyar vízügy e századi történetének is vannak szereplői, akik tapasztalatban, tudásban, küzdelemben gazdag évtizedeket tudnak a hátuk mögött. Folyóiratunk sorozata őket szólaltatja meg, őket mutatja be. FELEMELNI A FERTŐ TÁJAT... Beszélgetés Pichler Jánossal — Besoroztak, a 20. tüzérezreddel mentünk az olasz frontra a Pióvéhoz. Mire hazavergődtünk, Aradon már benn voltak a franciák. Sokan voltunk, akiket az új határok elzártak a szülőföldjüktől. De azért tanultunk, folytattuk az egyetemet. Mi úgy ültünk a padsorban, hogy minden tüzérségi üteget egy-egy tiszt képviselt. Tanultunk — de a tanulás mellett a legtöbben dolgoztunk és tanítottunk. Valamiből fedezni kellett a megélhetés költségeit. Gimnazistákat tanítottam én is, aztán az Országos Vízépítő Igazgatóság megbízásából alapszintezést végeztem a Dunántúlon. Veszprémtől, Fejér és Tolna megyén át egészen a Sió torkolatáig. És akkor már mögöttem volt egy másik munka is. A Margitsziget feltöltésében vettem részt. 1923-ban abszolváltam, következtek a holastavak. Többezer holdnyi halastavat terveztem és építettem a Haltenyésztő és Halkereskedelmi Részvénytársaságnak, később a Magyar Tógazdaságnak. — Léteznek még ezek a halastavak? — Hogyne! Főleg Fejér megyében. Öcspuszta, Sárszentmiklós, Egrespuszta... Aztán a hortobágyi halastavak. Délen, Baranyában is megvannak az akkori halastavak. Mindez csak afféle bemelegítésnek számított. 1925 hozta el a régóta várt lehetőséget. Pichler János a Nádor csatorna Armentesítő Társulat szakaszmérnöke lett. — A hét esztendőről, amely az életemben következett, holnap reggelig mesélhetnék. Akadt munka bőven. A csatornát száz kilométer hosszúságban szabályoztuk. Mederkotrás, töltésépítés, híd- és zsilipépítés ... Hadd mondjam el inkább a legnagyobb élményemet! Az én szakaszmérnökségem alatt hozták be az országba az első hernyótalpas, forgóvázas drótköteles, egyputtonyos kotrógépeket. Az emberek szájtátva bámulták a hamburgi masinákat — a gépek valóban sok min-Hosszú pályafutása alatt Pichler János sok műtárgy építésében és ellenőrzésében vett részt 20
