Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-10-01 / 10. szám
Tizenegy esztendeje rriég a tunyogmatolcsi kurta kocsma is állt. Alit, ha düledezve is. Az 1970-es nagy ár söpörte el. A víz elsodorta, a szatmáriak azonban megjegyezték a helyét, s mondogatják a más tájra valónak: — Emitt danoltak Sándornak a legények ! Szatmárcseke egy másik költőt idéz. Ebben a faluban rótta a lúdtoll 1815- ben a mélabús levelet: „Gazda leszek . ..”. Innen indult politikai szereplésre a levél írója, Kölcsey Ferenc. És ide tért vissza sajgó sebeivel, sötét látomásaival. Itt körözött órák hosszat az asztal körül, innen a csekei magányból szárnyalt fel a Himnusz. És a falu temetőjében, a csónak-fejfás sírok között pihent meg örökre a Himnusz írója. Különös fejfák ezek, nincsen párjuk az országban. Előttük nemcsak az utas tűnődik — a tudomány is bizonytalankodik. Mester ma is él a faluban, aki tölgyből formát hasít és vésőjével a fára rója a jeleket, amelyek a rovásíráshoz hasonlóan a megboldogult életkorát, tulajdonságait jelzik. Nyilván apjától, nagyapjától tanulta a mesterség titkát, s egyszer talán utódot is nevel a községnek. Fejszéje, vésője többet őriz a faragás tudásánál. Balladák, ősi rigmusok keverékét őrzi: a finnugor őshazából Európa közepébe tartó magyarság temetkezési szokásait. Vizek mentén, halászó, vadászó nép módjára jöttek őseink a Kárpát medencébe. Az ország keleti tájain megtelepedettek éltek legtovább a Tiszából és mellékfolyóiból. A tudósok feltételezik, hogy a csónak-fejfás temetkezést a szokás alakította, miszerint elődeink a halott mellé temették annak lovát, fegyverét, legfontosabb eszközeit. A halásznak, a vízi embernek viszont mi más lehetett szíve társa, ha nem a csónakja, amely hűséggel szolgálta egész életében? Ezt a csónakformát mintázták meg a fejfában. Vannak ellentmondó vélemények is. Lakatos József, csekei tanár, a helyi Kölcsey Múzeum gondozója, például más nyomon indult el: — Engem öreg, tioegő nénikékre emlékeztetnek a fejfák. Nénikékre, akik homlokukba húzott fekete kendővel elüldögélnek a házuk előtt a kispadon, vagy a konyha sarkába húzódva. Az elmúlás. a gyász jelképének érzem a fejfák emberformáját. Akár ígv, akár úgy, mindenképpen valami csodaszépet hordoznak magukban a csekei fejfák. És a legszebb véletlenek közül való, hogy épaen a Himnusz költőjének falujában állnak sorfalat, éppen az ő sírját vigyázzák rezzenéstelen nyugalommal. A csónakos fejfákhoz tán csak a csarodai templom freskói és a tákosi. gvügyei festett famennyezetek mérhetők. Tökösről hallottam legtöbbet — néhány esztendeje újra rácsodálkoztunk a festett kazettákra. De hallomásból megismerhetők-e például a Louvre kincsei? Mert kincseket őriz Tákos is, a tákosi paticsfalú, zsindelytetős mezítlábas Notre Dame. A kurucvilág, a megkésett reneszánsz, az 1700-as esztendők iparosművészetének üzenetét hozta át a história szélforgásában. „Véletlenül . . .” mormolom a faragott padsorok között, tekintetemet a táblás képeken melengetve. De véletlenül-e valóban? Gazdag falvak, tehetős gyülekezetek elbontották a megvénült, megroskadt istenházát, s elbúcsúztak könynyen a díszeitől is. Az új, a nagyobb templomban telt új, divatosabb freskókra, festményekre. Tákosnak, s odébb a Szamos mentén Gyügyének nem telt. Őrizték hát kisded református templomukban a megkopott kazettákat, őrizték, mint a mesebeli legkisebb fiú a hamuba sült pogácsát. Betűzgetem a mennyezeten a névjegyet: „Isten segedelmével csinálta Asztalos Sándor Ferenc. 1766”. Igen, faragta a padokat, a szószéket, festette a famennyezetet Asztalos Sándor Ferenc, egy az asztalosok közül, akik családi nevüket is a foglalkozásuktól vették. Tavasszal, nyáron megfestették a deszkatáblákat, szeptemberre fölszegezték a templom mennyezetére. Kik voltak ők, akik vándorolva járták a Tiszántúl, a Felvidék, Erdély falvait, s míg a szekercét és a faragókést forgatták, álmodni sem feledkeztek el? Nem csak mesteremberek, de művészek, alkotók is voltak egyszemélyben. Faragták, festették, amit rendeltek tőlük, de csak azt faraghatták, festhették, amit a szívükben hordoztak. Ezért álmodhatták a kis falusi templomok mennyezetére erdők-mezők virágait, s a népdal pacsirtáját. Egy-egy faluba befordulva, a Tiszahát fatornyai úgy szúrnak elő a lucfenyők és dióligetek sűrűjéből, mintha a történelem incselkedne az utazóval. Mintha a míves, karcsú bástyákon ma is tyukodi, tarpai, ecsedi legények adnák az őrséget, s Thököly, Rákóczi úr seregét fürkésznék az ég alján. Errefelé nem igaz, hogy a kő a legmaradandóbb anyag. Várak, erősségek leomoltak rég, a fatornyokat nem emésztette meg az idő. Sem tűz, sem ár, sem háború. Bronzharangjukat szívükre ölelve ott posztóinak égre bökő sisakjukkal a beregi, az erdőháti falvakban. Másutt könyveket írtak volna róluk. Már csak építészeti ritkaságuk miatt is. Nálunk legfeljebb az idegenforgalmi kiadványok közölnek egy-egy szokvány fotót Lányáról. De a zsurki, vámosatvai, kölesei, márokpaoi tornyokról, haranglábakról még véletlenül sem. Ezen tűnődöm a lányai torony kiugró konzolján, ahonnan térben és időben egyformán messzire látni. A szem szabad, mint a madár, berepüli az ártereket, a berkeket, csikászok, pákászok, gyékényvágók rejtett ösvényeit, a régi vízivilág megfogyatkozott birodalmát. Fejem fölött a gerendában mélyre vésett név: „Kakuk Imre áts mester csinálta Bán Péter legényével 1781". A torony két harangját vajon hol öntötték? Ezt már hiába kérdem a jó ló-A csekei csónakos fejfák nyaiaktól. Galambősz vének, madárvállú anyókák a fejüket ingatják. Hallgatnak a harangok is. Régebben beszédesebb kedvűek voltak, úgy emlékeznek rájuk. Igaz, jobbára panaszkodtak, keseregtek: — Lányán nincs kenyér! Lányán nincs kenyér! A Tisza túlsó partjáról jött a válasz: — Benken sincsen, Benken sincsen! Feljajdult távolabb a zsurki harang: — Boldog isten, mivel élünk szegények? — Csíkkal, hallal! — kongatták a bronzok. Csíkkal, hallal éltek itt századokig az emberek. S szolgáltak korgó gyomorral a kuruc fejedelmek lobogója alatt, s lopakodtak réti farkasként megűzve a lápokban. A vízimolnárok, akikhez őrölni vitték a gabonát, nyugalomba vonultak mindenütt. A Tiszán is, a Szamoson is, szerte az országban. Vagy mégsem? Somogybán a berkek alján, Varászlón még mindig őröl egy fehérhajú öreg molnár. És a Balaton közelében örvényesen is forgatja a lapátokat a Pécsely vize. Aztán kiderül az is, hogy Szatmárban is él még egy vízimalom. Fazsindelye, fatornyocskája mesébe illik. Forog a kerék, mormol a garat a Kis Túr mentén Túristvándiban. Ha jól figyelünk rá, mesél is. Hadak járásáról, zsandár elől búvá betyárokról. És azt is meséli a malom, hogy a Túr partján sokat üldögélt egy kisfiú. Hallgatta a víz zúgását, gyönyörködött a gyöngyözve aláhulló vízcseppekben. A fiúcskát Móricz Zsigmondnak hívták. Tiszacsécséről költözött ide a szüleivel. Kása Csaba 29
