Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
Kacsavár, száraz-sziget gorond RÉTKÖZ „Kis mintája a nagy teremtésnek” — ezekkel a szavakkal kezdi Kuthy Lajos a XIX. század közepének ismert politikusa és ünnepelt novellistája a rétközi táj bemutatását. Majd így folytatja: „...mint egy óriási tengerváz... melynek alakja, téré, terjedelme századokig, feneke, forrásai, erei, mélységei s zátonyai mai napig mérnökileg ismeretlenül maradtak.” Hazai rejtelmek című munkáját — amelyben a fenti ismertetés olvasható — 1845-ben írta. Ő az utolsó szemtanuk egyike, aki az ős táj képét, pontos megfigyeléseit írói tehetsége jóvoltából az utókorra hagyta. Alig egy esztendővel az Alföldünk természeti földrajzi képét megváltoztató, a lakosság gazdasági tevékenységét, szociális viszonyait gyökeresen átalakító vízimunkálatok megindulása előtt. Hol található ez a — még szakemberek által is alig ismert — terület, amelynek neve is sokféle? Pesty Frigyes összeírásában (1864) Rétoldal a neve, Havas Sándor (1882) és Kiss Lajos (1960) Rétköznek mondta. Nagyláp olvasható Paleocapa egyik térképén, de a helybeliek csak Nagyrét néven emlegették. Volt aki Bodrog- Járattáj elnevezést ajánlott (Nyárády M.), hangsúlyozván a két szomszédos terület földtörténeti fejlődésének azonosságát, az ebből eredő hidrológiai, morfológiai rokonságot. (A Járat a Rétköz egyik folyóvize volt a XIX. századi ármentesítő és lecsapolási munkák megkezdése előtt.) A Rétköz a Felső-Tisza mellett Tuzsértól Vencsellőig tartó, majd Kótaj, Demecser, Kisvárda vonalával határolt körülbelül 650 km2nyi terület. A mai Szabolcs-Szatmár megye gazdaságilag egyik legértékesebb része. Még nincs 100 éve annak, hogy Jókai Mór 1891-ben — túl a Tisza-szabályozási munkák javán — a következőket írta: „Azért még maradt a Tiszának elég tere, hogy isteni játékait űzze: övé a Veres nád, a Rétköz, amelyeket semmi vízmérnöki tudomány el nem tud tőle ragadni.” Ma már tudjuk, hogy Jókai tévedett. Véleményében bizonyára az a sok nehézség, és még több kudarc összegeződött, amelyekkel az itt élőket — évtizedeken át — napról napra sújtotta. Jelenleg 27 község és egy város határát foglalja magába Rétköz. (Hajdan 30 község tartozott ide.) Láng Sándor a „Nyírség csorbájának” nevezi Rétközt. Állítását a nyírségi hordalékkúp és az azt koszorúzó peremsüílyedékek (Bereg-Szatmári síkság, Bodrogköz, Rétköz, Ér-mellék) pleisztocénig azonos földtörténeti fejlődése és a holocén elején bekövetkező változás (süllyedés) egyértelműen igazolja. Mivel ezek a kéregmozgások a Rétköz pleisztocénvégi felszínét 15— 20 méterrel szállították lejjebb, az Észak-Alföldön ekkor megjelenő Tiszának jutott a legnagyobb szerep a mai felszín kialakításában. A Tisza felszínalakító munkája körülbelül 3—4000 évig tartott. Az úgynevezett bükk I. fázisban (holocén korszak, i. e. 2500 — i. e. 800) a Tisza elhagyta a Rétköz területét, elfoglalván a már történelmi időkből ismert medrét. A Tisza vándorlása, mederváltoztatása kisebb területet érintett ezután, de a folyó kiöntései, árvizei jelentős felszínformáló erőnek bizonyultak. A korábban megindult -láposodás — az Alföld többi lápos-mocsaras medencéjéhez hasonlóan — ekkor érte el csúcspontját a Rétközben. Történelmi időt említve, a kérdés elkerülhetetlen: voltak-e szemtanúi a mai vízrajzi képét kialakító geológiai, meteorológiai és hidrológiai változásoknak? Igen, voltak. A vidékünkön ez ideig feltárt legrégibb település: újkőkori (Rétközberencs, Paromdomb). A telep kora kb. 5000 év. Ahogy közeledünk őseink betelepedéséhez, úgy sokasodnak régészeti emlékeink. Honfoglaláskori sírlelet csaknem mindegyik rétközi község határából előkerült. A víz — elsősorban a Tisza — volt a legdöntőbb telepítő tényező. Annak ellenére, hogy „ez mélyenfekvő terület... a Tisza évenkénti kiömlésének helye volt, hová nemcsak a Tisza öntötte évezredek óta áradó vizét, de idefolyt a -közel 50 méterrel magasabban fekvő Nyírség csapadékvize is ... -miket még a talajvíz is táplált.” A jelen domborzati viszonyait legrészletesebben ábrázoló térképek sem tudják bemutatni — éppen a feltöltések és a magaslatok lehordása miatt — a rétközi táj régi, eredeti állapotát. A helynevek segítségével megpróbáljuk vázlatosan bemutatni azt. Az ősi ártérben és annak haszonvételeiből élő ember névalkotásával pontosan jelölte, és fejezte ki a felszín minőségét, felhasználhatóságát, felhasználását. Jelölte azt a változást is, amelyet tevékenységével (környezetében okozott. Névadással, névváltoztatással épp oly gyorsan követte az árvíz okozta morfológiai változásokat, mint ahogy azok bekövetkeztek, láthatóvá váltak. Évszázadok tapasztalata tanította meg, hogy „minden centiméter szintkülönbségnek jelentősége, következménye és értéke van." Éppen ezért elsősorban odatelepült, -ahol a mocsár- és lápvilág a szárazfölddel érintkezett, a J$ét táj érintkezési vonalára, a peremvonalra. Itt bőséges az élelem, árvízmentes a lakóhely és szükség esetén a rétben biztos menedéket talált. (Réten a vízinövényekkel — náddal, kákával, gyékénnyel, sással benőtt, lassan mozgó vízzel borított területeket értették. Lakóhelyüket, községüket rétközinek vagy rétoldalinak mondták, aszerint, hogy a rét belső vagy külső részére települt.) A rétköziek a kisebb-nagyobb homokos szigeteket, az úgynevezett száraz szigeteket foglalták el. Csupán itt volt biztonságos az élet és a földművelés. A kisebb szigetek, amelyeket kacsavárnak neveztek, csak legelők, kaszálók voltak, ahová úszva hajtották az állatokat. Szárazulatokra, magaslatokra és emelkedésekre utalnak a -fel, -föld, A Rétköz mocsárvilága Schedius-Blaschnek 1833—36-ban készült térképén 23
