Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1980-08-01 / 7-8. szám

Takács Tibor

Amikor gyerekként először hallottam a világ hét csodájáról, persze csak általánosságban emlegetve, akkor biztos voltam benne, hogy e hét csoda közül az egyik a szegedi körtöltés. De hát hogy is lehetett volna másként, hiszen nem tudtam nagyobb csodát elképzelni a világban az én körtöltésemnél. Az enyémnek tartottam, hiszen 1933-ban költöztünk a körtöltés mentén húzódó Szí 11 éri sorra, s ott telt el gyermekkorom, ifjúságom. Nekem mindenem volt a töltés. Itt szánkóztam telente, itt játszottunk nyaranta csodálatos ipi-apacsot, a félméterre megnövő smaragd fűben, itt néztem először egy gyönyörű kislány szemébe, s itt írtam első verseimet. Gyerekként úgy gondoltam, hogy ez a töltés öröktől fogva létezik, azért, hogy elválassza Szegedet a Somogyi teleptől, azután ifjúként tudtam meg, egy máig emlékezetes iskolai órán, hogy emberi kéz építette 1879 után, a nagy szegedi árvíz döbbenetes tragédiája után, hogy soha többé ne foglalhassa el a várost a Tisza.

Gyerekként többször is elhatároztam,, hogy körbegyaíogolom, de mindig kudarcba fulladt ez a vállalkozásom. Ifjú ember voltam már, amikor körbebicikliztem, Tiszától a Tiszáig, ha jól emlékszem, több mint 11 kilométer hoszszú s védi a várost, gondolom örökre. Igen, nékem a körtöltés máig csoda, tudom, hogy évekig építették, a csongrádi kubikosság örökre emlékezetes tanúja ez a várost védő körtöltés, amelynek egyik, mégpedig a várost óvó külső oldala téglából rakott, a másik pedig heverésre csábító fűvel telehintett.

Életem első nagy győzelmét akkor arattam, amikor úgy tudtam felfutni a téglafalon, hogy nem segítettem magam a kezemmel, ahogyan mi akkor nagy-nagy diadallal mondtuk: kapaszkodás nélkül, azt hiszem ekkor léptem át a gyerekkor ködbevesző világából az ifjúság oly gyönyörű mezőjére, s amelynek újabb élményt adó csodája már a Tisza volt.

Igen, a Tisza, ez a nagy kanyart leíró, ez a nyaranta kicsire össszeszűkülő, a téli, tavaszi áradások idején óriásira megduzzadó folyó, amely nekem mindmáig a mércét jelenti, jártomban-keltemben. Igen, bármerre is járok a világban úgy hasonlítom a Dunát Brailánál, a Dnyepert Kijevnél, a Tiberist Rómánál, a Moldvát Prágánál, hogy hányszor nagyobb, vagy kisebb a Tiszánál. Ha azt mondom: folyó, nekem csak a Tiszát jelenti, pedig már több mint három évtizede, hogy elkerültem szülővárosomból, elkerültem a partja mellől, de csukott szemmel is ismerem kanyarjait, hallom zúgását, s látom felröppenő aprócska kérészeit, nem is tudok szebbet elképzelni annál, mint amikor virágzik a Tisza.

Hogy féltem eleinte a folyótól, féltem, mert édesanyámtól mindig csak azt hallottam: le ne menj a Tiszára!

Az én tiszai királyságom

És persze, hogy leszöktem a folyóhoz, barátaimmal végigtrappoltuk a körtöltést, nyári szünetek csavargás napjain, amikor kiszáradt a fű, égetett a por, s csak a folyó adott enyhet füzeseiben. Talán két kilométerre laktunk a folyótól, mi volt nekünk ez a két kilométer, egy trappban ledolgoztuk, ha nekieresztettük magunkat, negyedóra alatt lent voltunk a víznél.

Jaj, a füzesek mélye! Mit tud az csodákról, boldogságról, álmokról, aki nem folyó mellett élte ifjúságát. Nekem a füzesek világa ma is szívdobogtató, álmok röppennek belőle, mesék kelnek ki öreg fái közül, tutajok hátán kergettem behunyt szemmel álmaimat, s éreztem, tudtam: ez a folyó maga a szabadság, a nagy-nagy álmok országúba, a teljesség megvalósulása.

Egy rosszul sikerült iskolai úszásoktatás után, ami az új szegedi SZUE- nek nevezett uszodában folyt, s én azok között voltam, akik elsüllyedtek a vízben, igen, ezután a balul sikerült úszótanfolyam után persze, hogy a Tiszán tanultam meg úszni. A Tiszában, mégpedig a tutajok között.

Ez a negyvenes évek legelején történt, 14—15 éves lehettem ekkor, s barátaim, pajtásaim bíztatására bemerészkedtem a vízbe! Ellöktem magam a tutajtól, s hagytam, hogy sodorjon a víz a másik tutajig. Mert folyóvízben csodálatosan könnyű az úszás, elég, ha annyit tanul meg az ember, miképpen tartsa fent magát a víz színén, a többi már a folyó dolga. Viszi, sodorja az úszót, s én így vitettem, sodortattam magam tutajtól tutajig.

A tutajok voltak akkor a Tisza csodái. A máramarosi havasokból eresztették le csöndes szavú rutének, Erdélyből érkeztek a hallgatag mócok az öszszekötött tutajok sokaságával, háncskötél fogta össze a fenyőfákat, a hegyek gótikus oszlopait, amelyek ledöntve, vízbemerítve is fenségesek voltak. És ott kötötték ki őket Tápé és Szeged között, ahol a Lippai fűrészüzem sikoltozó fűrészei vágták, szeletelték, harapták őket, napról napra. De a tutajok néha hetekig vártak sorukra, felgyülemlettek, s ez a hatalmas vízre fektetett fenyőfarengeteg volt a mi boldogságunk színtere, itt napoztunk órákon át, itt éltük át a nyár soha vissza nem térő csodáit. És tutajtól tutajig úszva barátkoztam a folyóval, s az sem rettentett viszsza, hogy évről évre megszedte a Tisza áldozatait. Felnőtt férfiak kerültek a tutajok alá, a víz sodró erejével nem tudtak megbirkózni, mert nem itt tanulták meg tisztelni a Tiszát. Mi viszont heveskedtünk, hencegtünk, ki milyen kunsztokat tud, kagylókat kerestünk a folyó fenekén, s már a nyár elején olyan feketék voltunk, mint a rézbőrű indiánok. Mert aranyosra festi fiáit a folyó, s mi igazi aranynak hittük a part homokhegyeiben megcsillanó kvarcszemeket. De hát miért ne lehetne benne

arany, fantáziájúnk, hiszen a Marosba ömlik az Aranyos, róla pedig köztudott, hogy aranyat hord a vizében, a Maros pedig éppen Tápéval szemközt ömlik a Tiszába. Gondolkodásunk logikus voltát senk'i sem vonta kétségbe, de végül is eltekintettünk az aranymosás csábító tervétől.

Hanem amit a következő nyáron a fejemben forgattam, az titok maradt odahaza. Annyit már tudtak a szüleim, hiszen nem tagadhattam le, hogy barátaimmal a folyóra járok, s ekkor édesanyám újra kezdte: „csak azt Ígérd meg kisfiam", nem tudom, kitalálta féltett titkomat, de én úgy éreztem, akkor vizsgázom úszástudásból, ha legyőzöm a folyót. Én tudom, hogy a legyőzés vágya vezeti a sziklamászókat, a rekordokra törőkét, a veszélyekkel szembenézőket, úgy éreztem, nem tekinthetem magam embernek, amíg át nem úszom a Tiszát.

És sor került e nagy vállalkozásra, egy augusztusi napon. A Körösi halászcsárdától indultunk, Lali barátommal, aki vetélytársam volt a sakkozásban, de hű társam az ábrándozásban, s aki kitűnően úszott. Beleereszkedtünk egy tutajvégről a folyóba, mintha eleresztette volna kezemet anyám, s hozzáláttunk a nagy vállalkozáshoz. Könnyen tempóztam a vízben, haladtam mind beljebb. A tudatlanok merészségével igyekeztem, nem hallottam én addig erőbeosztásról, gondoltam, minél gyorsabban ússzom, annál jöbb. Sütött a nap. Előttünk a Fogadalmi templom kettős tornya mintha felmutató figyelmeztető ujjak lettek volna! A város felé haladtunk, az újszegedi rész felé, ahol a belépődíjas strandokon hevert a folyóhoz kimenekült város. A Bertalan emlékmű — amely Bertalan Lajos vízszabályozó mérnök emlékét hirdette — volt kitűzött célunk, legkésőbb itt kell partot érnünk.

Élveztem az úszást. Gyönyörűség fürödni a folyóban, elereszteni izmainkat, nézegetni az eget, a futó, vagy éppen álló felhőket, a közeledő újszegedi partot, mellettem tudni a jó barátot, nincs is szebb mint társ lenni egy nagy vállalkozásban. Lali barátom már többször is átúszta a folyót, s mikor a Tisza közepénél úsztunk, már meg is előzött, s erősen húzott ki a parthoz. Én úsztam volna utána, de elfogyott az erőm. S egy rosszul vett lélegzetnél víz került a számba, csuklani kezdtem, s Lali barátom ijedten úszott vissza hozzám. Szólni sem tudtam félelmemben, a szememből olvasta ki az ijedelmet. „Tartsd magad a vizen!” kiáltotta, s én ráfeküdtem a folyóra, s ő mögém kerülve lökdösött ki a partra. Ez vagy jó negyedóráig tartott, közben messze kerültünk kiindulási helyünktől, nehéz volt áttörni magunkat a folyó sodrán, de aztán egyszer csak hallottam: leállhatsz, kint vagyunk a parton.

Rég éltem át ezt a történetet, most írás közben is elfogott az izgalom, ver-60