Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-08-01 / 7-8. szám
scim? Mint a kristály, tiszta a patak, és nem tévesztem el az ütést, csak ritkán. Kovács Gyula dühös magára, de mégsem engedi a nyilt vizekre kiúszni áldozatát. A drótfüzérről új tőrt akaszt le, a lyukra teszi, a mellette megtalált másikra. — Majd fogsz holnap! — szól rá, mint egy hűséges kutyára. Kilábal a parthoz. — Tessék. Ez a berogyás mindennél jobban elbeszéli, hogy mi rongálást tud tenni a „patkány". A durása oldalt fut végig, s ha alatta még egy, akkor öszszeszakad. Alacsony vízállásnál elisszapolja a kvártélyát, halmot hord a vékony folyás elébe, hogy aláereszkedhessen, akár a hód. Köbmétereket kubikol ki a gát falából, s ilyenkor az úgy bemélyed, mintha dagasztóteknő volna. A megcsapott sodrás ettől még tovább gyalulja s a föld megint beomladozik. Árvízkor a buzgárnál a jó édesanyját is emlegetik annak a cseh grófnak, akinek a tavából megszöktek, mert a gróf a pézsmát Dél-Amerikából hozta be Európába. Betyár patkányok Kovács Gyula a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság zsilipkezelője (és volt csatornaőre) olvasás ember. E tényt a pézsmák passzusához lexikonból böngészte ki. Most velem olvastatja meg a gránittal kirakott hídpart alatt az odvakat, a kövek beomló fogsorán a híjakat. Először 1962-ben vette nyakába a drótfüzéren csüngő tőröket s azóta bebarangolta az ország árvízvédelmi töltéseit. Határ- és dűlőnevek szerint igazít el (tavakról és lapályokról nem is beszélve): hol, merre fordult meg. Térképtudása bámulatos. Akár egy precíz földrajztanáré, olyan. Holott csak nyolc általánost végzett. S hogy a kicsinyes kárfitymálók ne nagyon hitetlenkedjenek, jól az agyába véste — példának okáért — a K6-os megújított, de rostává rágott gátját Hajdú-Biharban. Mint a locsolófej, tizenöt-húsz helyen eresztett. A víz alatt leselkedő lyukak százait napszámban tapostatták be. A nagyobb töltéseket, mint amilyen a Berettyóé, sem felejtette el. „Harmad éve még egy-egy szakaszon, csak zsonglőrök tudtak volna végigbiciklizni.” Nem mástól, a berogyásaktól tartott. Bizonygatja: — A két szemével meggyőződhet a Keleti-főcsatornánál! Ahol kevés föld jutott a gátba. Az alacsony part, ha meg van nyomatva a csatorna, a levegős járatokból orrán-száján ereszti a vizet. Karcagról egy pórul járt rizstelep jut eszébe. — Éjszakáról éjszakára elapadt. Megfúrták a betyár „patkányok”. — Vasúti töltések alá húzódnak. Főleg az egymásra talált párok. A nyugalmat keresik. Felettük meg rohanhat a vonat — biztosít ki egy tőrt Németi István s aztán hallgat, mivelhogy egy szőröstül-bőröstül hasonló példával én is szolgálhatok: „Az Eger patak és a füzesabonyi vasútvonal találkozásánál a vasfűd pesti oldala szakadozik”. Tóth Sándortól, a vasútépítő munkástól tudom, aki a MÁV Építési és Hídfenntartási Főnökségének szolgálatában áll. Ingyen utazhat, de szemével is becserkészi jártában-keltében a debreceni igazgatóság három megyére kiterjedő területét. Füzetet hord magával, abba emlékeztető ábrákat rajzol a pézsmafelbukkanásokról. Tunyogmatolcs környékét kedveli. És Tyukodot! Ahová már álikéklenek Erdélyből a hegyek, özönlik a pézsma a „Keleti-vájásból". S Tóth Sándor el is megy a román határszélre. — Ha el nem kergetik — krákog egy békétlen nagyot Kovács Gyula. — De az már igaz — sóhajt egy szusszanásnyit a zacskós tej bereggelízése közben —, hogy Szabolcs-Szatmár a pézsma hazája. Sarkukra guggolva legyintenek: — Idegen kutyának lába közt a farka. Nem védett Megelégszenek ők a csip-csup erekkel. És a görbe vasbotot se szeretnék kiegyenesíteni valakinek a telhetetlen kapzsiságán, mert azt nagyon fájlalnák, ha efkoboztatnák tőlük is a csapdákat a szabolcs-szatmári vadászok. Hallották, hogyne hallották volna: Csepregi Lászlótól még az üreseket is lefoglalta Csengersimán a rendőr. Csepregi László ugyan hajdú-bihari, s nem gondolta, hogy itt följelentik. A tőrök (ennek magam jártam utána) a rozsályi községi tanács közigazgatási előadójához, Somo Istvánhoz kerültek „hivatali megőrzés végett". Soma Istvánnak nem kötelessége a följelentés, avagy az elkobzás jogosságáról elmélkedni, ő egyelőre csak a tőrök átvevője. Az ügy iratát Hajdú-Biharba küldik meg, Csepregi László falujába. Miért ez a ribillió? Plavecz János, Szabolcs-Szatmár megye fővadásza egy súlyos fogalmat hengerit előre válaszában, a vadászatra jogosultságot. Csak a vadászatra jogosult ejtheti el a pézsmát, amely — s ez már nem az ő véleménye, hanem dr. Legány Andrásé, természetvédelmi felügyelőé —: olyan mint a hörcsög, nem védett állat, és az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal Észak- Alföldi Felügyelősége is azt szeretné, ha minél többet nyakon csípnének a csapdák belőle. Irthatja bárki, bárhol! Példát hoz. A tiszavasvári Fehérsziken (rezervátum!) 1979 őszén mire észrevették, nyolcvanöt pézsmakupacot számlálhattak. A nádvágó ezer örömmel vette pártfogásába mindet. Senki sem ágált ellene. Szeifert Gyula, a Felső-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság igazgatója is örömmel látja a pézsmázókat, ha csapdákkal és nem ásókkal vannak felszerelkezve. ,,A vízügy — adja tudtomra — sohasem háborgatta őket a töltések, a csatornapartok mentén." Az ám! De Plavecz János fővadász nem túlságosan osztozik ebben az örömben. Állítja — s nem kis eréllyel —, hogy a tőröket nem vetheti ki, a varsákat nem rakhatja le akárki, még a vízügyi dolgozó sem. S hogy mi okból? Mert addig tilos a csatornavédő, az országnak hasznot hajtó foglalatosság, míg a vadászatra jogosulthoz (s egyedül csak is ahhoz) nem folyamodnak engedélyért. S a szabolcs-szatmári fővadász ki is áll igaza mellett: — Hívják a gátakhoz a vadászt! A vízügyi igazgatóság saját csatornaőreinek sem adhat ki a pézsmafogáshoz igazolást, engedélyt. Ha kiadja is, roszszul teszi, törvénytelenül. No ez már nyílegyenes következetesség, de én kötve hiszem, hogy a jogszabály hurkolódna rá a meglyuggatott gátak oldalát tapogató lábakra és kezekre. Ejhaj, vadászatra jogosultság! Ki nyerheti azt el, ha nincs puskája? Csak a háziegérnek ára ne legyen valamikor! Tehát azt a bizonyos papírt, ha nem is mindenütt, de általában a vadásztársaságoktól kell megszerezni. így vélekedik erről a hajdú-bihari fővadász, s vele együtt dr. Szabó Károly is, azt azért kijelentve, hogy a hajdú-bihari vadásztársaságok nem húzódzkodnak az engedély megadásától. Dr. Szabó Károly arra hívja föl a figyelmem, hogy az idevonatkozó jogszabály értelmezése rendkívül bonyolult. Ki szerint? Lopja a kiskacsát „Mi fognánk, ők lövik” — csattintja ki otthon a galambólnál a nyúzóbicskát Kovács Gyula. Szöszke lánya körülröpködi. Két fia se rest, de ő másra a világért se bízná a véres szertartást. A „mutatvány" pillanatok műve, bundájából egykettőre kifejti az állatot. Kifejti? Kiragadja! Békétlenkedik. — A hatvanas évek elején (de még a derekán is) hívták az embert, de könyörögve. Vadászok, pecások, tóőrök, de még a háziasszonyok is duruzsoltak a fülembe, hogy benn van a gátban a pézsma, hordja az ivadékot, ötöséveihatosával rántja le a víz alá a kiskacsát. Üjfehértó mellett. Hát én olyan pakolásokat tán azóta se láttam: akár a kisboglyák! Hogy miből? Nádcsírából, megrágott gazból ragasztgatja össze. A kupacnak belül padmalya van, mint valami parasztkemencének. Arra hordja a fiainak a feltört vadrucatojást, a halporontyokat. — De hogy él meg a pézsma a jég alatt, hogyan vesz levegőt? Tudtommal tüdeje van. — Torzsáig rágja a nádat, az meg idővel az örökös rágástól megcsírásodik. Ad kettő: ha beáll a jég, ő megindul a mozgó nádszálak, a sásbokor felé. A szőre megtelik levegővel és behordja a járatába. Olyan az, mint a tejút, a csillagok a buborékok. Csak azt tudom mondani: alulról a jeget addig súrolja a koronaszőrével (ami ki is fényesedik), míg be nem levegősíti. Ugye. Az embernek leesik az álla. A borotvaéles bicska fölpöccinti, fölmetszi a pézsma lapos farkát, amivel a vízben kormányozza magát. Kovács 57
