Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-08-01 / 7-8. szám
SZAKMÁJA A FÖLD Kubikosok krónikása Nagy kőlapokból kirakott lépcső vezet tel a kis házhoz, amely szerényen megbúvik a gyümölcsfák, bokrok lombjai mögött. Az út mentén jobbra is, balra is mérnöki pontossággal kimért ágyások: harsogó zöld a borsó, a bab, a hagyma, a zöldség, az eper. Valóságos kis mintagazdaság a kert, a gyümölcsös, gaz sehol egy szál se. Ámulnék, ha nem tudnám, hogy vendéglátóm, Borbás Lajos szakmája a föld és olyan vidékre való, ahol a tanyák nem is látszottak a kertek, gyümölcsösök kellős közepén. Ő gondozza szépen ezt a kertet, a Látó-hegy tetején, mint ahogy maga építette a takaros kétszintes házat is, amely hétközben az ő „dolgozószobája”, hét végén a család birodalma. Testvéri közösségben Ebben az áldott csendben, a napfényes jó levegőn üldögélve beszélgetünk a szentesi kubikosok egykori jegyzőjével, majd az egész kubikosság krónikásával, a Közkatonák és a Mezőhegyesi közkatonák című kötet és a még készülő kötetek szerzőjével. — Én még nagyon fiatalon, amikor gimnáziumba jártam, megismerkedtem a csongrádi kubikosok életével, már tízéves koromtól fogva velük voltam árvizek alkalmával a gáton, mint mások is — mondja. — De azzal kezdeném, hogy hol születtem. Csongrád megyében, a Szentest és Csongrádot összekötő vasúti hídtól északra, azon a külterületi határrészen, amely a Tisza szabályozása után a Mentett-rét nevet kapta. 1876-ban fejeződött be a szabályozás, amikor a tizenegy átvágást megcsinálták a Tiszán a Körös-torkolattól Szegedig. A rétet aztán kiosztották, eladták olyan embereknek, akiknek volt egy kis megtakarított pénzük. Nem volt ott nagygazda egyetlen egy se ezen a határrészen, mind 6—8 holdas kisemberek voltak. Nagyapámnak is hat hold földje volt összesen, ő volt a családfenntartó, mert az apám odaveszett az első világháborúban. Ebből két hold gyümölcs és szőlő, két hold zöldség volt. Ezt művelte a család. Hatéves korunktól ott már mindenkinek dolgoznia kellett, kinek, kinek a fizikai erejéhez mérten. Innen kerültem aztán ösztöndíjjal gimnáziumba is Csongrádra, de hát nem tudtam elvégezni. Édesanyám meghalt, meghalt nagyapa is, így jutottam tizennegyedik éves koromban árvaságra. Akkor egy ideig a nővéremékkel feles művelőkként dolgoztunk a Felső-réten, Koncz István és Koszta József, a híres festőművész földjét műveltük. 1931-ben itt találkoztam Móricz Zsigmonddal is. Koszta őnéki szívbéli jó barátja volt, az ő festészete, festményei érdekelték. Aztán , . . A szervezett munkások révén a kubikosok nagy családjának tagja lettem én is. Akkoriban Csongrádnak és Szentesnek a nyilvántartás szerint több mint hatezer kubikos lakója volt. Kimondottan bérmunkából élő emberek voltak, akiknek Móricz szavaival élve, semmilyük nem volt a világon, csak dologra termett sovány testük és munkaszerető, vidám lelkűk és járták az országot meg a világot. Nagyon szilárd munkásközösségek alakultak ki, egészen fiatal korúaktól az öregekig. Mindig egyenlően osztottuk el a keresményünket, függetlenül attól, ki mennyit bírt dolgozni. Olyan testvéri és segítőkész közösségekben éltünk, amelyekről ma is példát lehetne venni nagyon sok helyen. Voltak, akik ezt „primitív egyenlősdinek” minősítették, de hát ezek nem ismerték a kubikosok életét, az akkori társadalmi körülményeket. Mert akkor a társadalom nem gondoskodott senkiről, nyugdíjat a kubikosok közül nem kapott senki. A kisebb-nagyobb munkásközösségeknek kellett segíteni ezeken a nehéz munkákon is, meg aratási-cséplési munkákon is kölcsönösen egymást. Kultúrmérnökök emléke Tiszai zsákosként dolgoztam vagy tíz nyáron át. Szentes ugyanis nagy gabona-exportáló hely is volt. Amit onnan exportáltak a világpiacra, a kiváló minőségű tiszai búzát, azt mi zsákoltuk be nagy uszályokba. Nagyon nehéz munka volt kora reggeltől estig hordani a hajóhoz, meg föl is. Egy mázsa búza volt bevarrva ezekbe a zsákokba, a 65 kilós zsákokból kettőt hordtunk, a hónunk alatt. Jó tréning volt, én most is elviszek még egy mázsát . .. 1937 őszén megválasztottak a Magyarországi Földmunkások szentesi szervezetének jegyzőjéül. Az volt rólam a vélemény, így is ismertették a tagsággal, hogy „az általánosnál jobb íráskészsége indokolja, hogy javasoljuk". Akkor a jegyző mindenes volt a földmunkások helyi szervezeteiben, őneki kellett eljárni a hatóságoknál különböző rendezvényekhez, kulturális rendezvényekhez engedélyt kérni, a politikaiak,,Tiszai zsákosként is dolgoztam vagy tíz nyáron át.. Fotó: Rubesch Judit hoz még inkább. Eljárt munkaalkalmak szerzése dolgában, de még kormánybeadványokat is készítettünk. Egyikről a Közkatonák című kötetemben megemlékeztem. Kollektív munka eredménye volt, de a jegyzőnek kellett „lebütykölni”. Az is voltam a felszabadulásig. Borbás Lajos név szerint említ neves kultúrmérnököket a háború előtti évekből. Közülük sokan tanítani is jártak a kubikosokat, műszaki ismeretekről tartottak előadásokat. — A kultúrmérnökök egyébként nagyon nagyra becsülték az alföldi kubikosokat. Nemcsak azért, mert szocialista vándorapostolok voltak a kubikosok, hanem a munkájukért — jegyzi meg Borbás Lajos. — Hiszen nekünk nem kellett, csak kiadni egy ún. kottát vagy ahogy mondták, kubatúrcédulát, arról mi minden munkát megcsináltunk átereszektől kezdve a vasbetonszerelésig, ami csak a szakmába vágó volt. A Körös—Tisza—Maros Ármentesíto Társulatnál is jó kapcsolataink voltak a mérnökökkel, köztük Négyesi Imrével, aki sokáig volt főmérnöke a társulatnak. Még az írásos feljegyzéseit is énrám hagyta. Sajnos, azóta eltávozott az élők sorából,de még a 70-es nagy árvíz idején szinte éjjel-nappal ott volt az árvízvédelmi bizottságban. Domokos Róbert. Nemcsak országosan elismert szakember volt, hanem széles látókörű, humanista gondolkodó is. Amikor Erdélyben Csik—Háromszék —Udvarhely megye kormánybiztosa lett és jelentkeztünk nála, tudta, hogy mi nem jókedvünkben kerekedtünk fel az Alföldön és mentünk oda, hanem rejtekhelyét keresünk. Azt mondta nekem: „Tudom én, kedves Borbás, miért kér-48
