Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-05-01 / 5. szám
lyószabályozások közé tartozik” — írta Tőry Kálmán. Szabályozás szempontjából a legtöbb nehézséget az Al-Duna jelentette. Vásárhelyi két hajózsiiipes csatornával akarta a zuhatagos folyószakaszokat kikerülni. A közút nem az eredeti terv helyett, csak annak ideiglenes pótlására épült. Még szakmai körökben is kevésbé ismert tény, hogy Európa nagyhatalmai az óriási anyagi áldozatokkal járó szabályozási munkákkal hazánkat bízták meg az 1878. évi berlini béketárgyalást lezáró szerződésben. Az 1890—99 között végrehajtott szabályozásban — az eredeti megoldás helyett a nyílt csatornás megoldást valósították meg. E folyószakasz teljes szabályozása háromnegyed évszázaddal később — 1972-ben — a „Vaskapu vízlépcső" üzembe helyezésével fejeződött be. Az 1890-es évek végén a Felső- és az Al-Duna szabályozása a befejezéséhez közeledett. A Közép-Duna szabályozása így tovább már nem volt halasztható. Sürgette a munkát a Duna balparti árterek mentesítése is. A jégdúlás kialakulásának veszélye ezen a szakaszon volt a legnagyobb, itt vált a legsúlyosabb — éppen a jeges árvizekhez kapcsolódó — pusztítás. A szabályozást a kanyarok átmetszésével (Sükösd, Csanád, Koppány) végezték el 1893—98 között. A Paks-Drávatorók közötti Duaaszakaszon két város — Baja és Mohács — védelme, valamint a Mohácsi (Margittá) — sziget ármentesítése volt a fő feladat. Ekkor bővítették a jégdugulás szempontjából különösen veszélyes sirinai átvágást. Kiskőszeg és Apatin térségében kiegészítő szabályozást végeztek. A Duna nemzetközi vízi úttá fejlesztését a 20. század két kiváló mérnöke Sajó Elemér és Lampl Hugó szorgalmazta leginkább. A Csepel-sziget északi csúcsán épült Nemzeti és Szabadkikötőt 1928-ban nyitották meg, s ezzel Budapest tengeri kikötő lett. A kikötő — a soroksári Dunaág rendezésével, a Kvassay- és a Tassi-zsilippel — a korabeli magyar vízépítés legjelentősebb alkotása volt. Túlságosan leegyszerűsítenénk a folyószabályozás kérdését, ha célját és feladatát csupán az ármentesítésben és a jó hajóút biztosításában jelölnénk megj Mivel a folyószabályozás több célú tevékenység, a kiállításon több olyan dokumentum is szerepel, amelyek a vízminőségvédelem és a vízparti üdülés érdekeit is szolgálják. Ahogy fokozódott a Duna ipar- és népességtelepítő hatása a 19. század végén, úgy sokasodtak a vízminőség romlásával kapcsolatos megfigyelések iis. E témából Újpestről és a soroksári Dunaágibol láthatók dokumentumok. A kiállítás mintegy 160 dokumentumot — szabályozási tervet, térképet, iratot — tartalmaz. A Dunaszakaszok természeti adottságainak bemutatásával azokra az objektív tényezőkre terelődik a figyelem, amelyek úgy ma, mint a szabályozási munkák kezdetén is döntően meghatározták a műszaki beavatkozások minőségét és mennyiségét. A folyó szabályozásánál követett irányelvek történeti változásának, fejlődésének bemutatásával láthatóvá válik az a „súlypont-áthelyeződés”, amely a 18. századtól a 20. századig végbement. Ami egyben azt is jelenti, hogy az ármentesítést és folyószabályozást Átmetszések terve Baja környékén (1882), valamint a bajai és mohácsi árvizek leírása és a város árvédelmi térképe (1896) soha nem lehet befejezettnek tekinteni. Hazai folyóink közül éppen a Duna bizonyítja ezt leginkább. Nincs a világon nemzetközibb folyó a Dunánál. Nyolc országot szel át, illetve érint és medrében 11 ország vizei folynak. A nemzetközi együttműködésnek, összehangolt műszaki tevékenységének a múltat és a jelent befolyásöló, a jövőt döntően meghatározó jelentősége van. A Duna újabb átalakításának részesei és szemtanúi vagyunk. Csatornázott folyóvá történő kiépítése — akár 100 —150 évvel ezelőtt az ármentesítés és folyószabályozás megindítása — Közép- és Középkelet-Európa népei számára alapvető gazdaságpolitikai feladat. Réfi Oszkó Magdolna az ember fáradt. Egészen belegörnyed a csónakhúzásba. Messze még a Forgó? Húsz, huszonkét lépés. És mintha minden méter egy súlyos esztendő volna. A vörös nap most a vízből vakít az öregre. Hányszor találkoztak így, most FABIAN GYULA: is megdermed egy múló pillanatra. Mert a Tisza is marad, a nap is tüzel, a fűzesek is vénülnék, csak neki kell menni. Mélyből, a belsejéből nehéz köhögés támad rá, viszszagyűri. Már csak pár méter a Forgó, ahonnan negyven esztendeje múlt, hogy ráindult a vízre. Mert itt csak egy mozdulat, semmi segítség nem kell, a víz ereje maga viszi be az embert s a ladikot egészen a sodrás közepéig, a folyóba. Hogy kitanulta már! Az öreg jószág is mintha tudná: most megint útrakelünk — és engedelmesen, szinte magától fordulni kezd, orral a túlsó partnak. De miért fogja még mindig két öreg kéz, hogy nem lépett be a két csizmás láb, hiszen a magasodó nap indulót int. Az áradó víz most nagyobb erővel csavarja meg a ladikot, az szinte zökken egyet, ahogy a vén marok szorításából kiszabadul. A parton két férfi rohan. Kabát nélkül, kétségbeesetten. A cipők alól csapódik a víz meg a sár. A Forgóhoz érnek. Látják az elszabadult csónakot, ahogy gazdátlanul nekiindul a messzeségnek s a fuldokló, köhögő öregembert, aki második élettársát is a semminek adta már, és egészen belebetegedett a vakító fényes tiszai reggelbe. — Apám! — Édesapám! Csak úgy szakad a szó. Az öreg nem fordul feléjük. A ladikot nézi, amely gazdátlanul úszik a folyó közepén megrakva szerszámokkal. A két fiú teljesen össze van törve. — Az volt az örökségték. Mást én nem tudtam hagyni. Másom nem volt. Az este összemosolyogtatók, mikor elétek számláltam őket. Akikor tudtam meg, hogy nem kell. Hiszen mit is kezdenétek a sok kacattal? Nektek nem a ladik húzza a barázdát, másból terítenek asztalt. Hová is vinnétek? Hát akkor vigye a víz. Adja oda a Tisza, akinek akarja . .. Megfáztok itt. Menjünk tovább. — Apám, nekem nagyobb örökséget nem adhatott, mint a diplomát. Én gépészmérnök lettem. Annak apám kereste meg az árát, az isten áldja meg érte. Nem ért engem? — Édesapám, ha egyszer megúnta Laoinál, ha forró lesz a város, cserélhet. Lakásom még nincsen, csak olyan szállás. Kint van a tanyán, üzemegység. Ha az utolsó szigorlatom is sikerült, azt az én gondomra bízzák. Ezennégyszáz hold, édesapám. Az öreg nem felelt. Szótlanul kapaszkodott fel a gátra, — nézte a vizet, arra, ahol a nap lejár, mert a Zúgónál még egyet fordított a ladikon az ár. A sugarak, mint ezüstszálaik táncolták körbe a rokkant, öreg, fekete szerszámot, a ladikot. — Apám, én telefonáltok, kifogatom a csónakot. — Hagyd el, már nem a tietek. Valaki majd megörül a váratlan örökségnek, mert azért lesznék még . . . — Félbetörte a szót, elhallgatott. A két fiú csöndesen átölelte a kicsi embert, lassan elindultak visszafelé. Nap sütötte a hátukat, szél legyezte az arcukat, s csak úgy hang nélkül mind a hárman az örökséget siratták. 29
