Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
Tájkép Kisarnál s a Drabbantok is jó1! őrzik, ki tudja mióta. Innen, a 26 méteres toronyból jó a kilátás. Látni azokat a helyeket, ahol hajdan csikásztak, 'látni a folyót, az erdőket, amelyek élelmet és munkát adtak, látni a községet, amely tele történelmi emlékkel. Jönnek is a 'látogatók. Hazai és külföldi látogatók aláírásától gazdag a vendégkönyvünk, s nem győzöm pecsételni a „Korok múzeumok” mozgalom résztvevőinek papírjait. Most éppen német nyelvkönyvet forgatok, ment mind több a külföldi, aki kíváncsi szép templomunk és községünk történetére. Mellettünk a torony két harangja. Nekik is megvan a történetük. A lányai öregék még ma is ismerik. Valahogy így volt: Mondta az öreg harang: — Lányán nincs kenyér! Lányán nincs kenyér! Felelte szomorúan a túlsó partról a benki: — Banken sincsen! Benken sincsen! Mély hangon kérdezte egy távoli: — Boldog Isten, mivel élünk? — Csíkkal, hallal! Csíkkal, hallal! — válaszolta a gyors beszédű lányai harang. Történelem, sors, életforma sűrűsödik a hajdani harangbeszédbe. Ismeri Drabbant is. Igaz, neki a harang akkor izgalmas, ha félreverik, ha jön az ár. A toronyból visszamegyünk az őrházba. — Apad — mondja elégedetten a gátőr a délutáni leolvasás eredményét. — Nálunk is! — recsegi a telefon. A szakaszon nyugalom van. DESZKA, MÉSZ, KÖ... Magányosan halad csónakunk a vízen. Csupán percekre népesül be a folyó, amíg a Tisza-túra kajakjai és depóhajói elhagynak bennünket. Kisvarsány magasságában járhatunk. A falunál, amely egykor oly híres volt arról, hogy hajók sokasága kötött ki a parton. Kisvarsány Vásárosnamény kikötőjének számított. Ma mór nyoma sincs a hajdan volt híres hajózásnak. De a régi iratok, az emlékezések még beszélnek róla. Tiszabecsen és Milotán mesélik: dióshajók mentek innen egészen Szegedig, s hozták visszafelé az árut. A part menti erdőket sokfelé kivágták, hogy az ár ellenében vontatni tudják a dereglyéket, a dongahajákat, az őrlőhajókat. A tarpaiak arra büszkék, hogy a világgal való kapcsolatuk útja a Tisza volt. Ezen indultak a vásárokra, s hoztak hírt, korszerű gondolatot visszáruként. A kemecseiek hajdanán a nagy halzsákmányt hajóra rakva vitték Erdélybe. A gyékényt, a hal egy részét a Bodrogon szállították, Patakra. A Kárpátokból is bőven áramlott erre anyag. A deszkát és a meszet a hajók Olcsváig szállították. De vízi úton érkezett a kő a kemecsei templomhoz, és Királyhelmecről a kéki kutak építéséhez. Egy régi rendelet, amely 1723-ban ■kelt, és a CXXII. számot viselte, sürgette a sószállítás meggyorsítása érdékében a sok kanyar átvágását, a zátonyok eltüntetését. 1751-ben a XXV. törvény elrendeli a malomgátak szétbontását, a kanyarulatok tisztogatását. Egy paszobi bácsi még emlékszik arra, hogy 1919-ben is úgy érkezett a só a berceli partra, hogy ha jóról rakodtak. A tutaj emléke is élő. Ez a fajta hajózás a hegyek fáját szállította, emberemlékezet óta. Kikötő volt Záhonyban, Szabolcsveresmarton, Tiszaibercelen; Tiszabercélen egyébként 1938-ban még rakodtak gabonahajót. Volt tehát teher- és személyszállítás, indultak a hajók, tutajok. Széchenyi István is hajón érkezett Tokajba, hogy a folyamszabályozásról tárgyaljon Paleocapa mesterrel. Hajója, a Pannónia éppen Tisza bérceknél futott egy farönknek, és sérült meg. A vízi út kihasználása hozzátartozott a mindennapokhoz. Az ember, amióta ismeri a csónak- és hajókészítés titkát, sohasem mellőzte a víz kínálta lehetőséget. Szabolcs vármegye gazdaságföldrajzi monográfiájában nyilván ez okból írta 1913-ban Kemény György: „Mindenesetre szerencsés volna vármegyénkre a Tisza felső részének hajózhatóvá tétele, ez nemcsak a miénk, de a szomszédos vármegyék gazdasági fellendülését is nagymértékben előmozdítaná.” A lehetőség csábítása még a mi időnkben is megmozgatta az elméket. Ibrányban 1945-ben úgy döntöttek: hajógyárat alapítanak. Felállítottak egy Hoffher traktort, rákötötték egy gattert, s munkához kezdtek. Mint elmondták, azzal a céllal, hogy hajóik Aknaszlatináról szállítják majd a sót, ami abban az időben ugyancsak hiányzott. Ha végignézzük víz menti községeinket, látható: mindig gyorsabb volt a fejlődésük, mint a többi településé. Fatelepek, gyárak, szeszfőzdék, malmok, javítóműhelyek épültek sorra-rendre. Az érkező áru, a fuvarozás, a rakodás és a javítás sokaknak adott kenyeret. A vásárosnaményiak nem is tagadják: településük gyors fejlődése a közút és a vízi út találkozásának köszönhető. Százhúsz év alatt megtízszereződött a lakosság. „Hej, ha újra idáig vezetne a hajóút!" — sóhajtanak, s ebben a mondatban benne van a hajózás fontosságának ismerete. KORCSOLYÁVAL PATAKIG Csónakunkkal lassan löpöcöl'ünk lefelé a folyón. Ráismerünk olvasmányaink színhelyére. Arra a partszakaszra, ahol a múlt században úgy akarták átvágni a Tiszát, hogy a Szabolcsveresmarttól egyenesen menjen nyugat felé. Vagy a tiszateleki partrészre, ahová 1935-ben kikötőt álmodtak a helyiek. A Rétköz menti vidékre, ahol az emberek úgy hozzászoktak a vízi közlekedéshez, hogy télen korcsolyával jártak. A diákok ezzel mentek Sárospatakig. Hová lettek a régi dongahajók, a csavorlapótosak, a gőzzel és a motorral hajtottak? Okkal kerültek ki a közlekedésből, de sajnos, helyettük késik az új. Eltűntek a tutajok is. 1966-ban ment el az utolsó. Azóta legfeljebb vállalkozó kedvű diákok ácsolnak egyet-egyet ,hogy kipróbálják: milyen is volt ez a hajóiéi«. Míg így merengünk a múlton, valahonnan mögülünk, még eléggé meszsziről, felbúg egy uszályhajó dudája, öt rövidet jelez: csónakunkkal húzódjunk a bal part felé, mert csak így élőzhet. A kormányállásból kiint a kapitány. Talán tudott a gondolatainkról? Azért jött, hogy megnyugtasson: ma is van hajó a Tiszán? Bürget Lajos—Speidl Zoltán 11
