Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-03-01 / 3. szám
IT EGY A SZÁZEZERBŐL___________________ A kot Sima haj, kefebajusz, Pamutinget visel, zöld pulóvert, (legfel ül (kék munkaruhát. A simléderes sapkát csak a (konyháiban veszi le. Bagaröltól fekete bakancsa fényűik. — Engem huszonhét esztendő köt a vízügyhöz. 1953. március húszadikán 'léptem be a céghez. — Ilyen pontosan emlékszik, István bátyám? — Megjegyeztem mindent, ami velem megesett. Bizonyítékként évszámokat, hónapokat hallok tőle. A másodük világháború előtti időikben napszámba járt, mint a legtöbb balmazújvárosi szegényember. Felváltva: hol Sernsey grófhoz, hol Harstein nagybérlőhöz. 1942-ben besorozták, aztán kivitték a Don-kanyarba. Menekülés sebesülten a fagyos Ukrajnán át. Később hadifogság. 1946-ban az „első szállítmánnyá!" hazajöhetett Magyarországra. Nagybetegként érkezett meg, nem volt sok remény az életéhez. — Kihevertem — mondja csendesen. Halk, megfontolt beszédű ember Dobi István, ötvennyolc esztendős. A szavaikat patikamérlegre teszi, mint oki tudja, hogy az egyenes szó a hasznos gyógyszerhez hasonlatos. — A földosztás juttatott nékem négyköblös állami tartaléktőidet. Evvel küszködtem 47-ig, akkor fogtam magam és elmentem kubikolni Ott nagyobb karéj kenyér ígérkezett. Kubikoltam végig a Nyugati-főcsatornát, Cserepestől Szásztelekig. Két esztendő alatt mentünk végig a vonalon. A földet pallón toltuk kifelé az árokból. Talicskán, ahogy az elődeink is. És éppen úgy földibe vágott kubikosházakban éltünk, mint az elődök. Voltak ott debreceniek, csongrádiak, mindenfelől voltak az országból. A mi bandákba', az újvárosiba húszán tartoztunk. — Verseny volt-e? Ha nem is úgy hívtuk, csak elébe akartunk kerülni a másiknak. Megmutatni, hogy a mi bandánk a különb. Hajnalban, amikor a másik még horkolt, kiiopóztunk az árokba, és kidobtunk néhány köbmétert. Két méter mélyre mentünk de, tíz méter szélességben haladtunk. Aki meghúzta, előbb végzett a szelvénnyel, új szelvényt 'kapott, többet keresett hát. Kis szünet után: — Akkor már nős ember voltam, jöttek a gyerekek. Itt éltünk akkor is, ezen a telken, de nem ebben a házban. Kifelé int az ablakon. Megroskadt házikót látok, behorpadt gerinccel, (két apró ablakkal. Melléképületnek vélném; ma az is, valóban. De abban a szobakonyhában a felesége szülei élték le az életü'ket, és Dobi Istvánék is csak néhány esztendeje jöttek (ki a fedele alól. — A csatorna, persze, megépült, én meg messzi vidékre elmenni nem akartam. Éppen kapára jött, hogy a Semseykastélyban, a gépállomáson traktorost keresnek. Helyi kiképzés két hét alatt, máris rajta ültem a kormoson. 51—52- ben a Meviép-né! dolgoztam, azt a munkát nagyon szerettem. Kaptam egy ,,Szta!inec"-et, maga már bizonyára nem emlékezik rá, négyhengeres petrós motorok voltak. A rizstelepeket sáncoltuk velük a Hortobágyon . . . 1953 február hátulja fele szóltak a vízügyi igazgatóságtól, érkezett hozzájuk egy Csepel lánctalpas, nem mennék-e át, hogy megnyerge'ljem. így kerültem át a Tl- VIZIG elődjéhez, a Kultúrmérnöki Hivatalhoz, Debrecenbe. Az első lánctalpas volt az övé a vízügyi igazgatóság tértijeién. Csepel DT. Gépkocsivezetői besorolásban szerepelt, de hát sáncain! járt a géppel, éppen úgy mint a petrós motorral. A munkahelye: rizste'lepek, öntözőtelepek. Szikes, áldatlan terep, nagy telek, perzselő nyarak. Az igazgatóságon akkoriban kezdték megjegyezni Dobi István nevét. — Szerettem én a Csepeleket, nehezen váltom meg tőlük. De hívattak 58-ban: „'megy Pestre, a kotrómesteri iskolára!” Miért kell nekem iskolára mennem? Jól érzem 'itt magam . . . „Jön az első 'kotró, magára bízzuk!” Nehezen bírtam Pestet, hat hónap rettentő hosszú idő. Mármint iskolán. A tanulással — főleg a számtannal — nem kötöttem nagy barátságot. Végre hazakeveredtem szabadságra, nohát, mondom a feleségemnek, az iskolát én nem bírom, nem is megyek vissza! „Megszöknél?" Az asszony noszogatott: szégyent ne hozzak az igazgatóságra, ahol bíznak bennem, számítanak rám. Az iskolát gyorsan befejezzük, hadd maradjon több idő magára a főszereplőre. Az első magyar kotróra. Győrben gyártották, úgynevezett „S”-kotró volt. Hathengeres Jendrusik-motorral rendelkezett: megbízható, hűséges masina volt. — Társak lettünk nyolc esztendőre . .. — a kotrómester hangja átmelegszik — egész Hajdú-Bihart 'bejártuk együtt. Végig a Keleti-főcsatornát és mind a kisebb vizeket, amiket csak föl lehet találni. A Hortobágy folyót is mi szélesítettük ki 14 méterre, hogy a belvizeket fogadni tudja. — Veszélybe kerültek-e? Megrázza a fejét. Aztán hozzáteszi: — Ha valahol kerülhettünk volna, az a Kösely-csatorna volt. Annyi iszap szorult abba, mintha valami nagy tó lenne. Hát ott tizennégy kifűrészelt tölgyfatalpon matracoltunk, hogy a süppedős talaj el ne nyelje a gépet. . . Mostanság már más a helyzet. Van már kimondottan mocsár-kotró, az élmegy az iszap tetején is ... Van fényképem róla, ha kíváncsi rá, megmutatom. Míg a fotóért megy, jobban körülnézek a konyhában. Fehér kredenc, fehér zománcos tűzhely, automata mosógép. A berendezést mintegy ellensúlyozva, a falon régi, tárcsás ingaóra. Zenélve üti az időt. Ez már az új ház, a kétszobás, amelyet 1965-ben építettek Dobi Istvánék. — Ezt a mocsár-kotrót hogyan hívják? — E—304-es. Ez a becsületes neve. Szovjet gép. Három műszakban viszi a munkát. Közben a fényképes dobozból más is előkerül. Aranygyűrű a huszonöt esztendős vízügyi szolgálatért. Aztán a Munka Érdemrend, amelyet a múlt ősszel vett át a fővárosban. — Magammal vittem az asszonyt is Budapestre. Amikor a vonat Tiszafüred környékén járt, kimutattam az ablakon. „Látod anyukám, ez az én munkaterületem! Ez a puszta vidék." Akkor látta először, miféle tájakon keresem a kenyeremet. Mert ő mindig idehaza volt, gondját viselte a gyerekeknek, a háztartásnak, az állatoknak. Volt dolga elég neki is . .. Déhát ő itt érezte jól magát, ón meg odakint», a szabadban. Úgy vagyok vele most is, megidősödve: vágyom haza, a családhoz erősen, szeretek itthon lenini, de az utolsó éjszakán már forgolódom. Kelnék már minél előbb, hadd legyek ott a kotrónál! — Hány ember van a keze alatt István bátyám? — Jelenleg hat. Ez így van megállapítva. Mivel tizenkétórázunk, és egy hétig 'kinn vagyok a terepen. Van egy nyoJicszemélyes hálókocsink, abban lakunk, Amúgy nomád módra élünk. Idegent nem látunk, magunk főzünk, mindenki abból, amit otthonról hozott. A világtól azért nem maradunk el: kaptunk egy Tünde tévét, az elszórakoztat ben n ünket. — Az egészség? — A reuma, a visszaér, ez a mi betegségünk ... A két láb napi tizenkétóráig a mechanikus féken, aki a1 fél napot lerúgkapálja, nemigen érzi a lábát... Nekem eddig szerencsém volt, mindkét betegség elkerült. — A 'kereset? — Teljesítmény után. Ha egy csatornába beállunik, kiszámítjuk: ennyi föld van benne, ennyi időre meg kell csinálni.. . Ha előbb végzünk, több lesz a pénz. Nekem átlagban a havi hatezer megvan ... De a 'legtöbb emberem ekörül keres. — Utánpótlás van-e? Sokára böki ki: — A vízügyi igazgatóságnak 12 kotrója van. A személyzet hatvan százalékát én tanítottam a kotró mesterség re. — Tudom, hogy szabadságon van István bátyám. Ha tavasszal keresem, merre találom meg? — Egyek és Telekháza között. Valahol a Tiszafüredi-főcsatorna környékén. Kása Csaba 22
