Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-12-01 / 11-12. szám
Hómba fogott, reménytelenül köröző ringlispiles lovat láttam nyáron a gyimesvölgyi csángók búcsúján. Forgatta, járatta a körhintát, leszegett fejjel, piszkosszürke sörénnyel, vasalatlan patával. Már rá sem csapott a gazdája, mái szóval sem nógatta — szegény pára beletörődve, belefásulva, anélkül is teljesítette szolgálatát. Ez a szomorú szemú lovacska jutott eszembe Szolnok mellett, a szajóli híd közelében, a milléri szabadtéri múzeumban sétálgattam, s egyszerre megtorpantam. Különös szerkezet magasodott előttem. Földbe ásott rúd, amelyet keresztgerenda rögzít. A rúdra erősítve sűrű fogazatú, forgatható 'henger. A hengerre vaslánc csavarodik, s két száron — akár a gyeplő — tovafut a beton kútkáva fölé. — Lovacska dolgozott ezzel — szólalt meg mellettem egy férfi. Barna arc, erős orr, simléderes sapka. Többen is járkáltunk ott a magyar vízügy százados emlékei között. A férfi csöndesen nézelődött, most hallottam először a hangját. Valamikor a lovak is öntöztek, ezt tudtam. Éppen úgy, ahogy malomkövet forgattak. De hogy az öntözést miféle szerkezet biztosította, sohasem láttam. S hogyan működött ez a furcsa, fából ácsolt masina? KÖZEL A MÚZEUMHOZ Hát most rendjén elmagyarázták nekem. A barna, simléderes ember nyugalmasan, ráérősen beszélt. Úgy éreztem, örül, hogy hallgatják . . . Szóval a lovacskát befogták a rúd mellé, s elindították. Miközben rótta a köröket, a fahenger is forgott, s állandó mozgásban tartotta a vasláncot. Ahányat fordult a ló, annyiszor jött fel a kútból a láncra kötött vödör. S teli volt mindig vízzel. Csurgott a víz a kiszáradt földekre. A kimerítő magyarázat után most már afelől érdeklődtem: kit tisztelhetek az eligazító személyében. — Gócza József — bökte mutatóujját a simíéderhez. — Múzeumőr. Szép őszi idő volt, a közeli Tisza-parti fák még csak készülődtek a levél hűl la - tás'hoz. A vasúti hídon tehervonatok csattogtak. — No és? — kérdezősködtem tovább. — Miképp lesz valaki múzeumőr? — Egyféleképp — biccentett rá Gócza József. — Úgy hogy nyugdíjba megy. S még megtoldotta egy karmozdulattal: Íme, itt lakik a közelben, az akácos mellett, a szép kis tanyában. — Az a jó, ha az őr közel lakik a múzeumhoz... Gócza József bólintott: — Az is jó — mondta. — De itt lakom én már 1951 óta. Mióta idáig jöttem Jászkisérről. — Ha jött, hát oka lehetett... — Mert hát egy faluból, egy nagyközségből nem költözik ki valaki kedvtelésből az ártéri erdőkbe. Nem húzódik a világ végére. Vizek partján AHOL AZ ÉLET TELT... Ekkor mór másutt álldogáltunk. A régi kubikosok kőtoló tragacsát nézegettem. Tragacs, kubikos talicska — töltések, gátak épültek általuk száz és ezer kilométer hosszúságban, ezek az egyszerű munkaeszközök millió és millió köbméter földet mozdítottak el. Róluk, akik e talicskákkal gyötrődtek, sárban, tengelyroppantó terepen, róluk írta az öreg Jókai Mór: „Minden munkás előtt tisztelettel hajtom meg a fejem: de a Tisza menti kubikosok előtt levett kalappal haladok vég'ig." ALUDNI CSAK BÉKÉBEN Az arca, a mozdulatai olyanok a múzeumőrnek, hogy nézhetném akár nyugdíjas kubikosnak is. Dehát ő gépésznek jött a szajoli híd mellé. — Ez a múzeum, ez nem volt itt mindig. Az épület, amelyben a maketteket, a régi szivattyúkat látta, szivattyúház volt. Oda került Gócza József gépésznek, majdan tanfolyamok, iskolák elvégzése után ott lett főgépész. S onnan ment át nyolc esztendeje az új szivattyúházba, hogy a hátralevő négy esztendejét letöltse. Az állványos cölöpverőt kerülgetjük: a Hármas-Körös vidékéről menekítették a múzeumba. Hét munkás rántotta fel — vezényszóra — a vastuskót, s ejtette vissza néhány másodperc múlva. — Hány embere volt egy főgépésznek, Józsi bácsi? — Attól függ. Békeidőben nyolcantízen lehettünk. — Békeidőben? — Nohát, ha nem fenyegetett a víz! — S ha fenyegetett? — Akkor ötvenen. Fűtöttük a kazánokat, dolgoztak a szivattyúk. Röck-féie gépek, még 1895-ben szerelték fel őket. . . Megmondhatom magának, hogy kettő ma is működik. Bármikor munkába lehetne fogni őket. — A nagy fenyegetések mikor voltak? Józsi bácsi felvonja a szemöldökét. — A nagy árvizek? — Kis tűnődés után: — ötvenegy, ötvenkettő, ötvenhárom, hatvankettő, hatvanhárom, hatvanhat... A legnagyobb víz 1970-ben. Ilyenkor haza sem jártunk. Aludni is csak ülve aludtunk. AHOL AZ ÉLET TELT Ritka ajándék: valaki múzeumként mutathatja a látogatónak egykori munkahelyét. Valaki ott kaszálja a füvet, ott fényesíti, olajozza a kazánokat, a dugattyúkat, ahol életéből több mint negyedszázadot eltöltött. De szép is, tiszta is, rendezett is minden. És beindulhatnának a szivattyúk is — mert a múzeumőrnek gondja van rájuk. — Az egészség hogy szolgál, Józsi bácsi? Hunyorít a szemével: A karburátornál van egy kis hiba . .. — Hatvannégy évesen megesik. A mutatóujjával a szívére bök. — Az a szerencse — mondja —, hogy gyógyszer is van rá. Aztán hozzáteszi: — És a család sínen van . .. Annál nincs különb orvosság. Az asszony meleg étellel vár, a gyermekek is megmegjönnek. — S ha megjönnek, hányán ülnek az asztalnál? — Négyen. Mert két fiam van. Az egyik elektromérnök, a másik gépész Rendkívüli pakuraszennyezés Lapunkban már hírt adtunk arról, hogy az utóbbi időben az Északmagyarországi Vízügyi Igazgatóság területén megnövekedtek a rendkívüli vízszennyezések. Legutóbb a Recska patakon (Eger patak mellékvízfolyása) történt rendkívüli vízszennyezés. A Bélapátfalvai Cementgyárból mintegy 100 m3 pakura jutott a patakba. A műszaki hiba miatt kiömlött pakura a patak 600 m-es szakaszát szennyezte be. Gyors beavatkozással sikerült megakadályozni, hogy a pakura az Eger patakba jusson. A pakurakifolyás helyén kézi erővel szedték le a szennyező anyagot Az igazgatóság kézi és gépi erők felvonultatásával egy héten át éjjelnappal folytatta a kárelhárítást, míg sikerült teljesen felszámolni a szennyezést. A kiömlött pakura veszélyeztette a patak mentén elhelyezkedő ivóvíz-minőségű talajvízkészletet, az Eger patakot, s így a Kiskörei Vízlépcső vízminőségét is. S. F. 65
