Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1979-07-01 / 7. szám

A millenniumi kiállításon a kultúrmérnöki pavilon 1879-ben — innen számítjuk a Szolgá­lat kezdetét — már négy, 1882-ben pe­dig már 17 mérnök közreműködésével végezte a munkák irányítását. 1879 vé­gén Kassán már megnyílt a rét- (később víz-) mester iskola is, téli tanfolyamok rendezésével. A gazdák egyre jobban igénybe vették a kultúrmérnökséget, így az intézmény létszáma is rohamosan emelkedett. Tevékenységük 1880-ban még nem terjedt ki az egész országra, csupán négy kerületben működött egy­­egy mérnök, de a következő évben már nyolc kerületre osztották fel az országot, ebből hat kerület budapesti székhellyel, a IV. és az V. kerület pedig Kassán mű­ködött. (Az utóbbit 1884-ben Sátoralja­újhelyre helyezték át.) A felosztás a fo­lyók és patakok vízgyűjtő határai alap­ján történt. A talajjavítási terveket ingyen készí­tették, a mérnöki irányítás és felügyelet is díjtalan volt, csak a vízmester napi­díját fizette az érdekelt birtokos. Az ország szegényebb vidékein (pl. Árva megyében) államköltségen még minta­­alagcsövezéseket is létesítettek, a gaz­dák okulására. Érdemes megemlíteni, hogy 1883-ban — Kvassay javaslatá­ra — a földmívelésügyi miniszter Land­­gráf János oki. mérnököt küldte ki a halászati viszonyok tüzetes tanulmányo­zására és 1884-től az ország vizeinek már a halászati hasznosítását is meg­kezdték. 1887-ben pedig, a Kultúrmér­nöki Szolgálat keretében felállt az Or­szágos Halászati Felügyelőség. A Kultúrmérnöki Intézmény működése kiterjedt a vízrendezésre, lecsapolásra, alagcsövezésre, öntözésre halastóépítés­re, sankolásra, szikjavításra, a nem ha­józható — állami kezelésen kívüli — folyók szabályozására, vízmosáskötésre, mesterséges kenderáztatókra, a gyári szennyvizek öntözéssel kapcsolatos alag­­csövezés útján történő tisztítására, to­vábbá a Közegészségügyi Mérnöki Szolgálat ellátására. Utóbbi a főváros és néhány nagyobb vidéki város csa­tornázásának és ivóvízellátásának felül­bírálására szorítkozott. A kultúrmérnöki munkák végrehajtá­sát azonban nagyban akadályozta, hogy nálunk abban az időben még nem volt az egész vízjogra vonatkozó törvény. Ezért 1885-ben a vízjogról szóló XXIII. te. a Szolgálat működését és hatáskö­rét lényegesen megkönnyítette, főleg az engedélyezések terén. Ez viszont az In­tézmény radikális átszervezését is maga után vonta. A törvény 1886. évi hatály­balépésével a nyolc kerület részére egy-egy Kultúrmérnöki Hivatalt szervez­tek. A hivatalok vezetőire pedig újabb feladat is hárult. A Földmívelésügyi Mi­nisztérium ugyanis a vízgazdálkodási társulatok működését miniszteri megbí­zottak útján kívánta ellenőrizni, ezért a hivatal vezetője, vagy a helyettese részt vesz a társulatok választmányi ülésén, sőt a kisebb társulatok műszaki teen­dőit is a Kultúrmérnöki Hivatalok vég­zik. Kvassay ezt írja a Szolgálat első de­­ceniumáról: tíz év alatt befejezett ta­lajjavítási munkák közel 230 ezer kát. holdra terjedtek ki, amelyből 206 ezer volt a lecsapolás (nyolc helyen már gőzszivattyúzás is) 14 ezer 600 hold alagcsövezés, közel 8 ezer öntözés, az összes földmozgósítás pedig 13,4 millió m3-t tett ki. Az állam ezekre a mun­kákra háromnegyed millió forintot for­dított. MAR ARRA IS GONDOLTAK, hogy a főváros szennyvize ne kerüljön közvet­lenül a Dunába, hanem talajszűrés út­ján, vagy kiterjedt öntözéssel megtisz­tulva és gazdaságilag kihasználva jus­son be a folyóba, mint számos külföldi városban. 1890-ban már 62 vízi társulat műkö­dött, 222 ezer kataszteri hold érdekelt­ségi területtel. Kitér Kvassay jelentésé­ben a hatósági tevékenységre is: iga­zolásra bejelentett 18 327, ebből elin­tézést nyert 8851. Ebben az időszakban már számos helyen létesítettek „halte­nyésztő telepeket", Iglón pedig Állami Haltenyésztő Intézet alakult, sőt, kísér­leteztek már ráktenyésztéssel is. 1891- ben a vízügyi munkálatok ellátására az Országos Vízépítészeti és Talajjavító Hivatalt állították fel, amely 1899-től Országos Vízépítési Igazgatóságként működött, Kvassay Jenő vezetésével. A vidéki hivatalok is egyre szaporodtak: 1892-ben Debrecen és Arad, 1893-ban Brassó, 1895-ben Pécs és Pozsony, 1899- ben Nagyvárad és Besztercebánya, 1901-ben Nagyszeben székhellyel léte­sültek Kultúrmérnöki Hivatalok, így 1901-ben már 18 működött. Ezek a hi­vatalok a vármegyei alispánok szakér­tői, vízügyi referensei voltak, de a víz­rendőri hatóság is gyakran igénybe vet­te őket szakértőkként. Mindez indokol­ja, hogy létszámuk 1900-ban már 78 mérnök és 110 vízmester. A századfor­dulón 89 vízgazdálkodási társulat is volt, 4500 kilométer hosszú csatorna­­hálózattal. Az összes földmozgósítás 1879 és 1900 között kb. 35 millió m3; 1 m3-re 48 fillér költség esik, de ez ma­gában foglalja a műtárgyépítést, a te­rületek megváltását és a vízmesterek fizetését is. Az állami befektetés kere­ken 6 millió korona volt — adminisztra­tív és hatósági ügyekkel együtt —, a birtokossági pedig kb. 17 millió ko­rona. A Kultúrmérnöki Szolgálat mérnökei­től megkövetelték, hogy a műegyetemi oklevél megszerzése után még Magyar­óvár vagy más külföldi, felsőbb gaz­dasági tanintézetnél a legfontosabb gazdasági tantárgyak — növényterme­lés, rétművelés, öntözés, talajjavítás, ál­lattenyésztés, üzemtan, nemzetgazda­ságtan — előadásait legalább egy éven át hallgassák és az erről szóló bizonyítványt megszerezzék. Csak ez­után véglegesítették őket állásukban. Az egy éven át való hallgatástól rend­szerint eltekintettek, de két heti bent­lakásos konzultáció után a vizsgákat le kellett tenni és erről a bizonyítványt be kellett mutatni. Az 1896-ban megrendezett ezredéves országos kiállítás vízügyi pavilonjának kultúrmérnöki anyagát is szeretném is­mertetni. A kifüggesztett áttekintő tér­kép feltüntette az addig végrehajtott talajjavítási munkák terjedelmét és hasznát. 1879—96 között 54 ezer k. hol­don végeztek ilyen irányú munkákat és több mint 2 millió kh megjavítására készült terv. Az alig több mint másfél évtized alatt 25 millió m3 földmozgósí­tás történt, kb. 10 millió forint költség­gel, amelyből az állam csupán 1,65 mil­liót fektetett be. A több mint félmillió holdnyi talajjavításból 493 ezer a lecsa­polás, 20 ezer az alagcsövezés és 19 ezer az öntözés. Az alagcsövezést igen szemléletesen mutatták be a IV. kerü­leti hivatal tervei és modelljei. Kétféle öntözésre hívták fel a figyelmet: a téli­­koratavaszi trágyázó öntözésekre, to­vábbá a száraz, aszályos nyarakon al­kalmazott nedvesítő öntözésre. A beren­dezések tekintetében pedig főleg az árasztó és csörgedeztető öntözésekre mutattak rá. A bemutatott mezőhegyesi rétöntözés első mintája volt a tervezett alföldi nagy öntözésnek. Nagyobb váro­sok közelében a kerti veteményesek ön­tözését is javasolták, a városi szenny­vizek felhasználásával. Bács-Bodrog me­gyében már száz kataszteri holdon ter­meltek rizst a Ferenc-csatorna és a Ber­­zava mentén, és itt már a rizsföldi halte­nyésztést is javasolták. Ezenkívül a víz-21

Next

/
Oldalképek
Tartalom