Vízgazdálkodás, 1967 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1967-04-01 / 2. szám
— gondoskodniok kell továbbá a tanácsi felügyelet alá tartozó víz-, csatornamű- és fürdővállalatok termelési tevékenységének, gazdálkodásának hatékonyabbá tételéről, műszaki színvonalának emeléséről. E feladatok eredményes végrehajtása érdekében és a vízgazdálkodás komplex jellegéből adódóan tovább kell szélesíteni, szorosabbá és szervezettebbé kell tenni a területi vízügyi és tanácsi szervek már kialakult és jól bevált együttműködését. Az igazgatóságokra hárul, hogy az országos és területi vízgazdálkodási keretterv irányelvei szerint segítsék elő a vízgazdálkodási egységet alkotó működési területükön — mely általában 2—3 megyére, vagy több megye vízraj zilag összefüggő részterületére terjed ki — a lakosság, az ipar és a mezőgazdaság érdekében szükséges vízügyi feladatok összehangolt megvalósítását. A tanácsok vízügyi tevékenysége a II. ötéves terv időszakában különösen a települések vízellátásában volt jelentős. 1961—65 között vízellátási munkákra helyi és központi erőforrásokból 2 milliárd forintot fordítottak és az ellátottak száma 3,6 millióról 4,4 millióra növekedett. Városaink jelentős részében megközelítettük a korszerű háztartás részére szükséges 100/lit/fő/nap vízfogyasztási értéket. A korábbi években súlyos vízhiánnyal küzdő Budapesten 115, Miskolcon 105, Pécsett 85, Szombathelyen 145 liter az egy főre jutó háztartási vízmenynyiség. E jelentős fejlődés ellenére egyes városokban még nem kielégítő a vízellátás színvonala. Így 1965-ben Debrecenben 70, Szegeden pedig csak 45 liter az egy főre jutó napi háztartási vízfogyasztás. A vízvezetékkel ellátott falusi lakosok száma 8,5%ról 18%-ra emelkedett. Ma közel 1 millió falusi lakos van vízvezetéki vízzel ellátva. Bács megye a Községfejlesztési Alapok felhasználásával, Tolna megye a vízműtársulatok szervezésével úttörő munkát végzett ezen a területen. Az 1957 óta épült 300 falusi vízvezetékből 260 társulati úton, túlnyomórészt az érdekeltek anyagi hozzájárulásából épült. A falusi vízművek hálózatának építése széleskörű társadalmi mozgalommá vált és erőteljesen tovább fejlődik. A lakosság vízvezetéki ellátottsága 1970-ig 44%-ról 53—55%-ra növekszik. A városi közművesítés fejlődési üteme lassúbb lesz — 80%-ról csak 84%-ra növekszik — a falu közművesítése ugyanakkor 16—18%-ról 26—28%-ra nő. Az ország egyes területeinek közműellátottsága nagyon eltérő. A közműellátottság területi aránytalanságainak csökkentését is előirányoztuk a következő tervidőszakban. A falusi lakosság vízellátottsága a legalacsonyabb — 10—10% — Szabolcs, Heves, Zala megyében. A fejlesztést tehát ezeken a területeken különösen meg kell gyorsítani, éspedig a jól bevált gyakorlatnak megfelelően vízmű társulatok szervezése útján. A lakótelepek csatornázásának fejlődése a vízellátásénál lassúbb ütemű volt. Az elmúlt 5 éves tervidőszakban az igen jelentős — mintegy 1,4 milliárd forintos — ráfordítás ellenére a lakosság csatornázással való ellátottsági aránya az 1960. évi 22%-ról csak 24—25%-ra emelkedett. Pest, Szolnok, Békés, Hajdú, Szabolcs, Csongrád, Tolna megyék különösen elmaradottak ebben a vonatkozásban, kivéve a megyei jogú városokat, ahol az ellátottság 42—70% között van. A csatornázott vidéki városok átlagos ellátottsága 52%. A főváros ellátottsági aránya 77%. A fejlesztés itt nem a csatornahálózat bővítését, hanem elsősorban a meglevő, elavult csatornarendszer korszerűsítését, a Duna menti főgyűjtők kiépítését és a Csepel-szigeti központi szennyvíztisztító telep létesítését teszi szükségessé. A csatornázás viszonylag lassúbb ütemű fejlődésének oka, hogy a csatornaművek építése a vízműveknél lényegesen költségesebb. Egy 5000 lakosú település vízvezetékhálózatának átlagos költsége 200 Ft/fm, a csatornahálózaté pedig 5—600 Ft/fm. A vízellátásra és csatornázásra fordított együttes öszszegből a II. ötéves terv során az arány némileg a csatornázás javára módosult, de a tanácsok még mindig csak 40%-ot fordítottak a csatornázásra és 60%-ot a vízellátásra. A III. ötéves tervben a vízellátásra és csatornázásra előirányzott beruházásoknak legalább 50%-át indokolt a csatornázásra és a szennyvíztisztításra fordítani. 1966—70 között a települések csatornázására és szennyvíztisztítására az előző időszak 1 milliárdjával szemben 1,7 milliárd forintot irányoz elő a III. ötéves terv. Ezenkívül az ipari ágazatok is mintegy 400 millió forintot irányoztak elő régi, korszerűtlen, vagy hiányzó szennyvíztisztító telepek pótlására. 1970-re a lakosság 28%-a, a városi lakosság több mint fele részesül csatornázott szennyvíz-elvezetésben. Az ipartelepek szennyvíztisztító berendezéseinek korszerűsítése, és új telepek létesítése révén, a tervidőszak végén napi 4,1 millió m3-re tehető, károsan szennyezett vízmennyiségnek több mint 50%-a kielégítő tisztítás után kerül a befogadóba. Ezekre a munkákra a jövőben állami erőforrásból nagyobb összegeket tervezünk ugyan, de keresni kell a lehetőségét annak is, hogy a kis településeken a csatornázás fejlesztésére az érdekeltek összefogását, a helyi anyagi erőforrások mozgósítását is igénybe vegyük. Ennek előfeltétele, _hogy megtaláljuk a csatornaépítés olcsó módszereit, fejlettebb technológiáját, kifejlesszük a vízvezetékeknél már alkalmazott előre gyártott elemeket és olyan hitelkonstrukciót alakítsunk ki, amely megkönnyíti az érdekeltek részvállalását a csatornázás költségeinek viselésében. A csatornatársulatok szervezésében kezdetben az intézményi érdekeltekből szervezett társulatokra gondolunk, amelyekhez később a lakosság is kapcsolódhat. A csatornatársulatok szervezése megindult. Jó példa a bonyhádi, bükkszéki, gyönki, villányi, pétervásári, péceli, valamint a szervezés alatt álló budaörsi, sárospataki csatornatársulat. Ha a kezdeti eredményt olyan széleskörű társadalmi mozgalommá tudjuk kifejleszteni, mint a falusi vízművek építését — melynek eredményeként 1966 végéig 250 000 érdekeltségi tag 260 törpevízmű-társulatot hozott létre —, a villamosítás és vízvezetékesítés után a falu legfontosabb közműve, a csatornamű építéséhez is megteremtjük a szükséges feltételeket. A vízigények növekedésével együtt jár a víznyerési lehetőségek csökkenése, fokozódik a közüzemi vízművek és csatornaművek építési költsége. Egyes vízműveknél az 1 m3/nap kapacitásra eső fajlagos építési költség a korábbi 5—6000 forinttal szemben ma már a 16 000 forintot is eléri. Az építési költségekkel nem emelkednek arányosan a fejlesztésre felhasználható anyagi alapok. Az ipar decentralizálásának jelenlegi időszakában a tanácsok gyakran a víz- és csatornaművek útján akarnak lehetőséget nyújtani az ipar vízellátásához és csatornázásához. Ezért tovább fokozódik az ivóvízminőségű víz ipari felhasználása. 1965-ben a vízművek által termelt 342 millió m3 ivóvízből 131 millió m3-t az ipar, 76 millió m3-t a közintézmények használtak fel. Az ipari és intézményi vízelvonás Debrecenben 69%, Miskolcon 67%, Pécsett 66%, Szegeden 53%. A II. ötéves tervben a víztermelési kapacitás fejlődésének jelentős hányadát, mintegy 40%-át, az ipar használta fel és csak kivételesen járult hozzá a vízművek fejlesztési költségeihez. A közüzemi vízművek által termelt víz felhasználását a jövőben elsősorban a lakosság részére kell fenntartani. Új ipari fogyasztók részére csak az esetben engedélyezhető a bekapcsolódás a közüzemi vízművekbe, ha a mintegy 100 liter/fő/nap háztartási vízfogyasztási érték 39
