Közép-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 6., 1965)
I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban
A haltermelés fokozására kiváló lehetőség a jövőben létesítendő tározók hala sí tá sa. E tározók a kisvízfolyások tavaszi vízhozamait hivatottak tározni elsősorban öntözővíz biztosítása céljából, ugyanis a kisvízfolyásokból, tekintettel a nyári igen alacsony кísvízhozamaikra, jelenleg is igen korlátozott mértékű öntözés lehetséges. A népgazdaság részéről a mezőgazdasággal szemben támasztott egyre nagyobb követelmény paran- csolóan előírja a terméshozamok növelését, ennek pedig egyik módja az öntözéses gazdálkodás. A 6. TVK területén az öntözőgazdálkodás Budapesten és peremvárosaiban alakult ki már az első világháborút megelőző időkben. Ezek az 1—2 kh-s bolgár öntözések igen nagy terméseredményeket tudtak felmutatni, azonban ezt csak hatalmas munkamennyiséggel lehetett elérni. A két világháború közötti időben a bolgárkertészet terjeszkedése a Csepel-szigeten, valamint Ve- csés és Monor irányában történt. Ez utóbbi területen vízfolyásokból nem állott rendelkezésre a szükséges vízmennyiség, ezért ásott kutakból nyerték a vizet. így nagyüzemi öntözéses gazdálkodás a TVK területén nem alakulhatott ki. Az első nagyüzemi öntözőtelepek építése a fel- szabadulás után 1948—49-ben kezdődött meg. Általában azonban lazatalajú, domborzatilag nyugtalan területeken üzemelésük csak kis mértékben volt sikeres. Sok öntözőtelep csatornáit utólag burkolni kellett, mindezek ellenére — munkaerőhiány miatt — az öntözőtelepek üzemeltetése egy-két év után megszűnt. Az öntözőgazdálkodás terén jelentős változást az 1955-ös év hozott, amikor kialakultak a hordozható acélcsöves esőztető öntözőtelep típusok. A berendezések feleslegessé tették az öntözőtelepeken belüli földmunkát és a kisebb munkaerő-igény mellett, tetszés szerinti laza talajú és nyugtalan domborzatú területeken is lehetővé teszik az öntözést a víz biztosítása esetén. Az első ilyen öntözőtelepek Nagy-Budapest területén épültek. Változást jelentett a hordozható csö ves öntözőberendezések megjelenése a már régebben felszíni öntözésre épült öntözőtelepek üzemeltetése terén is, mert több eddig nem üzemelő telep kombinált módon kezdett üzemelni. (Szentendre „Április 4” tsz., Dunabogdány „Úttörő” tsz., Halásztelek „Szabad Május” tsz.). A hordozható csöves berendezések változást jelentettek az öntözőtelepek létesítésének helyét illetőleg is. Nem kellett ragaszkodni a domborzatilag viszonylag nyugodtabb, vízfolyásmenti területekhez, hanem figyelembe lehetett venni az agronómiái követelményeket (meleg talajok, szélvédett napos domboldalak, stb.). Így sok öntözőtelep a vízfolyásoktól távolabb került, ezért 1958-tól kezdődően erőteljes fejlődésnek indult a csőkutafcból való öntözés. A budapesti kisvízfolyásoknál a rendelkezésre álló vízmennyiség korlátozott voltán kívül erősen zavaró ténvező a vízfolyások erős szennyezettsége, amely a környező ipartelepek tisztítatlan szennyvízbebocsátásának eredménye. A Közép-Dunavidék ivóvízellátásában legrégibb múltra Budapest tekinthet vissza. A rómaiak már az I. században megépítették itt Aquincum vízvezetékét, melynek pillérmaradványai napjainkig fennmaradtak. А XV. századiban Mátyás király építette meg a budai palota vízellátását szolgáló vízvezetéket, írásbeli adatok vannak arról is, hogy a török megszállás alatt a budai Duna-parton emberhajtotta vízművek emelték a vizet a várba. A múlt század építkezései közül említésre méltó, hogy 1833. október 4-én készült el a Pesten fúrt első ártézi kút. A pesti oldalon 1857-iben kezdtek foglalkozni az üzemi vízellátás gondolatával, s az 1866. évben, a kolerajárvány hatására, Lindley Vilmos angol mérnököt bízták meg a pesti ideiglenes vízmű építésével. Pest és Buda egyesítése után, 1872-ben épült az első kútgaléria, és az első víztorony a Stefánia úton. Az első gőzüzemű vízhálózat 1885-ben kezdte meg működését Budán 6 200 fm csőhálózattal, és napi 2000 m3-es víztermeléssel. Ezt követte 1893—1904 között a káposztásmegyeri Duna-part vertikális kútjainak kiépítése. Ekkor fektették le a Váci úti és nagykörúti nyomócsöveket. Az első világháború után 1924-ben tudta csak a vízművek a legsürgősebb bővítéseket és korszerűsítéseket elvégezni. A régi gőzgépeket elektromos gépekre cserélték ki, majd 1933—44 között jelentős bővítéseket végeztek (Szentendre-szigeti 85 csőkút, Monostori vízmű 185 csőkút, Békásmegyeri szivattyútelep, Lipót és Krisztinavárosi tározók). A második világháború súlyos kártételeinek gyors helyrehozatala után sürgősen fejleszteni kellett a víznyerőhelyeket, ami a 3 éves tervben meg is történt (Horány I. vízműtelep, Monostori I. vízműte^ lep, palotaszigeti csáposkút). 1950-ben megalakult Nagy-Budapest. Ekkora Vízművek átvette 17 peremvárosi vízmű kezelését és az ezt követő 5 éves tervben megvalósította az egységes vízhálózatot. A vízfogyasztás rohamos emelkedése azonban egyre súlyosabb hiányt idézett elő. Ezért megépült a Délpesti Ipari Vízmű, majd az 1952—53. évi kellemetlen vízhiány után bekapcsolták a strandfürdők kút, illetve forrásvizeit is. Megépült a monostori V. kúthálózat, majd a margitszigeti csáposkutak. A vízhiányok végleges megoldását azonban csak a 200 000 m3/nap teljesítésű Felszíni Vízmű teljes kiépítése fogja jelenteni. Az 1958- ban megindult építkezés 1961 őszére 50%-os kapacitással működik. A Fővárosi Vízművek jelenleg 36 telepéről összesen 771 000 m3/nap vízmennyiséget tud szállítani. 11 tovább-emelő telepével együtt 640 turbinaszivattyú biztosítja a vízellátást. A 30 víztároló és 15 műtárgy kereken 140 000 m3 víz tárolására képes. A 2330 km hosszú csőhálózat 1 850 000 lakos vízellátását biztosítja. A napi víztermelés jelentős hányadát — 350 000 m3-t — az ipar és az intézmények használják fel. A fővárosi ipartelepek teljes víz- fogyasztása a Vízművek hálózatából nyert vízzel együtt kereken 1 500 000 m3/nap. A legnagyobb fogyasztó a Budapesti Erőmű (550 000 m3/nap és' a Csepeli Vas- és Fémművek 200 000 m3/nap). A Közép-Dunavidék területén (Budapest nélkül) a lakosság 25%-a van jó ivóvízzel elllátva. Ennek a 27
