Közép-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 6., 1965)
I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban
nöki Hivatalok vették át a szerepkört, jelenleg a Vízügyi Igazgatóság látja el a nemzetközi hajóút kitűzését. A Közép-Dunavidék belvizes, mocsaras területeinek rendezése 1896 táján vette kezdetét a Gyáli vízrendszer területén, ahol az érdekeltek a belvizek rendezése és elvezetése mellett már primitívebb belvízgazdálkodással is foglalkoztak. E területen az első komoly tervszerű rendezési munkák a Kultúrmérnöki Hivatal irányításával 1915-ben indultak meg. A soroksári Dunaág 1928-ban történt rendezése során — melynek eredményeképpen az ágban állandó vízszint alakult ki — a Dunaág mindkét partján szivárgóhálózatot kellett kiépíteni, amely egyrészt gravitációsan, másrészt szivattyútelepek útján vezeti le az átszivárgó vizeket. A Szászhalomibatta lalatt elterülő Duna-jobbparti belvízrendszer kiépítésére csak az 1940-es években került sor. A belvízjárta területeken a csatornák hossza 291,5 km. A fajlagos vízszállító-képesség átlagban 203 1/sec/km2. A teljes belvízöblözeti terület 585 km2. A belvizeikből jelenleg öntözött terület nagysága 1 429 ha. A 6 db szivattyútelep összesen 3 m3/sec kapacitást képvisel. A kisvízfolyások rendezésének indítóoka általában a mezőgazdasági termelés növelése. Ezen vízgazdálkodási tevékenység az 1879-ben létrehívott Kultúrmérnöki Intézmény megszervezésével indult fejlődésnek. Az első tervszerű vízrendezési szaktevékenység közül ki kell emelni a Szécsény községi lecsapolási munkákat (1879), amelyek a Szentlélek patak torkolati szakaszának rendezését jelentették. Ezt követte a Sződ-Rákos patak, a Szilas-patak völgyében mintegy 500 ha víztelenítése. Ez időtől fogva a vízrendezési és területvíztelenítési munkákban bizonyos szabálytalan ütemű lüktetés volt tapasztalható. Komolyabb vízimunkálatok mindig csak valamely nedves évjárat, vagy nagy csapdák okozta károsodás bekövetkezése utáni időszakban voltak észlelhetők. Ez a jelenség mutatja a vízrendezések terén tapasztalható tervsze- rűtlenségeket. A fentiekben említett lüktetésnek megfelelően az 1879—1884 közötti években jóformán valamennyi vízrendszerben voltak számottevő területvíztelenítési és mederrendezési munkák. Ezt követően az 1900-as években csak a Dobroda, Csatári, Lókos és Benta-patakok rendszereiben voltak munkálatok. Az 1910—15-ös évek csapadékos időjárása ismét lendületet adott és így komoly mederrendezésekre került sor a Ménes, a Feketevíz, a Derék, a Szilas, a Rákos patakok vízgyűjtőjéhez tartozó vízfolyásokon. A két világháború között csak elvétve folytak kisebb munkák (Derék, Bükkös, Sződ, Rákos). Ez időben elsősorban a Budapest területére eső vízfolyások véglegesnek mondható rendezése történt meg (mederburkolatok az Aranyhegyi árkon és Rákospatakon). Az 1940-es nagy csapadéké évek a vízrendezési munkák alakulásában is éreztették hatásukat. (Lókos, Gombás, Sződ-Rákos, Szilas). A vízrendezési munkák tervszerű végzése terén a felszabadulás hozott komoly változásokat. Az eddigi tervszerűtlen, csak a helyi igényeket figyelembevevő munkák eredményeképpen szinte valamennyi vízfolyásunk elfajult állapotban volt. A rendezések az 1950-es évek elején indultak meg komoly ütemben, vízrendszerről-vízrendszenre haladva, a korszerű vízrendezési elvek figyelembevételével, átfogó tanulmánytervek alapján. így került sor a Dobroda, Ménes, Gombás, Benta patakok, az Aranyhegyi árok teljes és a Rákos patak részleges rendezésére, valamint a Feketevíz, a Lókos patak rendezésének megindítására. A kisvízfolyások eredményes rendezésének és a rendezés tartósságának alapvető feltétele a vízgyűjtőterület egyidejű rendezése és a hordalékmozgás minimumra való csökkentése. Sajnos ezen a téren semmi komolyabb kezdeményezés nem történt a régmúltban. A rendezési munkák majdnem kizárólag a kisvízfolyások medrének karbalielye- zésére korlátozódtak, esetleg hordalékvisszatartó gátak beépítésével igyekeztek az újbóli elfajulást megakadályozni. A vízmosások kialakulását és a talajlepusztulást megakadályozó tevékenységet (sáncolás, erdőtelepítés, rétegvonalmenti művelés, stb.) számottevő mennyiségben nem végeztek. A felszabadulás után az illetékesek felismerték a vízgyűjtőterületek rendezésének fontosságát, azonban a mezőgazdaság akkori struktúrája nem tette lehetővé a talajerózió élleni védekezés általános méretekben történő megszervezését. Ezért csak elvétve néhány állami gazdaság területén került sor rétegvonalmenti művelésre, vagy sáncolásra. A termelőszövetkezeti mozgalom fejlődésének eredményeképpen most már megvan a lehetősége a mezőgazdasági művelés és a talajerózió elleni védekezés egybehangolásának. A kisvízfolyások vízerejének hasznosítása igen régi múltra tekint vissza, azonban nem volt számottevő. Vízikerékékkel hajtott darálók, malmok, és fűrésztelepek voltak a vízfolyásokon rendszertelenül elszórva. Ezeket gazdaságtalan üzemük miatt fokozatosan felszámolták, úgyhogy jelenleg a területen mindössze 12 vízimalom található, azonban ezek egyike sincs üzemben. A vízimalmok egy része az energiatermeléshez szükséges vízmennyiséget tározók útján biztosította. A tározók egy része jelenleg is megtalálható, azonban általában más rendeltetéssel. Ezek közül említésre méltó a diósjenői tározó, amely jelenleg ipari vízellátás céljait szolgálja. A régi tározótavak egy része, mint halastó üzemelt tovább. Ugyanis az 1880-as évék során már érezhető volt az egyoldalú vízrendezési munkálatok káros hatása. -\z élővízfolyások halállománya csökkent és így előtérbe került a haltenyésztőtelepek létesítése. Az első ilyen telepek a régi megszűnt vízimalmok tározótereiben létesültek. A jelenleg meglévő halastavak az 1920-as években, kisebb része az 1950-es években létesült. A Közép-Dunavidék területén jelenleg 1369 q évi haltermés van, amely a terület 37 800 q halfogyasztásával szemben igen kevés, tehát a haltermelést fokozni kell, elsősorban új halastavak létesítésével. 26
