Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1908-08-22 / 34. szám
2. oldal. (34. szám) VESZPRÉMI ELLENŐR 1908. augusztus 22. tudta volna adni a kötelességének, a hivatásának, mint Ferenc József? Ki tud valamit szórakozásáról, vagy emberi gyöngédségéről? Történt-e hosszú uralkodásának tömérdek napjaiban csak egyszer is, hogy az uralkodó kötelességtudását elnyomta volna a hatalmas ember valami más vágya, akarata kedve? Soha. Senki se teljesíthette a maga tisztjét olyan példátlan, olyan eszményi kötelességtudással, mint Ferenc József a maga hivatását és ez a mintaszerű uralkodó senkin se uralkodott olyan keményen, mint — saját magán. Volt része tömérdek megpróbáltatásban, szerencsétlenségben, fájdalomban, szenvedésben: de e súlyos egyéni érzéseinek nem jutott egy pillanat se a fejedelem drága idejéből. Ünnepelvén királyunkat, a legnagyobb hivatás leghűségesebb szolgálatában megbizonyosodott eszményi férfiasságot is ünnepeljük benne. A hatalmas fejedelemben az ember fejedelmi erejét. De ünnepelték és ünnepük őt a többi földi hatalmasságok is. Császárok épugy mint királyok, s nagy köztársaságok elnökei. S ünnepük és tisztelik benne az uralkodó mintaképét, a nagy fejedelmet, a bölcset az uralkodók tanácsában, a nemesen gondolkodó és cselekvő embert, a földkerekség első dzsentünénjét. Szeretett királyunk ünneplésére megszólalt tarackok durrogásába, a disztüzek ropogásába, egy királyhü nemzet lelkes üdvkiáltásai is vegyültek, s valamennyi egy kívánságot egy akaratot nyilatkoztatott, Éljen a király! Nemzetiségi izgatás Yeszprémmegyében. A vármegye feldicsért magyarosodása. Sokszor, a kelleténél tán többször olvassuk a kir. tanfelügyelői havi jelentésekben, hogy megyénk mennyire magyar, hogy minő örvendetesen halad a magyarosodás, s hogy vármegyénk e tekintetben, jobban mondva, magyarság tekintetében az egész túl a Dunán első helyen áll. Előbbre még mint Győr-megye, melyről pedig mindenkinek kellene tudni, hogy tiszta magyar megye. Már régen az! Hogy az oly hivatalos jelentések és beszámolók minő károsak és veszélyesek, felesleges bővebben magyarázni, elég ha csak azt említjük meg, hogy az olyatén hivatalos, s a valódi helyzetet nem hűen visszatükröző kijelentések, biztonságba és szép álmokba helyezik és ringatják azokat a hatósági közegeket is, akiknek népünk magyarosodása fölött ébren őrködniök kellene, s falhoz állítják a nagyközönség azon részét, amelynek nincs alkalma a valódi tényállásról személyes tapasztalat utján meggyőződhetni. És hiába is hirdeti a kir. tanfelügyelői jelentés a magyarosodás körüli munkájának dicsőségét, a tanítóknak e téren kifejtett buzgóságát, s elért, s a kormány által a tanfelügyelő javaslatára történt megjutalmasását, a dolog egészen másképen áll, s ha esetleg halad is, a csigáénál is lassúbb tempóban halad. Alig egy-két község kivételével, vármegyénk német községei most is csak ott vannak, ahol ezelőtt 50 évvel, vagyis németek. Az a hivatkozott egy-két község is csak azért magyarosodon meg, — de azok is csak részben, — mert jó, tősgyökeres magyar faluk közé vannak beékelve. Senki és semmi másnak nem érdeme ez. így vagyunk, hogy többet ne említsünk, a szomszédos Faesz községgel, melynek szorgalmas, derék népe, értve az újabb nemzedéket, valóban szépen beszéli a magyar nyelvet, s szivében is igaz magyar! Mentsen Isten, s a legtávolabb legyen tőlünk, vármegyénk németajkú lakosságát haza- fiatlansággal megvádolni, fökép pedig a vármegyénkben, ennek pápai járásában előfordult, s nagy erkölcsi kárt okozott, aljas, nemzetiségi izgatást terhűkre róni, csak arra akarunk rámutatni, hogy igenis, vármegyénkben a magyarosodás ügye nagyon gyenge lábon áll és semmi esetre sem úgy, mint azt akár a tanfelügyelői, akár egvéb hivatalos jelentések feltüntetni szeretnék, s a maguk részéről célszerűnek tartják. Mert különben nem találna talajra nálunk a nemzetiségi izgatás, s az izgatok nem tartanák alkalmas médiumnak német községeink lakosságát, - a nép pedig maga mutatna ajtót, s verné ki megérdemelten határából azt, vagy azokat, akik a magyar haza ellen őket izgatják. Katonai hivatalnok, mint agitátor. A vármegyénkben előfordult nemzetiségi izgatásról a „Pápai Hírlap“ részletesen beszámol, annak nyomán adjuk a következőket: „A pápai járásban levő bakonyi sváb falvakban a nemzetiségi izgatás mindeddig nem tudott beférkőzni A lakosság bár németül beszélt s egy-két örvendetes kivételt (Koppány, Szt.-Iván) leszámítva a magyar nyelv elsajátítása terén nem nagyon tűnt ki, érzésben, gondolkodásban teljesen magyar volt, magát a magyar haza németajkú magyar polgárának vallotta. A szomszédos magyar lakossággal békében és becsületes hazafias munkában működik együtt másfél évszázad óta, mióta e vidéken letelepedett, mind e mai napig. E békés egyetértést akarta megbontani, a németajkú lakosságot a magyarságtól s ezzel együtt hazájától akarta elidegeníteni, beléjük pángermán ideákat iparkodott plántálni egy a jelenlegi nagygyakorlatok alkalmával környélágban. Elég az hozzá, hogy az asztalvégi öreg úr állandóan él és jelen van. S ha egyes példányokban meg is hal, azért az élet zavartalanul tovább folyik, s a hölgyek elfogadónapján, úgy mint máskor, ebédhez ül az örökké vidám, jókedvű, sőt pajkos társaság. Mulatnak, kacagnak, flírtölnek, elmondják a napi élceket. A boldogtalan özvegy hattyunyakát pedig fekete bársonyszalag fonja körül, amelyet alig lehet észrevenni. A korzók és esplanádok szép hölgyeinek legtöbbnyire oly öreg, vihartépett, semmivé összezsugorodott férjeik vannak, ha mindjárt ezek a férjek a leghangzatosabb nevek és legnagyobb birtokok tulajdonosai is. Legtöbb esetben nincsenek jelen. Azt gyanítom/hogy pihennek, vagy más földi szépségeknél üdülnek. Szépségeknél, akik talán nem oly szépek mint feleségeik, de akik őket még értékelni tudják. Akik még inkább egy öreg, vihartépett férfit szeretnek, mint semminőt sem. Akik hálásan elismerik, mit az urak gazdagsága nekik nyújt. Akiket szeretetreméltóknak, udvariasaknak tartanak, akik az ő társaságukban még mulatni is képesek. Akiknek kedvéért magukat ékesítik, cicomázzák, akiket szórakoztatnak és mulattattalak, akiket szerelemre hangolnak és akiknél a hamu alatt rejlő utolsó parázst is képesek lángra lobbantam. Az ily fajtájú szépségek felüditik és felelevenítik az öreg urakat. Szinte megifjodnak ezek az öreg urak . . . Tiszteletreméltó tulajdonságaik újból előtérbe lépjek, s ők ismét, s többnyire joggal férfiúknak érzik magukat, mert őket mint ilyeneket elismerik, s méltányolják Otthon, szép nejeikkel ez nem létezik. Ott az eltűnő férj szerepére vannak utalva. Néha ez ellen fellázadnak, de ez nem sokat használ nekik. S életükben néha részük van két szép pillanatban, melyekről sokszor másutt szó esik. Az első szép pillanat az volt, midőn a szép asszonyt a házukhoz hozták. A második pillanat az, ha ő nagysága egy hadnaggyal megszökik. Miként köttettek ezek a házasságok? Kétségen kiviil, az asszony nagy szépsége elbűvölő, s észbontó hatást gyakorol. Különösen ha a nő akarja. Ha minden báját ragyogtatja, csábításának minden művészetét alkalmazza. A férfi ez esetben mindent feled, ami gátlólag útjában áll. Az öregség napjait, a nő tetszvágyó lényét, heves szerelmivágyát. Nem vet ügyet jellemére, nem származására, alacsony állására, szegénységére. Nem törődik közönyével, melyet titkolni sem bir, nem a szívtelenséggel mely szép szemeiben gyakran megvillan. Sőt, talán meg kívánatosabbnak tartja őt, ha setét, veszedelmes ösztöneit nem fékezi. Hazaviszi aggályai dacára. De az évek jönnek és lepekünkre került katonai hivatalnok, a jelenleg Ugodon beszállásolt 15. tábori tüzérezred állatorvosa. Botrányos üzelmeiről, melyeket nagyban súlyosbítja az a körülmény, hogy elkövetőjük aktiv szolgálatban levő katonai hivatalnok, aki kenyerét az államtól kapja, itt következő részletes tudósításunk számol be.“ Az agitációnális körút. „Az említett katonai állatorvos mintegy egy és fél hét óta sorban végig járta az Ugod környékén levő falvakat. Megfordult Bében, Némettevelen, Jákón, Koppányban, Szűcsön, Fenyőfőn. Mindezen helyeken végig kilincselte főép a jobbmódu gazdák házait. Kikérdezte őket iskolai, egyházi, politikai viszonyokról s formálisan izgatott a magyar nyelv ellen. Felszólította őket: ne tűrjék el, hogy gyermekeiket magyar nyelven oktassák, ha papjuk a templomban magyar nyelven prédikál, hagyják faképnél, ne tűrjék, hogy a községben (Bében) magyar korcsmáros legyen, olvassanak német lapokat, majd azokból megtudják, hogy mihez van nekik joguk, s hogy ők egy nagy nemzetnek fiai, mely dicsőbb és különb a magyarnál.“ Azokról a tapasztalatokról, melyeket ezen az utján szerzett, egy cikket is irt, amely a Temesvárott megjelenő ismert pángermán újság a „Deutsch-Ungarischer Volksfreund“ ez évi augusztus 8-iki számában jelent meg. Az a cikk telve van a németek dicsőítésével, a magyarok kisebbítésével és a németajkú lakosság bujtogatásával. A lapszámot, melyben az említett cikk megjelent, a iolksfreund kiadó- hivatala mintegy 50 példányban küldötte meg egyes sváb gazdák címére, hogy a pángermán lódoktor szellemi termékével nyomtatás utján is terjessze a mételyt, minek terjesztését az élőszó segítségével a lódoktor már megkezdette. A Volksfreund és a csóti posta. Nem tudjuk biztosan, mit tett minden postahivatal, amely a Volksfreundot kézhez kapta. Azt azonban tudjuk, hogy a csóti posta- hivatalnak rögtön gyanúsnak tűnt fel ez a sok német újság, mely pláne úgy érkezett, hogy a lap cime kívülről nem is volt látható. Egy lappéldány felbontása után tisztában voltak vele, hogy itt szemérmetlen izgatásról van szó, az esetet bejelentették a soproni igazgatóságnak, a lapokat pedig nem kézbesítették. A csendőrség nyomozása Az ugodi csendőrség bizalmas utón értesülvén a katonai állatorvos izgatásairól, kellő gyorsasággal és eréllyel megindította nyomozó eljárást. A nyomozás adatai lényegileg teljesen egyeznek azzal, amit fentebb elmondottunk. Tényleges szolgálatban álló katonáról lévén szó, az esetet bejelentették az illetékes ezred- parancsnokságnak, valamint a főszolgabírói hivatalnak is. Az ezredparancsnokság — úgy regnek és az érzelmek szenvedélyei tompulnak. A szép asszony mindent megszokik, amit a házassággal elnyerni óhajtott, a gazdagságot, jóllétet, a hangzatos nevet, a címeket melyekkel illetik, a tiszteletet, amellyel elhalmozzák. Csak azt látja és érzi, amit ebben a házasságban nélkülöznie kell, s amit eredetileg sem nem kívánt, sem nem várt. És néma gyűlölet tölti el a férfi ellen, aki épen azzal marad adósa, ami után most legforróbban vágyakozik. Pillantása csak gúny, s a szavak, melyeket hozzá intéz, mindmegannyi mérgezett nyilak. Szeretné azt, aki őt azzá tette a mi, vagyis a társaság egyik csillagává, oly kicsinnyé változtatni, hogy elennyésszék. S őneki utóvégre semmi kifogása nincs az ellen, ha az asztalvégen kell ülnie. Mert bizonyos körülmények közt boldogító tudat, ha az egész hosszú asztal közte és a megcsodált asszony közt terül el. Ily körülmények közt a férj a legtöbb esetben előnyösnek is tartja, ha nincsen ott jelen, ahol ő nagysága a gyógyforrás vizét szürcsöli, vagy tagjait a sós hullámokban füröszti vagy az Alpok ragyogását bámulja. Ö, mint mondja, a saját üdülése végett küldi feleségét a külföldi fürdőbe, a legtávolibb tengerpartra, vagy a magas hegységbe, melyet csak a zergék és vállalkozó szellemű szállodások másznak meg. A nőcske pedigr gyengéden emlékezik meg
