Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1886 (12. évfolyam, 7-52. szám)

1886-05-23 / 21. szám

XII* évfolyam. 1990.

21-ik izám.

Veszprém, in^ljus 23«

Megjelenik e lap a „HIVATALOS EBTESITÖ“-tb1

egydU minden vaeirnap reggel. Beixlkivlili etetekben külSaltp edatik ki. — EUfllltélI

4r nliudkét lapra: negyedévre 1 frt 50 kr. ; félévre 3 írt; égéit évre 8 frt. Egye* példáiivök ára lő kr. — Hirdetőiek

díja: egy batábot petiteor tere 6 kr.; uvilttérben 20 kr.; in indán beigtatásért hfllTtn 30 kr. állami bélyegilleték fizetendő.

Kiadóhivatal: Kraus A. Fia kbiiy vkereakedése Veszprém ben. Ide kllldendü iniudeu elü- fiietét, birdetéa, melléklet • reclamátió.

VESZPRÉM

közgazdasági*, társadalmi*, Itelji* s általános érdekű

MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY.

Maffinrltákn&k » eeemélyes jellegű támadásoknak a lap keretében hely nem adatik.

Héllratok visszaküldésére nem vállalkoeiiuk. — NéTtelflD köllemények csak akkor vétethetnek figyelembe, ha valódiságuk iránt bizonyíték ste- reztetett be. — Béraentetlen leveleket a szerkesztőség csak ismert iniiukatársaktól fogadéi.

Szerkesztőségi iroda:

ieruzaálem-utcza 872. sz. a.

Ide cziinzendö a lap szellemi részét illető minden közlemény.

hogy paraszt legyen. És ebbe belenyugodott a tudatlanság. A munkás az ő nehéz pörölye mellett alig gondolt másra, mint munkabérére és munkájára, a szántó vető az időre és aratásra, a hivatalnok szolgálatára. Ma már a munkás arra gondol, liogy a mig ő ezt a nehéz pörölyt emelgeti, keres egy napra egy forintot, s ezernyi heréje a társadalomnak nem csinál semmit, hanem száz és ezer forint jut ki neki egy napra. Ea vájjon Isten akarja ezt igy, vagy csupán az a kevés ember, ki az óriási többséget ezenképeu teszi lóvá ? A szántóvető, ki 15—20 holdját munkálja, azon gondolkozik, hogy másoknak, a kik semmit sem dolgoznak, ezrekre menő holdjaik vannak. A szegény, szorgalmas, tanult hivatalnok pedig a protekczió híveit látja maga elé rakva.

Szóval: nincs osztály, melynél a tehetség, a munka, a szorgalom stb. lenne az ember életére nézve a szerencsének kovácsa, hanem hozzá kell járulni leggyakrabban a születésnek, igen gyakran a szívtelenségnek, a ravaszságnak, a kajánságnak, a kapzsiságnak, sőt olykor a gazságnak is.

Ezért állna tehát a világ? ez lenne az istenség czélja az emberrel, hogy a valódi jutalmazásra méltó erények csakis egy oly más világon várják jutalmukat, a mely más világban minél kevesebben kezdenek hinni?! Vallási fejtegetésekbe bocsátkozni nem akarok, nem tagiaiom, jói vári-e ez igy, de hogy igy van, az bizonyos. Es ha hozzá teszszük, hogy a boldogulás egyik erényét még a csúszás-mászás s az emberi önérzet megtagadása képezi, fellázad az emberi agy a világrend ellen! És ha mindezen feleségekhez hozzá csatlakozik még a nyomor, a lenézetés, háttérbe szorittatás, ezernyi méltánytalanság elszenvédése, minden remény nélkül egy szebb jövő iránt: nem csoda, ha a mai világrend elnyomottai más világrendről godolkoznak. Hogy vájjon ki fognak-e találni egy jobbat, az persze kérdés, noha nem lehetetlenség, de mert a mait tűrhetetlennek tartják, megváltoztatására törekednek.

És ez ellen nem lehet tenni parancsszóval, nem lehet tenni fegyverrel. Azok csak pillanatnyi elnyomatási eszközök. Minden ember jogot tart az élet közös terén az őt megillető részhez és nem akarja elhinni, hogy mikor egyesek százezrek és milliók részét sajátítják el, hogy az jogos legyen akkor, mikor a százezrek és millióknak a kenyérből sem jut elég. És ezért hiába haragszanak rájok a hatalmasok, a rangosok, a dúsgazdagok. A gondolat azért mííködik. A gyári munkás pörölye mellett, a szántóvető ekéje mellett, a hivatalnok tintatartója mellett erről gondolkozik. Es ha ennek a gondolatnak, mint a méh- zugásnak hangja volna, lehetne hallani, a mint az emberiség rétegei forrnak és zümmögnek, hogy tele szövi a légkört ezen ezermilliónyi gondolatnak bálószála, de hát ma még rendszertelenül, iránytala- nul, mint a hogy megvolt a gőz, a delej, a villany az előtt is, de erejét csak most kezdjük rendszeresen felhasználni. Hát ama rémséges erő is, mely ma még az emberiség ezer ezer millióinak agyában rendszertelenül forr, s csak néha-néha üti fel a fedőt itt-ott, csak a rendszerezésre várakozik. Egyes szálak már kezdenek irányt venni. Egyes csoportok azzal kezdenek foglalkozni, hogy e szálaknak rendszeres irányt adjanak és összeköttetésbe hozzák egymással. Mennyi időt fog igényelni, mig a gondolatok ezen összeköttetése, s a közös működésbe való összpontosítása létre jön? azt kiszámitani nem lebetvde hogy létre jön, az bizonyosra vehető. És abbau a pillanatban az elleneforditott fegyvernek minden hatalma megszűnt.

És ettől ne méltóztassanak rémedezni, a helyett sokkal jobb a létezővel foglalkozni, vele megismerkedni, s ha lehet, kiegyezni. Hosszadalmas proczesszus, de meg van, s olyan természete vau, mint a viz- özönnek, hogy előle kitérni nem lehet.

840. Veszprém r. t. város polgármesterétől. 1886. a. ü.

Hirdetmény.

Közzététetik, miszerint Veszprém város terüle- tán az eb tartásra és eb adóra vonatkozó szabály- rendelet alapján az ebek összeiratván, ez iránti adó kivetési munkálat már elkészíttetett, mely kivetési munkálat f. 1886. évi junius 1-ig azon értesítés mellett tétetik ki közszemlére a városi adóügyosztálynál, hogy ezen munkálat az ebtulajdonosok által ezen időig betekinthető.

Továbbá ugyancsak a szabályrendelet alapján felhivatnak az ebtulajdonosok, hogy ebeiket f.

A mi elöl ki nem térhetünk.

A szegénység nyomorának s elkeseredettségének megszüntetésére a fegyver nem a kívánt eszköz. A csomóknak karddal való kettévágására nézve Nagy Sándor kora megszűnt, s a mely elmulaszthatat- lanul kibontásra váró csomóval az emberiség végezni akar. azt ma már meg kell oldania. Eszme ellen eszmét és nem fegyvert, uraim! Az érvet vagy hatalmasabb érveléssel kell legyőzni, vagy ki kell a helyzettel egyeztetui, mert elébb utóbb, de a fegyver is csak ember kezében van, a mely ember ha gépiesen mozog is. de ma már gondolatok, eszmék foglalják el agyát, a mely eszmék tisztázásukat követelik, minél kevésbé hallgattatnak meg, annál hatalmasabban elnyomatva vagy magukra hagyatva átmeunek a fanatizmusba, mártírokat és vértanukat szülnek; megnyerik maguknak az embert és megvettetik vele a balált, s a mint egyszer a tan bive mindenre, még a halálra is készen van, csak idő kérdése, hogy e tan minél nagyobb tért foglaljon. És ba majd egyszer az elégedetlenek óriási tömege magáévá tette, ba majd a katonaság kilencz tizedrésze is szolgálatában áll, hát megmutatták az 1848-iki eseméuyek, hogy a legénység magával vitte a tisztet, s annak arra felé kellett vezetnie a századot nemzeteken, országokon, vámokon és határokon keresztül, a merre a legénység parancsolta. Hát ha még a társadalom hatalmasabb része támaszkodik a fegyverre. „De bizony-bizouy mondom néktek, eljövend még az idő, mikor a fegyver megtagadja szolgálatát.“

Gondolkozni kezd ez emberiség minden rétege. Nagyon sok gyári munkás van most, a ki többet olvas, mint az előtt egy táblabiró és sok iparos, a ki többet tud, mint az előtt egy professzor tudott. A tudományok mécse csak a kolostorok belseit világította meg az előtt. A tudományokkal foglalkozó egyének talárban jártak, s a nép bámulattal tekintett rájok, mint kik a tulvilági szellemekkel foglalkoznak és beszélgetnek. És hittek az emberek a meg- változhatatlanban, hogy kinek kinek meg van írva az ö hivatása a sors könyvében: az urnák, hogy ur legyen, a parasztnak,

A „Veszprém“ tárczája.

Emlékezet.

Bjg múlt időknek néma árnya,

SMért nem maradsz sírodba \drva ?

Mért látogatsz, fehér kisértet,

Hazajáró, éjféli lélek ? . . .

Szivemben a seb behegedne,

De fÖls\akad, ha megjelens{ te ,

Feledni, óh mi édes ér\el.

De te a múltat fölidézed!

Oh hadd derüljön rám a; égbolt,

Oh hagyd feledni, a mi rég volt l Maradj sírodban, bús kisértet,

Hazajáró, éjféli lélek . . .

McdSEUTHIM.

A kappan-pecsenye.

Nem tudom, olvasóim nagy része nem becsüli-e többre e czimet ,in natura* a tározómnál, de azért mégis csak megírom.

Kikerült az .intézetből!* Kisujjában, abban a drága kisujjban volt a psichologia, anthropológia és még számos ilyen nagy leányoknak való tudomány, művésznő volt a kézimunkában, énekelt mint afü- lemile, zongorázott,cziterázott és csak ritkán tévesztette el a taktust, sőt (uram bocsá’l) ha nem csalódom, még logarokat is tudott keresni, pedig már magam is régen elfeledtem.

A következő farsangon bálkirálynő, husvétkor menyasszony: királynője az én szivemnek, május liléjén táVol a főváros zajától, — imádott feleség;

korlátlan uralkodónője egy kis gazdaságnak odafenn a begyek között.

Van-e ennél irigylendöbb karriére?

Mindazáltal régen megmondták a bölcsek, meg a teológusok (olyan kákán is görcsöt kereső emberek), hogy absolut boldogság nincs a földön. Lám, mi nem voltunk nagyravágyók, szerettük egymást folyton, mint az első nap és — még is igazat kellett adnunk a bölcseknek egy szép napon.

Egyetlenegy megbocsáthatatlan hibám (van ezenkívül még sok), bogy ott voltam a poroszok ellen és a mióta ettem, (azaz ettem volna) a császár kenyerét — többé nem vagyok gourmand.

Talán nem volna ez olyan nagy vétek, ha a feleségem nem ismerné olyan jól ? A mily élvezettel tudtam átkarolni derekát, a mily türelmetlenül várom, hogy hivatalos ügyeimtől szabadulva, hazamenet a vadszőlővel befutott házacska nyitott ablakából megpillanthassam a rám várakozó kedves mosolyt, épen olyan rideg közönyösséget mutatok mindenféle étel, különösen holmi fricnndeau-k és crámek-kel szemben. Fél éven keresztül soha egy dicséret vagy kifogás nem hallatszott ajkaimról, még csak a leves sós vagy sótalan állapotát sem konstatáltam.

Nem csoda, ha ilyen házi körülmények között igen hamar elérkezett János napja — az meg éppenséggel nagyon természetes dolog, hogy a tö- vényszéki elnökünket Jánosnak hívják, így történt aztán, hogy lévén nekem elnökünk urambátyám, felesége pedig az enyémnek Zsuzsi nőnje, mi is náluk ünnepeltük a névnapot. Az est legvidámabban teli el.

Hazamenet pletykázni kezdtünk a kis feleségemmel, — (Ob férfiak! ne mondjátok, hogy jobbak vagytok nálam . . .) még a vacsorára is rávitte a szót.

— Hanem az a kappan-pecsenye csakugyan fölséges volt! — törtem ki teljes lelkesflltséggel.

A holdvilágnál vettem észre, minő kellemes meglepetéssel vegyes csodálkozó kifejezéssel tekintett nőm hirtelen reám, szerettem volna mind a két szemét megcsókolni.

Pár nap múlva délben, hogy hazamentem, még jobban neki pirúlt arczczal és szokottnál is nagyobb jókedvvel fogadott; mindjárt sejtettem, hogy valami van készülőben.

Jó vagy rósz tulajdonságaim közé tartozott-e, nem tudom, de annyi tény, hogy füllenteni még — jogászkoromban sem szoktam.

Így történt meg tehát, hogy midőn az ünnepélyes pillanat elérkezett és — a kappan-pecsenye az asztalra került, én kérlelhetetlen hidegvérrel fogyasztottam el pár darabot és daczára kis menyecském örömtől sugárzó tekintetének, az ebéd végén egy szót sem szóltam.

Eljött a második, harmadik, negyedik ünnepélyes pillanat, kellő időközökben és képzeljék — én folyvást konokul hallgattam.

Az ötödiken látni véltem a szemrehányó pi- lantást kis gazdaasszonyom szemeiben. Kénytelen voltam szint vallani, és bátor voltam egy megjegyzést koczkáztatni, csókkal enyhítve szigorát:

— Angyalom, tán nem adatsz elég enni valót ezeknek a kappanoknak ?

— Hiszen, viszonzá csaknem síró hangon, kezdettől fogva egyedül magam viseltem rájuk gondot, alig győztem őket etetni.

A felfedezés elég komoly volt, hogy gondol- i kozőba essem felette. E bajon segíteni kellett.

évi junius 1-ső napjáig a rendőrkapitányi hivataltól nyerendő védjegygyei ellássák és netán az összeírásból be nem mondás alapján kimaradt ebeket is az adó alá anDál is inkább bejelentsék, mert különben a szabályrendelet alapján 1 írttól 20 írtig terjedhető pénzbüntetéssel vagy behajtbatlanság esetén 6 órától 2 napig terjedhető elzárással fognak a mulasztók büntettetni.

Veszprém, 1886. május 21-ón.

Kováts Imre

polgármester.

Fővárosi tárczalevél.

A vidéken a májusi fagyok milliókra rúgó károkat okoztak, de e nagy országos veszteség hatása nem látszik meg a főváros nyilvános életén; az emberek a legköltségesebb mulatságokban is nagy számmal vesznek részt; a királyi dalmüház, mostanig példa nélküli íölcsigázott helyárai daczára. megtelt, ha Wiltné és Miezrvinsky énekeltek; a lóversenytér gyöpén, a vasárnapi futtatásokkor, szerek tolongtak; a méregdrága díszlakomákon nem marad üres hely az asztalnál — egyedül a harmadik operabál bukott meg kellő számú résztvevők hiányában. Persze 1 minden szakértő előre látta ezt; csakhogy Keglevich István gr. intendáns oly nyakas ember, a ki a legjobb tanácsra sem hallgat; s így az elkerülhetetlen bukást jövendölök jóakaró előterjesztései daczára megtartotta a májusi opera álarczos-bált.

Álarczos tánczrigalom májusban — Budapesten ! Hogy ez sikerüljön nálunk, még távol van a déliek mulatnivágyásátél a mi közönségünk mulatozóvágya. Olaszországban, a bol a farsangon az utczákon is hemzseg az álarczosok serege, pompásan sikerült volna e májusi álarczos-bál ; de sőt jól ütött volna ki az Kairóban is, mint „fantázia* (az egyptomiak minden ilynemű mulatságot annak neveznek); Budapest azonban egyedül a tudatlan franczia útleirók előtt azon földrajzi pont, a bol a Nyűgöt Kelettel ölelkezik; tehát Keglevich gróf álarczos tánczvigalmának meg kellett buknia.

Wiltné .Hunyady Lászlódban már kétszer lépett föl ez évadban. Már igen gyakran hallottuk a művésznőtől Szilágyi Erzsébet gyönyörű szerepét énekelni, azonban szebben mint ezúttal, sohasem. A művésznő önmagát múlta fölül s a szó legszorosabb értelmébeu remekelt a rendkívül nehéz áriában, melyet a zeneszerző La Grange asszony Pesten tartott vendég szereplése alkalmából a nevezett világhírű énekesnő számára írt az 50-es években. Hallottuk ezen áriát La Grange tói, hallottuk felejthetetlen emlékű Ben\a Idánk-tól: mindketten kitűnőek voltak: de Wiltné fölöttük áll. Mikor az ária végén a magas „esz*-et bámulatos erővel vette és sok, sok másodperczen át egyenletes erővel kitartotta, oly riadó taps (daczára, hogy József főherczeg családja páholyukban volt) zúgott föl a házban, minőt csak ritkán hallottunk.

A lóversenyek, mostanig, sok érdekes futamot nyújtottak; persze! voltak meglepetések is. A

Legközelebb elnéztem az elnöknéhez, ki a legjobb gazdaasszony volt városkánkban.

— Nagysád, — kezdém zavarral, — egy komoly kéréssel jöttem, de alig merem előadni.

— Ugyan menjem maga rossz csont, már ismét töri valamiben a fejét, de vigyázzon, hogy meg ne mossam. Valahányszor ilyen komoly arczczal állít be hozzám, mindig tréfán jár az esze.

Zavarom növekedni kezdett.

— Nagysád 1 esedezem, vegye a legkomolyabban ügyemet, sőt Ígérje meg, hogy tréfára még csak gondolni sem fog.

— No jól van, jól, csak tálalja hát ki gyorsan.

— Épen a tálalás körül forog az ügy. A feleségem . . . (kénytelen voltam köhögési ronamba esni)... a feleségem sehogy sem volt képes elfeledni, hogy midőn a" névnapon Itt voltunk, házas életemben először dicsértem meg előtte egy ételt: a kappan-pecsenyét.

Azóta folyton azon fáradozik, hogy ahhoz hasonlót produkálhasson ... de mind hiába. Daczára, hogy szegényke sajátkezüleg eteti agyon őket, még is olyan soványak és kemény a husiik, hogy hasonlítani sem tudom ahhoz, melyet akkor itt ettem.

Az elnökné kaczagott, kaczajával nőtt még jobban a zavarom.

— Oh maguk férfiak 1 mondá végre leírhatatlan hangsúlyozással.

— De nagysád... könyörgöm ... ón ...

— Tán kukorékolnak azok a kappanok . .. ? jegyzé meg folyton nevetve.

Hirtelenében összehánytam vetettem összes természetrajzi ismereteimet a gallinákról, de hajdani diák tudományomnak maradványa cserben hagyott e fontos kérdéssel szemben.