Vadász- és Versenylap 23. évfolyam, 1879

1879-08-14 / 33. szám

VAJJÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. AUGUSZTUS 14. 1879. taligák, lovasok és gyalogosok hosszú során keresztülgázolva 1 órára megérkezhessünk. Akkor az ut vámok (sok tekintetben boldogabb/ idejében, különös kedvezményből 100 fttal váltotta meg az egylet a vámbérlőktöl a versenyre kimenő közönség vámját. Ma elégedetten dörzsöli Bartha Lajos ur segédje a kezeit, ha péntek-napon hasonló összeget incassált a néző helyekből. Ha a pályázó lovak számáról szól : némi igaza akkor is van. Sok ló ugyan akkor sem jelent meg, de valami kevéssel mégis több, mint most. Eddig tart a régi idők fölénye ; ezentúl felbillen a mérleg. Régi pajtásaim iránti kegyelet sem tévesztetheti el szemem elől a versenyek tulajdonképeni czélját. Régen nagy közönség nézte a versenyeket ; most gyéren tarkázott páholyok előtt folynak le azok ; miért tagadnók ? Ez igaz ; és ha circusról volna kérdés, én azt mondanám: nincs közönség; zárjuk be а bódét ! De nem circusi látványokról, versenyről van itt szó, dicső eezköz, nagy czélok elérésére ! A néző közönséget bár tisztelem, jobban mint bárki más, és nagyon sajnálkoztam felette, ba egy szép küzdelem üres padok előtt vivatott ki, de azért kimondom, hogy a verseny még akkor is megtartandó, ha egyetlen néző sem jelen meg. Elég ha a bírák, intézők, titkár, inditók, mázsáló és versenyzők jelen vannak. De még épen ennyire nem jutottunk ; ha nem is valami nagy közönségünk van : ünnepnapon, jó időben mégis elég szépszámú gyül össze ma is, szebb, mint más nagyobb magyarországi városban. Czikkiró azt tartja, hogy pihenésre van szükségünk. Hát csakugyan oly nagyon szegények volnánk, hogy nem tudjuk továbbra a jelenlegi áldozatokat se hozni ? Lássuk kissé, mekkora az a megerőltetés, melyet ki kell keresnünk ? Összesen két dij gyül be adakozásból, névszerint : a hölgyek dija, mely néha fel megy 100 ftig is. Nem mintha Erdély hölgyeinek bőkezűsége oly annyira hátra állana európahirü szépségöknek, hogy ne volnának készek ez összeget megsokszorozni, mint azt régen tették is. E látszólagos szűkmarkúság oka egyszerűen abban rejlik, hogy azok, kik régebben e dij begyűjtésének kellemes tisztjére felkérve voltak és azt dicséretes buzgalommal folytatták is : önként mondtak le a jogról — a legszebb nőnek is büntetlenül írhatni billet doux-t. Más szóval, most nem veszi senki magának a fárad? â ft Ч 2 A műlovarok világa. (Folytatás.) II. Renz Ernő. Renz Ernő 1814-ben született Bruchsalban (Baden mellett), s mint szerénysorsu kis polgár fia, gyermekkorában sok szükséget látott, melyet a szülök szeretete sem igen édesíthetett meg, s mert a munka, gond, küzdelem az élet nehézségeivel, nem sok időt engedhettek nekik, értelmes fiukkal foglalkozni, míg ellenben az eleven fiúcska gyakran nem kis gondot okozott nekik, mert máikiskorától fogva oly vakmerősége által tünt ki, mely után akkoriban még senki sem gyaníthatta, hogy oly tehetség iparkodik nála utat törni, mely minden akadályt le fog győzni, mely kitűzött czélja elé vetődik. Nem volt az a tiz éves suhancz játszótársai közt, ki olyan ügyesen tudott volna fölkúszni fára, mint a hatéves Renz. Egyizben az őt bottal büntetni akaró tanitója elől a padlásra futott föl, s annak egyik ablakán ki a tetőre, melynek gerinczéről kaczagott alá az aggódó tanitóra, ki egy kéménysöprő legényt küldött föl utána, hogy öt a nyaktörés veszedelmétől megóvhassa. A kis fiu azonban kaczagva menekült a szurtos legény elől, oly ügyesen kúszva, akár a macska, ugy hogy a kéményseprő sem volt képes őt utóiérni. Csak mikor a holtra ijedt iskolamester békét kötött és teljes inegkegyelmezést igért, kúszott alá а vakmerő gyerek, és pedig nem azon az uton, a melyen fölment, ságot, e dijra előre gyűjteni, és csak is épen a versenyre megjelenő hölgyek adakoznak ama fél óra alatt, mely a Hölgyek dijáért való küzdelmet megelőzi; a futás után magától érthetöleg gyiij tésnek helye nem lévén. Igy történik aztán, hogy a szerencsés nyerők a bájos adakozókhoz méltóbb emlékkel óhajtván megörökiteni e szép nap emlékét, meg kell hogy zsebükből toldják ez összeget, hogy legalább oly emléket vehessenek, melyet évek múlva is, Erdély szépeire való kedves visszaemlékezéssel szemlélhessenek. Másik dij az Erdélyi dij ; ez szerencsés körülmények közt felmegy 200 ftra. Ezzel is ép az az eset, mi a Hölgyek dijával. Nem azért nem éri el e dij régi nagyságát, mintha talán Erdély főurai kevésbbé lelkesülnének ma a sportért. Keleti indolentiánk és velünk született büszkeségünk oka, hogy senki a gyűjtést elvállalni nem akarja. Ott hever az iv a titkári iroda asztalán ; a kinek épen kedve tartja, szabad nevét oda irni. Az még nem mutat végeiszegényülésre, ha az iv üresen is marad ; nagyon kétlem hogy az ország szivében is más sorsa lenne egy ivnek, melyre az aláírást senki se szorgalmazná ; legalább az ott adakozásokból begyülö dijak évről évre szegényedése nem arra mutat, hogy nagyon tévednék e feltevésben. En azt hiszem, hogy ily megerőltetést még továbbra is megbir Erdély ; sőt még valamivel többet is. Soha se kissebbitsük mi önmagunkat ; eléggé kissebbitenek mások ! Nem vagyunk mi épen olyan szegények. Hogy pedig a sportszellém nem hiányzik nálunk, annak elég bizonyítéka az: hogy akadnak lótulajdonosok, kik csak is e két dij kedvéért idomítanak lovat, és azt kiteszik egy 3 mtfdes verseny esélyeinek. Senki se foghatja reájok, hogy ezt nyerészkedésből teszik. Ama különös szerencsés esetben is, ha egy ugyanazon ló megnyerné mindkét dijat, az Erdélyi dij 200 ftjának legalább is felét reá kelletvén fizetni a Hölgyek dijára, maradna a legkedvezőbb esetben 100 ft nyeremény ; s csak az uti költséget számitva le, még az alomszalma ára se térül meg. Olyan országban, hol még vannak ilyen sportsmanek, versenyek beszüntetéséről szólani, gyöngéd kitétellel élve, kislelkűség ! Nunc venio ad fortissimum. Tegyük által — igy szól a czikk — agonizáló versenyeinket az ország szivébe Budapestre stb. hanem olyanon, melyen senki sem várta, s a néző közönség elrémülését idézte elő. О ugyanis, a míg a kéményseprő szájtátva bámult rá, mint valami macska siklott alá az esővíz-levezető csatornához s azon csúszott alá bátran a földre, gúnyos mosolylyal hajtva meg magát az elképedt tanitó előtt. Még mai nap is kedvvel beszéli el ismerősei körében gyermekélményeinek egy-egy jelentékenyebb mozzanatát s gymnasztikai bravourjait, melyekre erős és hajlékony teste őt képesité. Tiz éves korában már életét menté meg egy társának, ki a jégen leszakadván, belefúlt volna, ha Renz segélyére nem siet, életének koczkáztatásával is. Midőn a megmentett gyerek apja nagy hálálkodás közben kérdezte, mivel jutalmazhatja őt meg : Renz egy — ponyt kért. A gyerek apja nem volt módos ember, de teljesité a kis Ernő óhaját s bár hiányzott a pénze rá, 20 tallért kölcsönzött ki, hogy a ponyt megvehesse, s fia megmentőjét mngjutalmazhassa. Ez volt az első ló, melylyel Renz birt (ki ekkor már egy lovartársaságnál mint növendék volt alkalmazásban.) Persze nem valami különös paripa volt ez ; azonban kiképeztetvén a társulatnál, ezen tanulta Renz első lovaglási gyakorlatait s mutatta be ügyességét a vásárok és búcsúk alkalmával, ahová a társulat ellátogatott. Mily érzelmek keletkezhetnek most az öreg Renz kebelében, több mint ötven év multával, ha első ifjúságára visszaemlékezik s unokájának előadásaiban saját magát képzeli visszatükrözve ! Es mégis mily különbség van amaz idő és a jelen között ! Az a körülmény, hogy szülővárosának vásárMióta adja vissza a czápa martalékát? Ha czikkiró tanulmányozta volna a magyarországi versenyek történetét, tudhatná : hogy volt még Pesten egy dij — a többi dijakra erdélyiek által történt adakozásokat nem is emlitve — erdélyi hazafiaktól alapitva, Erdélyi dij név alatt. — Depositum volt ez is, ha nem is kötvényszerü ; vissza adta-e azt Pest Erdélynek mikor ott a versenyek életbe léptek ? Vissza, mint a czápa az elnyelt szép kis aranyhalat ! Beolvadt az a Nemzeti dijba. — Mit panaszkodtok ! ... hisz nyitva áll az erdélyi lovaknak is. Nyitva, ép oly nyitva, mint az Éjszaknémet- vagy Angol-Derby ! Czikkiró, ki mint látszik, politikával is szokott foglalkozni, tudhatná minő débatte-oknak vannak kitéve évente az államdijak a költségvetés megszavazásánál ; és hogy már nem egyszer hajszálon függött azok sorsa. Igy is évről évre csipkedik a Sparmeisterek azt a hitvány néhány ezer frankot. Kezdjünk csak mi magunk olyanokat irni szaklapba : hogy feleslegesek Erdélyben a versenyek ; nem kell nekünk államdij ; adjunk csak ily sipot a jó urak szájába, hatalmas trombita lesz abból, melytől összeomlanak Jericho falai ! Ha czikkiró Erdély javát akarta, rosz időt választott közleményére. Ha azonban az erdélyi lótenyésztést akarja tönkrejuttatni, soha jobbkor; most mikor a feledhetlen emlékű B. Wenckheim Béla nincs többé. A magyarországi versenyügy sokat vesztett benne ; az erdélyi — félek mindent ! О volt az, ki loyalis, nyilt jelleménél fogva az erdélyiekkel mindég rokonszenvezett. Igazságszeretete nem engedte, hogy a szegény elnyomatott Erdélytől elvegyék, a kegyelemképen adott kis alamizsnát is, mely nem egyéb mint véres verejtékének, melylyel a testvérhazát hizlalja, egy csöppje! Mi fog történni az erdélyi lovaregylettel ? Talán ezt is az ország szivébe helyezzük el ? Tágas szive van az országnak, azt jól tudom ; elfér oda az is. De mi lesz majd a versenypálya és hozzá tartozó épületekkel ? A mi — régente volt; pompás bivolylegelő. És ha sikerülne is valamely találmány által megőrizni a több évi gondozás által körülményekhez mérve tűrhető puhaságára tett pályát a marha-csordák taposása általi megkeményedéstöl, és valahogy conserválni lehetne az épületeket költség nélkül addig mig erőt gyűjtünk — a mi tekintve czikkiró által leirt siralmas állapotunkat, terén egy kis vándor müvészcsapat üté föl sátorát, egészen uj fordulatot adott a fiatal Renz életének. Alighogy e vándor-müvészek első előadását látta, ellenállhatlan ösztön sarkalta őt arra, hogy mutatványaikat elsajátítsa s diadalaikban osztozzék. Nem is nyugodott mindaddig, mig csak szülei belé nem egyeztek, hogy a kis társulat igazgatójánál művészeti tanulmányait megkezdhesse. Hasztalan iparkodtak a szülök őt e pályáról lebeszélni : Renz hajthatatlan maradt s igy akarva nem akarva, bele kellett egyezniök — s igy lett Renz Ernő a vándortársaság növendéke s élt e jelentéktelen művészek közt több évig, a nélkül hogy sokat tanulhatott volna tőlök, bármennyire kitűnt is szorgalma és ügyessége által. Egyszer esetleg az akkoriban hires Baillof igazgató nagy czirkusába vetődött s noha még fiatal volt, belátta, hogy a magasabb művészetben csak is ily jeles társaságnál képezheti magát tovább. Nem is soká töprengett, hanem összeszedve batyuját, búcsút vett а társaságtól, mely eddig neki az elemi oktatást nyujtá, s fölajánlotta szolgálatát Brillof igazgatónak. Ez, miután meggyőződött а fiatal fiu ügyességéről s pályája iránti nagy előszeretetéről, fölvette őt czirkusába tanitványuak. E czirkus akkoriban a leghíresebb volt egész Németországban. Itt kezdte meg voltaképen dicsteljes pályáját a fiatal Renz, mint művész, és itt valóban ki is fejlődött genie-je a lovarmiivéezetben. Sokoldalúsága, gyorsan való tökélyesbülése egyegy művészeti ágban, s természeti elöuyei, a jövő sikereit csakhamar biztosították neki. A kis Renz az idö folytán szép fiatal emberré nőtt föl, ki már nem egy bájos hölgy figyelmét vonta