Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)

VII. Életmód, hagyományos népi kultúra Füreden (S. Lackovits Emőke)

A gondos talajelőkészítést rendkívül fontosnak tartották, ugyanis így a gyomnövények egy része távol tartható volt a gabonától. Szeptemberben már vethetők voltak a gabonanövények. Előfordult, hogy egy-egy esztendőben a rakományföldekbe vetettek búzát. Ezek jó termést hozó területek voltak, a gabona számára is kedvező adottságokkal rendelkeztek. A szántóföldi növénytermesztés harmadik területét a takarmánynövények jelentették. Ide kapcsolódott a szálastakarmányt adó rétgazdálkodás is. Takarmánynövényként termesztettek lucernát, lóherét, baltacint, silókukoricát (csalamádé), kölest, valamint kerékrépát. Köves, másra alkalmatlan talajba vetették a baltacint. Évelő növény volt, 4-5 esztendeig is megmaradt. Kétszer lehetett kaszálni, de a második kaszálása gyengébb eredménnyel járt. Ezt a vastag szárú növényt lovak takarmányozására használták. A baltacin termesztését az északi parton különösen szorgalmazták, ugyanis a meszes talaj nagyon alkalmas a termesztésére. Megfelelően jó mint takarmánynövény, ugyanakkor kiváló mézelő is.

27 Az aratás után felszántott tarlóba kerékrépát, csalamádét vagy kölest vetettek. Kedvező időjárás esetén a kerékrépát novemberben ki is szedhették. A csalamádét zöld takarmányként használták - nagy tömegű ennivalót jelentett -, úgyszintén a köles is. Nem csépelték ki az utóbbit, zölden lekaszálták - mindenféle állat szívesen elfogyasztotta. A takarmánynövények legértékesebbjei közé tartozott a kétféle szálastakarmány, a lucerna és a lóhere. A lucernát kora tavasszal vetették, s az első kaszálásra május közepe körül került sor, s azután egész nyáron kaszálható volt, kb. 5 hetes időközökben. A legjobb minőségű takarmány az első kaszálásból került ki, de jó volt még a második kaszálásból való is. A herét is korán vetették, de csak két, jó esős időjárás esetén három alkalommal tudták lekaszálni. Az első kaszáláskor rendre vágták a lucernát, a második kaszálásnál takarót használtak, hogy jobban feküdjön a levágott növény, könyebb legyen az összeszedése. A lucernát kora hajnalban, napfelkelte előtt, harmatban gyűjtötték, rozsszalmából oss/epödört kötéllel csavarták össze. A lucernát egyébként nagyon gondosan meg kellett szárítani. Addig forgatták levágás után, amíg megszáradt. Ez négy-öt nap alatt bekövetkezett. Az állatállomány takarmányozásában fontos szerepet játszott a rétgazdálkodás. Akinek jó vizenyős részen volt kaszálója, már márciusban kitisztította a vízelvezető árkokat, hogy majd elárasztható legyen a rét, amely így nevelte a szénát. Kora tavasszal elterítették a vakond túrásokat, hogy egyenletesen nőjön a fű. Amikor elvirágzott, akkor kezdődött a kaszálás, júniusban, júliusban. A lekaszált füvet is ki kellett szárítani, ezt szolgálta a forgatás, amelyhez bakonybéliektől vagy szentgáliaktól vásárolt háromágú favillát használtak. Vigyázni kellett arra, nehogy megázzon a favilla, mert a napon a nedves faágak kiegyenesedtek. A szénát gereblyével szedték össze. Az 1,5 m nagyságú nagygereblyét is használták e célra, mert gyorsan lehetett vele dolgozni. Maguk után húzva kialakították a sorokat, majd kisgereblyével összeszedték. Amikor középre, egy sorba gereblyézték a szénát, az volt a hajtás. Ezt követően egyik oldaláról és a végéről favillával göngyölítették kupacba, ez volt a petrence. Két petrencerudat, amelyeknek egyik vége hegyes volt, a széna alá dugtak és a hajtás csapásán ketten vitték a rét szélére. Amikor az utolsót is kivitték, még egyszer gereblyéztek, összeszedték az elmaradt szálakat. Végül az út végén