Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2005. (Szombathely, 2005)
4. szám - ADATTÁR - Varsányi Péter István: „Október 6-án megfogadjuk ..." - Centenáris ünnepségek Vas megyében 1949-ben -
ségi elöljáróság reprezentánsait. A dekorációra csupán egyetlen példa Körmendről: a népköztársaság címere - akkor már a búzakalászos, kalapácsos, vöröscsillagos „Rákosi-címer" -, Rákosi Mátyás, V. I. Lenin, J. V. Sztálin arcképe mellett 1848-ból csak Petőfi, Kossuth és Táncsics portréja díszelgett (vö. Révai direktívája!). 11 A szokványos/szabályos nemzeti megemlékezések általában a Himnusszal kezdődnek és a Szózattal fejeződnek be. A fordulat éveinek ideológiai kuszaságában ez a rend borulni látszott. Az iskolák jelentős részében a Himnuszt kiszorította „A köztársaság dala", Vörösmarty - Egressy szép énekét a „Rákosi induló" („Fogadjuk néked, Rákosi elvtárs, Utadia lépünk, Te vezess tovább!") vagy az Internacionálé. (Példa: a szombathelyi Faludi Ferenc utcai, illetve az ölbői általános iskola). Némi kitérő kívánkozik ide. Volt időszak, amikor az „istennel" kezdődő nemzeti imát internacionalistáink „A köztársaság dalá"-val szerették volna felváltani. Ma már kevesebbek élménye az, hogy szinte naponta énekeltették el velünk, hogy 1000 évig az „elnyomás, szolgasors" volt a rend, s milliók ajka zengte bízón, hogy „... éljen a Köztársaság!'''' A meglepetés akkor ért bennünket, amikor a július 14-ei francia nemzeti ünnep 2006. évi katonai díszszemléjét nézve, a televízióból ismerős dallam ütötte meg a fülünket: „Hullt a pór, hullt a gyereke. Dologtalané volt az ország...' 1 '' stb.). A rejtélyt sikerült megfejteni: ezt a dalt Etienne-Nicolas Méhul (1763-1817) francia operaszerző 1793-ban komponálta, amit a nagy francia forradalom második himnuszaként is emlegetnek, a „Marsailles" után. E dallamhoz írt alkalmi, munkásmozgalmi szöveget bizonyos Székely - Raics páros, s lett a politikai rendezvények kitüntetett és elmaradhatatlan műsorszáma. A Vas megyei általános iskolákban is 1949-ben. Az iskolák műsortervét végignézve mindenekelőtt a szakmai hozzá nem értés (dilettantizmus), a szervilizmus, a napi politika túlburjánzása és eluralkodása tűnhet fel. Az előírt elemek: a keretdalok mellett ünnepi szónoklat, ének és aktuálpolitikai demonstráció. A versek kiválasztását az ünnep mikéntje, természete „diktálja". Elvétve voltak is ilyen költemények: Ábrányi Emil: „Tizenhárom", Vándor K.: „Az aradi bitófák alatt" (Faludi F. u. ált. iskola, Szombathely), de megemlékeztek Fodor József „piros fej fáiról" (Alsóság), s az új népköztársasági alkotmányról (Kuczka Péter: „Alkotmányunk van"). Pedig lett volna más és több, az évfordulóhoz jobban kapcsolódó költemény - csak a példa kedvéért: Tóth Kálmán: „Kik voltak a honvédek?", „Mikor az akasztófákat faragták" stb. -, de ezek a szervezőkhöz már nem jutottak el. Az énekszámok kiválasztásában az iskolák vezetői, kultúrosai túlontúl is ragaszkodtak a központi direktívához, ia vagyis a mozgalmi dalok előadásához. A kórusművek között voltak békésebbek, voltak harciasabbak. A karátföldiek afelett örvendeztek, hogy már termelnek újra a gyárak; a földeken zúgnak a traktorok, szántanak-aratnak a gépek (Olaszfa); a söpteiek lobogóját fényes szellők fújták; a zanatiak úgy álltak Madrid határán a vártán, hogy osztoztak a perintiek optimizmusában, miszerint „... a béketábor legyőzhetet81
