Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1989. (Szombathely, 1989)

2. szám - MŰHELY - Ács László: „Büszkén mondom, hogy tanító voltam." Musits Jenő önvallomása

mindenhol, nagy nevetések között próbáltuk föl a ruhákat, és szedtek elő a padlásról mindent. Ebben az időben a népművelés is kezdett honismereti dolgokkal foglalkozni. Ekkor kezdődött a Gyöngyösbokréta, ami nagyon fellendítette a helyi népviseletek gyűjtését, felhasználását. Megalakult a dalárda is a passiójátékokból, mivel ide sok énekes kellett, olyan 30—40 fős férfikórust alakítottam. Nagyon nagy lelkesedést váltott ki a dalárdában az, hogy az első Munkás Dalostalálkozón is szerepeltek Szombathelyen 1937-ben, ahol Kossuth-nótát énekeltek. Sokat színdaraboztunk. A megélhetésünket jelentette a színdarab. Mert a Levente Egyesületnek, a Tűzoltó Egyesületnek, a Dalárdának nem volt pénze. Valamiből élni kellett. A falu lakossága nagyon érdeklődött az előadások iránt. Mi pedig azért rendeztük ezeket a színdarabokat, hogy az egyesületeket fönn tudjuk tartani, mert ez hozta egyedül a pénzt. Vagy a bál. Nekünk gond nem volt az, hogy ki szerepeljen. Akadt szereplő elég. Rengeteg színdarab volt, minden évben kettő-három. Az iskola karácsonyi pásztorjátékokat rendezett. Ha népművelési előadást tartottunk, mindegyik előtt volt egy kis jelenet. A szülők eljöttek, hogy lássák a gyerekeket, hogyan szerepelnek. Írtam a Dunántúli Tanítók Lapjába, is pedagógiai dolgozatokat, meg rövid néprajzi írásokat, a Nemzetnevelésbe, a leventék lapjába pedig a levente életről. Én Gyarmathoz annyira kötődtem, hogy még nyáron is ott éreztem jól magam. Üdülőhely is volt. Az egész országból jártak oda. Olcsónak számított, szépségben pedig versenyzett bármelyik üdülőhellyel. A háború alatt behívtak katonának. Akkor hirdették meg Ólad községben a tanítói állást. Így hazakerültem. Én Rábagyarmatot végtelenül szerettem, és csak azért jöttem el onnan, mert a szülők mellé visszakerülhettem. Katona 43—45-ig voltam. A szombathelyi 9. hadtest törzsében szolgáltam. Mikor a fogságból hazajöttem, jött a politikai élet, a politikai harcok. Ezt az oladi iskolánál éltem át. 1957-ben kerültem Szombathelyre a Dózsa iskolához igazgatónak. Ott aztán bevezettem azt, amit Rábagyarmaton tanultam, hogy hogyan kell az emberekkel, a gyerekekkel bánni. Évtizedekre abbamaradt a gyűjtő munkám. Óladon nem találtam érdekes dolgot. Szombathelyen az 1300 gyerek, 75 nevelő teljesen lekötötte az időimet. Mikor nyugdíjba mentem, akkor kezdtem el megint ezt a munkát. Szülőhelyemmel, Karicsával kezdtem el foglalkozni, amiről rengeteg érdekes anyagot sikerült összeszedni. Ez a századforduló Szombathelyének fényképe. Foglalkoztam a pedagógus szakszervezet alapítóival, megírtam életrajzukat, köztük Somogyi Ferencnek, Borossai Bélának, Király Ernőnek, Székely Zoltán csurgói tanárnak. Aztán a nagyapám. Szintén postatiszt volt és föltaláló. Ő találta föl a drót nélküli telefont. Szabadalma is megvan, Bécsben szabadalmaztatta a századfordulón. Ez a munka lekötött jó két évet. Mindezek a munkák itt vannak a szekrény tetején, az a nagy halom. Rengeteg kitüntetést kaptam, többek között a Munka Érdemérmet, szakszervezet arany kitüntetéseit. Elismerték a munkámat, az iskolait és a társadalmit egyaránt. Ha a nyolcvan évre visszagondolok, büszkén mondom el, hogy tanító voltam. Azt is tudom, hogy eredményt értem el. Azzal a tudással, amit nekem a csurgói tanítóképző adott, lehetett nevelni. Ha még egyszer kezdeném az életet, megint csak pedagógus lennék." Egy szép májusi napon 1989-ben Szombathelyen, a toronyház 4. emeletén lévő lakásában szellemi és fizikai ereje teljében így idézte fel életét a 82 éves Musits Jenő tanító, amatör néprajzkutató, helytörténész.