Vas megye múltjából 1986 - Levéltári Évkönyv 3. (Szombathely, 1986)

Vörös Antal: Az őrségi gazdálkodás az úrbérrendezéstől a XX. század elejéig

pénzért vásárolják. Bizonyára volt némi túlzás ezekben a vallomásokban. Mivel az erdőket telkek szerint felosztva használták, alig hihető, hogy ez minden jobbágyra vonatkozott. De azt is nehéz lenne elvitatni, hogy volt némi alapja annak, amit az esküdtek az összeíró biztosoknak előadtak. Mivel a szántók terméséből nem sok pénzhez jutottak az őrségi jobbágyok, és e fogyatékosságot kénytelen voltak az erdőből pótolni, vagy fát értékesítettek, vagy a fenyőerdők gyantáját égették ki és adták el. A gyantaégetés valóságos erdőpusztítást jelentett. A felügyeleti joggal rendelkező földesúr többször is igyekezett persze saját érdekében, az őrségi erdőirtást megakadályozni, amiből hosszas pereskedések születtek. Nemhiába mondották tehát az 1828-as összeírás idején a kercaiak és szaknyériek, hogy erdeik elpusztultak, ezért a tűzifát is pénzért veszik. Az ispánkiak is azt állították, hogy sessionális földjeiken felnőtt „csepőtékből" áll az erdejük és még elegendő tűzifát sem ad. A kivágott erdők helyét vagy feltörték, és ezzel egy időre a szántóföldi termelés harmadik övezetébe kerültek, vagy legelőnek használták, ami szintén nem kedvezett az új hajtások növekedésének. Az erdei legeltetés különben is általános gyakorlat volt az őrségi falvakban. Más vidékektől eltérően külön legelők itt nem is voltak. Az erdők mellett a parlagon hagyott földeken legeltették a jószágot. Az eddig elmondottak és egy-egy rövid országos kitekintés után nem kell tovább bizonygatni, hogy más vidékek szerencsésebb viszonyok között élő jobbágy parasztjainál az Őrség népétől keményebb küzdelmet, több leleményességet, szorgalmat, munkát és verejtékezést követelt a természet mostohaságával vívott küzdelem. A kérgesebb tenyér, a színtelenebb robotoló élet ellenére szűkösebb megélhetés volt az osztályrészük. A föld terméséből az egész őrség népe bajosan tudott volna megélni. Bár Zakál azt írta, hogy az itteni búzát a szomszéd németek előszeretettel vásárolják, aligha lehet kétséges, hogy a búza csak néhány módosabb telkes gazdaságából és inkább a jobb termésű években kerülhetett eladásra. Az 1828-as összeírásban többnyire arról olvashatunk, hogy az őrségiek gabonájukat a körmendi piacon értékesítik. Főként rozs értékesítéséről lehetett szó, és igen valószínű, hogy ezt is csak a tehetősebbek tudták piacra vinni. Akiknek kevesebb föld, negyed vagy nyolcad telek jutott osztályrészül, azok még családjuk szükségletét sem tudták az őrségi földből kisajtolni, pedig még ezek is terjedelmes darabot birtokoltak. Számukra tehát nem volt más választás, mint az, hogy földjeik művelése mellett munkát is vállaljanak. Ezekről a szentpéteri esküdtek a következőket mondották az összeíró biztosoknak: „Egyedül földmívelő jobbágyok lévén, ... élelmek keresése végett semmi más módjuk és alkalmatosságuk nincsen, hanem távolabb vidékekre aratni és csépelni eljárnak a szegényebb sorsú lakosok." Szalafőn és több más faluban a „szegényebb" helyett a „tehetetlenebb" jelzőt használták az aratni és csépelni járókra, de gyakran egyszerűen csak azt olvashatjuk, hogy e munkákra eljárnak a szomszédos vagy „alsóbb" megyékbe azaz főként Zalába és kisebb mértékben Somogyba. Már utaltunk rá, hogy az aratást és cséplést vállalók zöme a negyedtelket vagy ennél kisebb földet birtokoló jobbágyok közül kerültek ki. Az Őrségi parasztság vagyoni differenciáltságának az ismeretében - amellyel itt nincs helyünk részletesebben foglalkozni - ezt nyugodtan megállapíthatjuk. Hogy mekkora földdel rendelkező jobbágyok 227