Útitárs, 1983 (27. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 3. szám
6 ünmim Kalotaszeg szerelmese Ebben az évben 100 éve, hogy a szepességi német polgárcsaládból származó Kós (Kosch) Károly megszületett. Ki is volt Kós Károly? - Elsősorban magyar; pontosabban erdélyi magyar. De hazájának Kalotaszeg vidékét tartotta. Temesvárott született, Szebenben és Kolozsvárott nevelkedett, építészmérnöki oklevelét Pesten szerezte, de egy tanulmányút alkalmából szerelembe esett Kalotaszeg vidékével (és a türei pap lányával, akit később feleségül is vett). 1910-ben telket vásárolt és házat épített Sztánán, a »Varjú-vár«-at. Azonban nemcsak a vidék szépsége fogta meg a fiatal építészt, hanem Kalotaszeg népművészete is. Kutatásai a népi építkezés terén erősen befolyásolták munkáját és azon keresztül a népa művészetről alkotott közfelfogást. Kós a népi építészet szerkezeti elemeit vette át, nem pedig a századforduló épületein akkor már dúsan virágzó, nem építészeti eredetű díszítményeket. Sikerét így magyarázta: »Mi volt a nyitja az én kétségen kívül meglepő építészeti sikeremnek? Egyszerűen csak az, hogy az akkor divatos, különböző közép-európai szeceszsziós és a hazai, ún. tulipános magyar stílustörekvések mellőzésével a korszerű építészet magyar változatát a magyar építőhagyományok alapján és a magyar nép építő-formáló gyakorlata szellemében igyekeztem kialakítani.« Jegyben járva készíti el, menyasszonya számára ajándékul, első művét, a saját grafikákkal díszített »Székely balladák«^. A híres balladák (Kádár Kata, Kőmíves Kelemenné, stb.) betűi követik a kalotaszegi fejfák feliratainak tipográfiáját. Irodalmi munkássága az 1909-ben, a »Magyar lparművész«-ben megjelent »Atiia királról szóló ének«-kel folytatódott, majd a tizes évek elején 12 számot is megért »Kalotaszeg« c. lapnak a szövegét nagyrészt ő írta és illusztrálta is. Legszebb szerelmi vallomását a »Régi Kalotaszeg« c. könyvében írta meg. 1916-ban a koronázás dekorációs munkáin vett részt, majd Isztambulban töltött huzamosabb időt. A világháborút követő zavaros időkben leköltözött a »Varjú-vár«-ba, mert majd »Erdélyben nagyobb szükség lesz rá, mint Magyarországon«. Sokoldalúságát jól hasznosíthatja az »impériumváltozás« korában: »Miután tervező építész munkára legalább egyelőre még kilátásom se lehetett, a legkülömbözőbb munkaterületeken s alkalmi munkákkal teremtettem elő a mindennapi kenyérre valót. Voltam műszaki rajzoló, nyomda-grafikus, illusztrátor, plakátrajzoló, újságíró, házilag előállított képeskönyv-kuriózumok írója, illusztrátora, szedője, nyomtatója, könyvkötője és elárúsítója«. E könyvkuriózumok Kós legszebb grafikai munkái közé tartoznak: az »Atila királ« második, linólmetszetekkel díszített változata és az »Erdély kövei« c. linólsorozat. Ezek az utóbbi »épületportrék« durván faragott népi szobrokra emlékeztetnek. 1920-29-ig élénk politikai tevékenykedést folytat az erdélyi magyar pártokban: a három erdélyi nemzet kultúrális együttműködésének és a magyar szellemi élet megszervezésének a két világháború közti nagy alakja. Politikai véleménye sem a Nagymagyarországot visszajajongó, sem a Nagyromániát megvalósítani akaró pártot nem támogatta; így ír az »Erdély« c. történelmi és művészettörténeti tanulmányában: ». . . Ezer esztendő nagy idő még népek és kultúrák életében is, de ezer esztendő alatt Erdély földjén egyik nép és egyik kultúra sem tudta és nem is akarta a másikat a maga képére átformálni. Külső erők néha megpróbálták ezt nagy áldozattal, de kicsi eredménnyel és végső siker nélkül. Ellenben a három együttélő kultúra tudattalanul állandó és soha egészen meg nem szűnő törekvése volt, hogy faji természetének megtartásával olyan közösségeket vegyen magára, melyek különvalóságaik ellenére is típusosán erdélyivé tegyék. . . A história bizonyítása szerint Erdély azoké a népeké volt, akik ezt a földet, ezt a sorsot és ezt a pszichét vállalták és azoké lesz a jövőben, akik a jövőben is vállalni fogják. Erdély sorsa akkor volt a legboldogabb, kultúrája akkor virágzott ki leggazdagabban és legteljesebben, amikor népei egyakarással vállalták a külön erdélyi sorsot és építették azt külön erdélyi eszükkel. . . De amely nép valaha is elejtette Erdélyt, az a nép és kultúrája elesett itt a múltban és el fog esni a jövőben is menthetetlenül. . . « 1924-ben egyik alapító tagja az Erdélyi Szépmíves Céhnek és 1931-től az »Erdélyi Helikon« irodalmi lap szerkesztője. Irodalmi tevékenykedése regényekre is kiterjedt. Erdély történelmi múltjából merített »A Gálok« (1930), »Az országépítő« (1934) és legismertebb regénye, »A Varjú-nemzetség« (1921) is. Prózai ábrázolásmódja balladaszerűen tömör, hiányzik belőle a cikornya és a lényegtelen mondatszerkezet. A 30-as években fokozatosan csökken a grafika szerepe Kós Károly munkásságában, a 40-es években főiskolai tanár Kolozsvárott, majd mezőgazdasági építkezés szakembere lesz, alighanem jobb híjján, mert egy évtizeddel később ismét parókiákat és muvészlakásokat tervez. tóéi kcb-oly 1953-tól nyugdíjasként megérdemelt tisztelet övezte, mint az erdélyi magyarság nagy öregeinek egyikét. 1977 augusztus 24-én halt meg, 94 éves korában, Kolozsvárott. Gémes Pál István
