Új Szó, 2020. április (73. évfolyam, 77-100. szám)
2020-04-18 / 90. szám
Í18 SZALON 2020. ÁPRILIS 18. www.ujszo.com Polgár Anikó Mikor benyit valaki a mondat közepén E. P. emlékére, aki most lenne hetvenéves A. E. kávéházakban írt, dohányfüstben, zajban, üveges szemmel, kótyagos fejjel. A szedőfiú ott állt az asztalnál, a költő mindig letépte az épp elkészült versszakot, a fiú szaladt vele a nyomdába. A hosszú vers nem egészben születik - nem úgy, ahogy szokás: előbb a fej, a nyak, a váll, a kis karocskák, aztán a többi, s mikor kicsusszan, egy ütemre kapálózik, egyszerre rázza a sikamlós, magzatmázas testet a sírás. Nem, mint egy origami, amit egy nagy, A3-as lapból hajtogatunk, olló és ragasztó, hozzátoldozgatás, foltozás, színezés nélkül. Még csak úgy sem, mint a leves, amelybe fokozatosan adagolhatok az újabb zöldségek, az újabb fűszerek, de mégiscsak egy lében fő, egyszerre fortyan föl az egész. Még csak úgy sem, mint a faliújságra kirakott mozaikkép: egyenként szúrjuk fel a gombostűvel az arcot, a testet, a végtagokat, de közben aggályosán figyelünk, hogy az egyes részek egymáshoz illjenek, ne legyen köztük árulkodó hézag, hivalkodó rés. Szemünk előtt a koncepció, látjuk előre a kitölteden helyeket, a végén csak összeáll az, amiből megvolt a fejünkben a képzelt egész. A modern vers nem ilyen: életközege a sejtetés, a homály. Minden végtagja külön megszületik, a szedőfiú mint egy agresszív csecsemősnővér, megragadja őket egyenként, szalad velük, ledobja a pultra, rohan a másikért. A nyomdász összeilleszti, mikor mi jön: orrhoz kerül a kéz, nyakhoz a fenék. Kiméra, kentaur, mitikus ősszörny: ott csörtet a ködben, senki se látja teljes alakját, felsejlik, hallatszik zihálása, fújtatása, patái koppanása, orrlikaiból ránk fújja az elhasznált meleg levegőt, s előre megborzongunk, mert szinte érezzük, amint belénk harap. Maga a költő is így szembesül vele másnap a kinyomtatott lapban, maga is hátrahőköl belé, a füst fojtón tekeredik a nyaka köré, halántékán lüktetnek az erek, leszédül az asztal alá: hörpintsd ki poharam, aztán taposs el, ősmagyar erdeink szörnye, most már megadom magam! K. Gy. negyven évvel később füldugóval jár a kávéházba. Bemegy reggelente, kényelmes, jól fizető munkahelyére (ahonnan hamarosan mint a rendszer ellenségét kirúgják), székére teríti a kabátját, aktákat rak az asztalára, azt a látszatot keltve, hogy bent van és dolgozik, majd kéziratával átmegy a szemközti kávézóba. Alkotás Kávézó, mi is lehetne más a neve? Persze, stílusosan, az Alkotás utcában. így születnek regénye oldalakon át kígyózó, remekül megszerkesztett mondatai: egy lefelé, a mélybe épített katedrális. Lebontja az elvárásokat, szétszedi a paneleket, aztán felépít papíron egy alternatív világot, azokból az eldobott, letagadott, takargatott törmelékekből. Nem elég csak benézni az új rendszer palánkkerítései mögé, melyekkel elfedi azt, amit nem akar láttatni, de eltüntetni sem tud: be is kell lépni mögéjük, elhozni elemenként, rongyokba csavargatva, régi bőröndökbe gyömöszölve mindazt, amivel az épület aládúcolható. Az egyik ház fölépül, a másik leomlik. Ha robbanni fog, csak robbanjon, dőljenek le azok a látszatkényelmet nyújtó karosszékek, melyekből hallgatva úgy tűnhet, mintha a kiüresedett szólamokból is kiszólna valami. Lehet, hogy elég egyenként kissé befürészelni a széklábakat: aztán várni, míg magától is ledől, s kiveti magából azokat, akik látszólag már kényelmesen elhelyezkedtek és hátradőltek benne. Ez persze eltart még egy darabig. K. Gy.-t közben kirúgják, lehallgatják, megfigyelik, elkobozzák kéziratait. Nem adja fel: kibérel egy falusi, roskadozó parasztházat, próbálja megkülönböztetni az egér neszezését az emberi behatolókétól, s próbál most már csendben, füldugók nélkül írni, a láthatadan hangra figyelve, emlékeit, korábbi meglátásait rendszerezve. A szomszédba, a templomba is áthallatszik az írógépkopogás - szaporodnak az indigórétegek, szaporodnak az elrejtendő kéziratmásolatok. K. I. is füldugókkal iktatja ki a külvilágot, abban a második emeleti, 28 négyzetméteres garzonlakásban, ahol rendszerint minden délelőtt 10 óra tájt, mikor felesége már elindult munkahelyére, a bisztróba, ahol pincérnőként dolgozik, az író, egyedül maradván a lakásban, általában az iratszekrény előtt állva gondolkodik vagy régi feljegyzéseit olvasgatja. Az elmélyedést azonban rendszerint megzavarja a mitikus őslényekre emlékeztető szomszéd, akit az író (bár mindkét szeme megvolt) női Küldopsznak nevezett el. Mindennap hallani lehetett, hogy ez a női Polüphémosz dübörögve betér barlangjába, nagy dörrenéssel becsapja az ajtót vagy helyére gurítja a követ, a barlang padlójára dobálja a hazahordott zsákmányt, s a fenevadak, akiket otthon tart, nyomban elbődülnek, miután felkapcsolja a rádiót vagy a televíziót. K. I. a szűk lakásban úgy érzi magát, mint a barlangban rekedt, a Küldopsznak kiszolgáltatott Odüsszeusz, s ahhoz, hogy tovább hajózhasson (ahhoz, hogy írni tudjon), leleményességre van szüksége. Már most használja a viaszt, amire az eposz szerint csak később, a szirénkaland során lesz majd szüksége: mivel előre számít már a szomszéd küklopsztámadására, jóelőre készleteket halmozott fel a csak külföldről beszerezhető, üvegkapszulában tárolt, tenyérben puhítható, viaszból készült füldugókból. Elképzelem E. P.-t is, ahogy ír otthon, a dolgozószobában (gyerekek, most nem szabad zavarni a papát!), de minduntalan benyit valaki a mondat közepén. Ki máshoz fordulhatnának, ha nehéz a mateklecke, s az mikor nem nehéz? E. P. nem csügged, nem issza el az eszét, nem vesz füldugót, nem költözik le falura: inkább kialakítja szekrényes, fiókos, kommentálós, zárójelezős, kitérőkkel zsúfolt, vissza-visszakanyarodós, a szálakat elvesztő és váratlan helyzetekben újra felvevő technikáját. Nem is tudod már, melyik a fő vágány és melyik a letérő, melyik a vonat eleje és melyik a vége, menetirányban utazol-e vagy egyszeriben, egy hirtelen váltással háttal kerültél a menetiránynak. Mint egy folyamatábra, elágazik erre is meg arra is. Mint egy honlapon az újabb és újabb megnyitódó ablakok, a magukhoz vonzó linkek - az ember nem bírja ki, hogy rá ne kattintson egyikre vagy a másikra. Aztán ül E. R a buszon, jegyzetfüzettel, az utcán is előkapja vagy a boltban. Följegyzi az ízes pesti beszéd egy-egy foszlányát, melléjük egy-egy Goethe-idézetet vagy egy Kosztolányit. Később a váróteremben, a betegek és hozzátartozók zsörtölődéseit, belátva a szavak mögé, szétboncolva egy-egy kifejezést, benézve a nyelv zsigereibe, a mélyre, ahol a nyirkos-véres máz alatt mintha lüktetne valami. Elborzadunk, de közben el is mosolyodunk, hiszen éppen most csúszott el valaki előttünk a nyelv sikamlós banánhéján. Ülök az erkélyen, egy poros vödör és a bekészített konzervek mellett. Egy szájmaszkos anyuka babakocsit tol az ablak alatt, két motoros fiatalember nem bírja abbahagyni a berregtetés, rendőrök szólnak ki a kocsi ablakán, s küldik haza a füvön labdázni próbáló gyerekeket. Rég nem volt már ilyen nagy hőség húsvétvasárnap, lassanként mégis bekényszerül mindenki, a legelszántabb szabályszegők is. Mindenki be a maga barlangjába. Kikapcsolódásként marad a napozás az erkélyen, természeti idill gyanánt ott van pár szobanövény. A csömény, bement a csömény, a p..ába! - kiabálja valaki, talán egy gondos apuka a fölöttünk lévő erkélyen, aki a kisgyerekét félti a darázscsípéstől. Talán egy itteni férfi Küklopsz, akihez darázsalakban hatoltak be az éhes görögök. E. P ezt a zsörtölődést biztos feljegyezné: a második vesszőt persze kihagyná, s elképzelné, ahogy ott bent zümmög, ahogy elélvez, ahogy a csöményt befogadó hölgy sikoltozik, ijedtében vagy örömében. Beröppent ez a csömény a szövegünkbe is, Odüsszeusz se tudná elaltatni és kiszúrni a szemét. Végül E. P. is elkomorodik. Elegánsan, tanult mozdulatokkal várta mindig az újabb és újabb csörtét, de az ellenfél szemből csak bunkósbottal ütött. A Küklopsz buzogányával. A Járom az utam lezserségéből járom lesz és iga, járom a nyakában, így húzza tovább, vánszorogva, de nem felejt el mosolyogni, még ha egyre keserűbb lesz is a mosoly. S mikor ott van kollégája, a pár hónappal korábban eltávozott K. I. sírjánál, akkor már Küklopsz sem dübörög, darázs sem zümmög, s ő maga is elharapja a szavait, visszanyeli, marad - s már tényleg nem tudni, mi helyett - a csönd. Meg a szenvedés. Meg a nyugtalanság. KONYVSORSOK Pápa a pincében: egy hamisítatlan bohózat Kora kamaszkorom óta vágytam erre a könyvre, melyről Szerb Antal világirodalom-történetében azt olvastam, hogy a regény középpontjában egy fiú, egy fiatalember áll, aki „utazása közben csupa szórakozásból kirúg a vasúti kocsiból egy ártadan monsieur-t [ejtsd: möszjő]. Miért teszi? Ok nélkül... Action gratuite [ejtsd: ákszijon grátüit], ingyen cselekedet.” Én is fiatalember voltam, sok gonoszság elkövetője, akkor még vonatoztam is, de ez azért megdöbbentett: kirúgni valakit a vonatból, ok nélkül... S mi az, hogy ingyen cselekedet? Ugyan miféle regény lehet ez? André Gidenek [ejtsd: zsid] aztán fokozatosan sok könyvét beszereztem, s mindet nagy élvezettel többször is olvastam, kivéve ezt, A Vatikán pincéi címűt: valahogy hiába kerestem, nem akadtam rá. Végül ajándékba megkaptam a fiamtól, s kétszer olvastam, most pedig ennek a rovatnak a kedvéért harmadszor is. De amúgy is fentem már rá a fogam. Az enyém A Vatikán titka címet viseli, Sárközi Márta fordította 1958-ban az Európa Kiadó számára. Ma már könnyen beszerezhető. (A Vatikán, a szerző valamennyi művével együtt felvette a tiltott könyvek listájára.) Ahogy sejtettem, az ártadan tekintetű Lafcadio (mert így hívják ezt a fiút) nem Raszkolnyikov: nem tervez, nem gondolkodik, nincsenek indulatai, nem érdeklik az anyagiak. Miért ölne meg bárkit is? És mégis kirúgja a mozgó vonatból a számára ismereden utastársát. Mégpedig épp azért, mert semmi oka nincs rá. „Egy indokoladan bűntett... micsoda gond a rendőrség számára” - mélázik. S bizony, olvasható ez a regény a detektívirodalom felől is, legalább annyira szövevényes, mint egy bűnügy felgöngyölése. (A regény azonban a végső leleplezés előtt ér véget.) Lafcadio belső indítéka ugyanakkor szakrális eredetű: „»Ami lehetséges, valósuljon meg« így képzelem a Teremtést... Szerelmes vagyok a lehetségesbe... Ha én volnék az államhatalom, lecsukatnám magamat” - vallja. Mintha azt mondaná: legyen halál — s lön. S látja, hogy jól van ez így... Innen nézve (de már rögtön a regényeim felől is) erősen antiklerikális műről van szó. Lent járunk a Vatikán bugyraiban... Gide meglehetősen szarkasztikusán viszonyul a valláshoz, a vallási elvakultságot pedig maró gúnnyal illeti. Az viszont már az első olvasatra is feltűnő volt, hogy a szerző maga is részese a műnek: bele-beleszól, csitítja tollát, fegyelmezi magát, bizonyos utakra nem hajlandó elkalandozni, tartja magát egy bonyolult, több szálon fiitó, jól kitervelt szerkezethez. Mely szálak előbb-utóbb összefutnak az olvasóban, s akármennyire hiheteden is, a regény összes szereplője vagy rokona, vagy ismerőse egymásnak. De itt épp arról van szó, hogy semmi sem hiheteden. A könyv középpontjában egy szélhámos társaság áll, mely - természetesen vagyonos személyek körében - elterjeszti, hogy a pápát, XIII. Leó Őszentségét kicserélték. Titokban bebörtönözték, és az Angyalvárban tartják fogva, melyet a Vatikánnal alagút köt össze, a derék Szentatya trónját pedig, ah, még kimondani is rossz, ezért csak megsúgják: álpápa bitorolja. Az igazi pápa kiszabadítására, bizony, sok befolyásos személyt és ajtónállót kell megvesztegetni, ezért folyik a kegyes adományok gyűjtése. Mondhatni, egy szent célért, de hétpecsétes titokként, nehogy a hamis pápát trónra segítők valamit is megsejtsenek e keresztes háborúról. A regény innen nézve sziporkázó komédia, s nem túlzás: könnyeinket törölgetve próbálunk a hahotázásból vissza-visszatérni az olvasáshoz, egyre kétségbeesettebben küzdve disztingváltnak indult olvasói énünkért. Sajnos, küzdelmünknek nem kedvez, hogy van egy figurája, bizonyos Amédée, igen jámbor, igen jóravaló ember (házasságkötése előtt pl. megesküszik, hogy „sohasem fog élni férji jogaival”), aki annak hisz, amit lát, ezért hát felkerekedik, hogy Rómában saját szemével győződjék meg arról, tényleg igazak-e a híresztelések, hogy a valódi pápát a pincében tartják fogva, rabláncra verve. Mivel küldetése titkos, a biztonság kedvéért Marseilleig vált csak jegyet (életében először utazik egyedül vonaton), ahol az egész éjszakája a poloskákkal vívott egyenlődén harcra megy rá. A következő napon rossz vonatra száll, s csaknem Lyonig jut (Rómától egyre távolodva), majd Toulonban hál meg, illetve csak hálna, de a rengeteg bolhától nem tud. Genovában, okulva az olcsó szállodák hátrányaiból, a lehető legdrágábban száll meg, s még annak is örül, hogy az ágya fölé tüllháló tornyosul. A háló persze szúnyogháló, s Amadéé vakaródzva csapkodja a vérszívókat, mindhiába, reggelre „természettől merész sasorra olyan volt, mint az iszákosoké, a térd alatti csípés lüktetett, mint egy fürunkulus, az állón levő pedig tűzhányóra hasonlított”. Ennyi elemi csapás után ér Rómába. Ahol is szálláshelyén az első éjszaka egy afféle nő ágynak dönti - mármint nem megbetegíti, hanem leteperi, így persze a fertőzés lehetősége sem tűnik kizártnak. Jóemberünk jobbnak látja, ha reggel a Szent Péter-bazilika helyett egy kisebb templomba megy gyónni... Rómában aztán minden jól alakul: sikerül a legmegbízhatóbb emberekkel találkoznia és felvennie a kapcsolatot, fel sem tételezve, hogy ami véledennek és szerencsének tűnik, az a szélhámosok módszeres ügyködése: mindenki, akivel összeült (a baráttól a bíborosig), megerősíti a szörnyű és nagyon titkos valóságot: ez a pápa NEM AZ IGAZI. (Ez a regényben is így, csupa nagybetűvel szerepel.) Szegény Amédée... S mintha mindez nem volna elég, amikor újból vonatra száll, egyszerűen se szó, se beszéd kilökik a fülkéből, és szörnyethal. Igen, cinikusnak is tartható ez a Gide-regény. Szerintem nem az. Tragikomikus, de következetesen távol tartja magát a tragikumtól. Fergeteges, túlhajtott bohózat. Két éve, amikor Párizsban egy bevándorló felmászott a negyedik emeletre egy ott lógó gyermekért, eszembe jutott Lafcadio egyik hőstette, és ismét elolvastam A Vatikán titkát. De nem kell hozzá apropó: bárki irodalomkedvelőnek bátran ajánlható, nem fog rajta az idő, akárhányszor vesszük is kézbe. Csanda Gábor A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
