Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-08 / 234. szám, szombat
Nemzeti tragédiák - miért szeretjük őket A magyar történelem, pontosabban a magyar történetírás tele van nagy nemzeti tragédiákkal. A fontos történelmi dátumok többsége katasztrófákhoz kötődik, s a közfelfogásban is ezek alkotják történelmünk sarokköveit. Pedig az elmúlt bő évezred történetében akadna nem egy „sikersztori” is, ám ezek távolról sem annyira ismertek, mint a nagy nemzeti kataklizmák. Ezért felmerül a gondolat: valamilyen oknál fogva szeretjük a nagy nemzeti tragédiáinkat, s ragaszkodunk hozzájuk. Miért van ez, s mit tesz a nemzet leikével? Két történész és egy pszichiáter válaszol. O któber 6., az aradi vértanúk napja, minden magyar számára ismert dátum. Már az alapiskolában megtanulják a gyerekek, ahogyan azt is, hogy valami nagyon szörnyűséges esemény fűződik hozzá. Azt már ritkábban magyarázza el a történelemtanár, hogy mi vezetett el odáig, s mi következett a levert szabadságharc után. De messze nem ez az egyeden nagy sorscsapás történelmünkben. Itt van még a muhi csata, a mohácsi vész, a világosi fegyverletétel, na és persze Trianon, hogy csak a legismertebbeket említsük. Nemzeti himnuszunk is ezt a sztereotípiát erősíti, amikor arról énekel, hogy megbűnhődtük már a múltat s jövendőt. Mintha történelemfelfo- gásunkban az egyik katasztrófától a másikig terjednének az események, s az esedegesen közbeeső prosperáló időszakok csak kivételt képeznének a szabály alól. Közhelyszintű igazság Stefano Bottom olasz származású magyar történész szerint ez egy nagyon húsbavágó felvetés, s olyasmi, amit az angolszász világban „anectotal evidence”-nek, tehát közhelyszintű igazságnak neveznek. Ez olyan nézetet, meggyőződést jelent, amelyet sokan osztanak, de tudományosan nem lehet bebizonyítani. „Nagyon csábító egy 100-150 éves történelemívet úgy magyarázni, mint tragédiák sorozatát, mely létrehoz egy traumatizált identitást, ami reprodukálódik, s ennek következtében csak várjuk és várjuk az újabb csapást. Nem zárható ki, hogy ebben vannak bizonyos igazságelemek. Itt azonban utalnék kiváló eszme- történészünk, Trencsényi Balázs gondolatára, mely szerint ez az esszencializáció, amikor elképzelünk egy homogén csoportot, amely egy adott módon viselkedik, veszélyes lehet, ugyanis kevesebb kérdést magyarázunk meg vele, mint amennyit felvetünk”. Valóban elkerülheteden volt? A tragédiák egyik fontos tulajdonsága az elkerülhetedenség. E nélkül egyik rendes tragédia sem lehetne az, ami, hanem csupán sorsdöntő hibák, fatális tévedések következményévé redukálódna. Márpedig a tragédiák esszenciája, hogy az ember tehetetlen velük szemben, így aztán felelősségre vonásnak, a történtekből való okulásnak sincs helye. A történész ítélete azonban valamelyest lesújtó: „A nagy történelmi katasztrófák többségénél azt látjuk, hogy nem voltak elkerülhetetlenek - véli Bottoni. - Az, hogy Magyarországon bekövetkezik az I. világháború végén egy katonai-politikai összeomlás, ami Trianonhoz vezet, nem volt elkerülhetetlen. Ez ugyancsak érvényes Csehszlovákia mindkét felbomlására, vagy a Szovjetunió szétesésére. Mindegyik esetben azt látjuk, hogy elindul egy elsősorban belső ellentmondásokkal, megoldatlan problémákkal terhelt válságfolyamat, s az erre adott válaszok döntik el, egy államalakulat képes-e a krízisnek ellenállni vagy nem.” Ettől függetlenül azonban érvényes, hogy a magyar történelem, legalábbis az elmúlt száz évben, tele volt megrázkódtatásokkal. JJ Márpedig a tragédiák esszenciája, hogy az ember tehetetlen velük szemben, így aztán felelősségre vonásnak, a történtekből való okulásnak sincs helye. Igaz, ez a legtöbb európai népről elmondható, hiszen a 20. század a diktatúrák és világégések kora. Stefano Bottoni szerint azonban figyelembe kell venni azt, hogy Magyarországnak nagyon ritkán jutott kompenzáció az elszenvedett veszteségek után. „Míg mondjuk a lengyelek II. világháborús vesztesége hatalmas volt - 6 millió halott, romba döntött ország -, de ezért 1945 után kompenzálták az országot olyan területekkel, amelyek korábban Németországhoz tartoztak. Magyarország folyamatosan kiesett ezekből a kárpódásokból.” A történész szerint kijelenthető, hogy az I. világháború után súlyához képest nem Németország, Ausztria vagy Bulgária kapja a legkeményebb csapást, hanem éppen Magyarország. Ugyancsak hiányzik a kárpótlás 1945 után. Hiányzó önvédekezési mechanizmusok Ennek azonban a történész szerint megvan a magyarázata. Magyar- ország mindkét világháborúban a vesztes oldalán állt, és nem váltott. Szemben mondjuk Romániával vagy Olaszországgal, amely egyszer sem fejezte be a háborút azon az „oldalon”, ahol elkezdte, mert a politikai elitek az utolsó percben olyan döntést tudtak hozni, amely- lyel elkerülték a katasztrófát. Folytatás a 18. oldalon.
