Új Szó, 2014. október (67. évfolyam, 225-251. szám)
2014-10-14 / 236. szám, kedd
Bukaresti képriport:. vér, veríték, könnygáz 2014. október 14., kedd, X. évfolyam, 38. szám Közel háromezer magyar szurkoló kísérte el a válogatottat a bukaresti Románia-Magyarország (1-1) Eb-selejtezőre, a különvonattal kilencszázan utaztak. Fotók: Somogyi Tibor (3), Lendvai Róbert (1) Egy futballfüggő naplójából (Bukarest, újratöltve) Október 10., péntek t Ülünk a buszon, az ún. újságíró-buszon, és hallgatjuk Rekopot. (Polgári nevén Rekop György, foglalkozását tekintve humorista, életvitelét tekintve Honvéd-szurkoló - a szerk. megj.) Éjszaka van, Rekop mellettem ül és beszél. És beszél. És beszél. Megállás nélkül, rövid (ám annál gyakoribb) ivószünetekkel. Nem hittem volna, hogy órákon, sőt napokon át lehet beszélni (és inni) egyfolytában, de Rekop épp ezt csinálja. Végtelenített dumaszínház, útban Bukarestbe és vissza. „Csak a románokat oda-vissza” - mondja nevetve. Rekop önmagában is súlyos eset, de a trollfocis adminokkal kiegészülve a busz hátsó részének (a „hátsó szektornak”) határozottan pszichiátriai rendelőintézet jellege van, valaki nevet, valaki csuklik, valaki újabb vodkásüveget talál a hátizsákja mélyén, csak Rekop beszél (és iszik) egyfolytában, megállás nélkül, helyettem is. Így utazik a „zárt osztály” Bukarestbe, újságíró-busznak álcázva magát, több kanon dobozos sörrel, ismeretlen számú vodkásüveggel és néhány görögtűzzel felszerelkezve. Két órát veszteglőnk a magyar-román határon. Mellettünk is magyar autóbusz dekkol. A benne ülők mind fekete egyenpólót viselnek. Első ránézésre ketrecharcosok. Másodikra még inkább. Futball faktor? Ugyan. Ez már a Kill Bill. Aztán csak utazunk és utazunk, elhagyjuk Aradot, elhagyjuk Dévát, elhagyjuk Nagyszebent. Hát soha nem lesz már vége ennek az útnak? „Románia indokoladanul nagy” - mondja Rekop. Bukarestbe végül péntek délután érkezünk meg. Tizenhat órát (majd visszafelé újabb tizenhatot) buszozni a TrollFoci májroncsoló különítményével - ez maradandó agykárosodás élmény. A szállodánál a rendőrök szólnak a sofőröknek, hogy rejtsék el a buszt (nem egyszerű feladat, hova lehet elrejteni egy buszt?), vegyék le a magyar rendszámot, és takarják le a „H” országjelzést. Este: séta Bukarest belvárosában. Magyar szurkolókat nem látunk. Látunk viszont: délies nyüzsgést a központban, kóbor kutyákat, férfiaknak röplapokat osztogató (s azokon „forró masszázst” kínáló) lányokat, vízipipázó (és nagyokat kacagó) fiatalokat, és a másnapi meccs miatt már sörétes (gumilövedékes) puskával járőröző rendőröket. Október 11., szombat Délelőtt ismét a belvárosban cirkálunk, de ahol tavaly ilyenkor bárszékek és hamutartók röpködtek, most csönd és béke honol, az utcák üresek, csak egy román tévéstáb ad aktuális helyzetjelentést a semmiről, Digi 24, „actualitatea in direct”. Mivel ott akarunk lenni a magyar szurkolókat szállító különvonat érkezésénél, kihagyjuk a román újságírók elleni meccset; pedig másodszor lehetnék magyar válogatott, de sebaj, így változatlan marad a statisztikám válogatott mezben, 1 meccs/1 gól - ezt azért írtam le, mert gólátlagomat ezúton szeretném a játékosmegfigyelők szíves figyelmébe ajánlani, hátha végre leigazol a Liverpool (vagy legalább a Fradi). Bukarest külvárosa, Baneasa pályaudvar. Ide irányították a magyar szurkolókat szállító, szigorúan ellenőrzött vonatot. A környéket lezárták, csak újságírók lehetnek a peronon, később már ők sem, civil ruhás rendőrök tessékelnek bennünket kifelé, a tömegben ismerős arcokra leszek figyelmes, DAC-drukkerek, tízen-tizenöten lehetnek. (Utólagos infó azoknak, akik azt hiszik, egy ilyen vonaton csak és kizárólag nettó pszichopaták utaznak: a szurkolói túra szervezői az út során 400 ezer forintot gyűjtöttek össze, s a pénzt egy súlyosan beteg, csontvelőrákos kisfiúnak és Lábas Juditnak, a kaposvári röplabdacsapat leukémiában szenvedő fiatal edzőjének ajánlották föl.) A TrollFoci-könyv bemutatóját október 11-re időzítették, az emlékezetes amszterdami „nyócegy” évfordulójára, s ez épp a bukaresti túra idejére esett. Úgyhogy az állomásról egyenesen a Golden Tulip Hotel szalonjába megyünk, jelen van „H. admin” is, de leginkább persze Rekop beszél (ki más), ő mondja, hogy a könyv megjelentetésével egyeden céljuk volt, szeretnének bekerülni Szepesi Niki memoárjába („legalább a lábjegyzetbe”). Kérdés a közönség soraiból:- Román újságírókat miért nem hívtatok meg erre a könyvbemutatóra? A TrollFoci válasza, cenzúrázott (olvasóbarát) változat:- Mert b...nk rá! A könyvbemutatóról román rendszámú busszal megyünk a stadionhoz, ez jó ödetnek tűnik, de csak addig, amíg a trollfocisok ki nem teszik az ablakba a magyar zászlót. Onnantól kezdve lutri. Szerencsére amíg a buszt stírölő steauások összerakják magukban, hogy kettő meg kettő négy, addigra bent vagyunk. Ha vannak barátságos meccsek, akkor vannak barátságtalanok is. Ez az. A román szurkolók első és második világ- háborús katonadalokat énekelnek arról, hogy a román hadosztályok átkelnek majd a Kárpátokon, most azonban nem a román hadosztályok kelnek át, hanem néhány magyar fútballhuligán, és nem a Kárpátokon, hanem a vendégszektort elválasztó kerítésen, hogy benézzenek a szomszédba (nem ismerkedési célból). Miközben a pályán futballmeccs zajlik, a lelátón olykor teljes a káosz, ä románok előbb csak a magyarokat dobálják, aztán a biztonsági szolgálatot, végül már egymást is, a rivális csapatok szurkolói összeverekednek (Steaua vs Ploiesti), a szervezők véres fejű román drukkereket menekítenek ki a nézőtérről, közben kollégámat, a magyar gólt ünneplő Dajka Balázst (Origo.hu) leköpik, székét megrugdossák etc. A meccs végeredménye: Románia-Magyarország 1—1. Semmi extra, de legalább a második félidőben jók voltunk. Aztán arra gondolok: te jó ég, hát ilyen kevés is elég lett volna a boldogsághoz az előző... hány évben is? Tíz? Húsz? Harminc? Október 12., vasárnap Helyi idő szerint éjfél is elmúlik, mire elindulunk. A késés oka: a szállodánk előtt a trolifocisok görögtüzet gyújtottak, és magyarul kezdtek énekelni. Egy percen belül ott volt a rendőrség, két percen belül megjelentek a román szurkolók, mi pedig csak hosszas várakozás után indulhattunk el, és rendőri kíséretet kaptunk egészen a Királyhágóig. S hogy melyik volt a legemlékezetesebb jelenet a két nap során? Amikor a meccs után, a félig már üres stadionban a magyar szurkolók elénekelték a székely himnuszt: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” Gazdag József
