Új Szó, 2014. március (67. évfolyam, 50-75. szám)

2014-03-22 / 68. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. AAÁRCIUS 22. Szalon 21 KOMÁROMI SZALON Jelszavaink valának: pálinka, hitel, dohány Limpár Péter történésszel Sánta Szilárd beszélgetett a szabadságharc mindennapjairól (Tóth Attila felvétele) Pálinka, dohány, hitel: ezzel a címmel - a mai társadalmi-politikai tér­ben is jól értelmezhető hívószavakkal - invitálta szokásos beszélgetős est­jére az érdeklődőket a Komáromi Szalon szer­vezőgárdája. Az 1848/89-es szabadság- harc mindennapjairól Limpár Péter történész, a Corvinus Egyetem okta­tója mesélt. ÖSSZEFOGLALÓ Az 1848/49-es forradalom­nak és szabadságharcnak kitün­tetett helye van a magyarság történetében: összekovácsoló élmény volt, ekkor született meg a modem magyar nemzet. Történelmi emlékezetünknek megvannak a sarkalatos pont­jai: ismerjük a 12 pontot, tud­juk, kik voltak az aradi vérta­núk, de ezeken a listákon túl­lépve kicsit gondban vagyunk. A témát kutatva természetesen támaszkodhatunk a korabeli új­ságokra, levéltári dokumentu­mokra, de ha az adott időszak mindennapi életére vagyunk kíváncsiak, a legjobb forrást az 'emlékirat-irodalomban találjuk meg. Természetesen ennek az írásbeliségnek is megvannak a maga határai. A politikusok, közszereplők célzatosan írják az emlékiratokat. Létezik egy középszint, az értelmiség - amely gyakorlatilag a korabeli magyar népesség 5 százalékát kitevő nemesség literátus réte­gével egyenlő -, melynek az írá­sai, beszámolói érdekesek. Az alsó szint - a népesség 95 száza­léka, amely az adókat befizeti, a honvédséget alkotja - ebből a „könyvtárból” teljességgel hi­ányzik; nem ír emlékiratokat. (Igaz, ez nem specifikus magyar probléma.) Az elérhető 1848/49-es ne­mesi-értelmiségi emlékiratok­ból egy meglehetősen belterjes társaság képe bontakozik ki, ahol mindenki rokon, esetleg volt iskolatárs, s a barátilag-csa- ládilag megalapozott pozíció­szerzés a magyar seregben sem ment ritkaságszámba. A kano­nizált történetekből gyakran kihagyott epizódok által pedig meglehetősen emberi kép ala­kul ki a szabadságharc résztve­vőiről. Az alábbiakban a Limpár Péter által felidézett históriák­ból csemegézünk. A Habsbur g-dohánymutyi Ha felgöngyölítjük a szála­kat, az 1848-as forradalom tu­lajdonképpen trafikforrada­lomként indult: a forradalmi események Észak-Olaszország- ban, Milánóban kezdődtek, ahol a Habsburg-ellenes láza­dók haragjának elsőként a tra- fikosbódék estek áldozatul. A forradalmi hullám utána terjedt át Párizsra, majd Bécsre és Pest­re. A magyarázat egyszerű: a dohánytermelés a Habsburg Bi­rodalomban is állami monopó­liumnak számított. Az állam a saját híveit jutalmazta trafikok­kal, általában kiszolgált altisz­teknek biztosított ilyen módon megélhetést; Milánóban ezért fordult ellenük a népharag. Az is igaz, hogy Magyarországon ezt az állami dohánymonopóli­umot soha nem sikerült kikény­szeríteni, mindenki azt termelt és szívott, amit akart. Az osztrák fináncok szigorát viszont min­denki ismerte, a magyarok is tudták, hogy a Lajtán túl más (dohány)világ van. Amikor 1848 őszén harmincezres ma­gyar sereg készült átlépni a ha­tárfolyót, a honvédek egyik leg­nagyobb gondja az volt, hova rejtsék a dohányleveleket - el­sőre nem volt világos, hogy most fegyverrel megyünk... Nők a sereg mögött A sereget hagyományosan markotányosok, illetve marko­tányosnők kísérték szekéren - ez volt a korabeli kantin és ve­gyesbolt. A markotányosnők jellemzően összeálltak egy-egy őrmesterrel: tőlük remélhettek védelmet a maszkulin közeg­ben, ráadásul az altisztek tud­tak ezt-azt síbolni a katonai rak­tárakból. Néhány visszaemlékező ke­vésbé szemérmes feljegyzései­ből az is kiderül, hogy nem csak az alsó néposztályok lányai sze­rették az egyenruhát. Bár a honvédség vezetése tiltotta a nők táborban való megjelené­sét, feljegyezték azt is, hogy 1849-ben rengeteg tisztnek lett hirtelen „távoli unokahúga”, akinek a védelméről gondos­kodni kellett, s a hölgyek hintó- kon követték a vonuló sereget. Görgey Artúr a világosi fegyver- letétel felé tartva egyenesen ar­ra adott parancsot, hogy a hin- tókat be kell borogatni az árok­ba, mivel a hölgykoszorú akadá­lyozta a csapatok felvonulását. Azt is tudni lehet, hogy 1849-ben két járvány tombolt Magyarországon. Az egyik a kolera volt, ami bizonyos érte­lemben honvédelmi eszköz­ként is működött: a bevonuló orosz seregek 14 ezer embert veszítettek - ezret harcban, a többit kolerában. A másik, jár­ványos méreteket öltő kórt a legkülönfélébb nemi betegsé­gek jelentették. A 48-as celebek A forradalom és szabadság- harc politikai és katonai vezetői igazi celebek voltak: körülra­jongták, ajándékokkal és meg­hívásokkal halmozták el őket. Paradox módon Damjanich Já­nos tábornok aradi vértanúvá válását is egy kedves gesztus okozta: a nagydarab, ötven kö­rüli férfiú Komárom parancs­noka volt, amikor egy ajándék hintóval belefordult az árokba. Combnyaktörése nehezen gyó­gyult, s mivel orvosai egészség­telennek ítélték Komárom leve­gőjét, Aradra helyezték át. így csúszott le Damjanich a menle­vélről, s így került a halálra ítélt honvédfőtisztek közé. Egy másik aradi vértanú, Vé- csey Károly magatartását meg­lehetősen botrányosnak tartot­ta a korabeli társadalom: azt még elnézték volna neki, hogy Aradot, Temesvárt ostromolva bálokat rendezett, de azt, hogy vadházasságban élt, már nem nyelte le szó nélkül a társaság. Érdekes tény viszont, hogy jóval később a közvélemény mégis hajlandó volt túllépni a prüdé- rián. Vécsey kivégzése után élettársa özvegyként viselke­dett, soha nem ment férjhez, magas kort ért meg. A magyar állam a kiegyezés után hallgató­lagosan elismerte „özvegyi státusát”, nyugdíjat szavazott meg neki. A rossznyelvek sze­rint ez afféle beintés volt Szend- rey Júliának: lám, lám, mégis vannak hűséges asszonyok, akik nem dobták el az özvegyi fátyolt... Kossuth Lajost a katonatisz­tek csak nagy színésznek nevez­ték, de azt elismerték róla, hogy nagyon érzi a tömeget, kiváló szervező, és mindent tud, amit egy magyar politikusnak tudnia kell. Bár nem titok, a szabadság- harc politikai vezetőjének élet­rajzában nem túlhangsúlyozott tény, hogy szenvedélyes kártyás volt. Még megyei követként az is megtörtént vele, hogy eljátszot­ta a megyei árvapénztárt. A kár­tyaadósság becsületbeli ügy volt, Kossuth pedig választott: ahelyett, hogy főbe lőtte volna magát, kiegyenlítette a tartozást a rá bízott pénzből. Persze tisz­tességes ember, szilárd jellem volt: amikor nyert, visszatette az összeget. Kövesd a pénzt A 48-as forradalom szabad­ságharccá érésének okairól szólva a tankönyvekben általá­ban nem a pénzt találjuk meg magyarázatként. Pedig mi más is mozgatná a világot? A napó­leoni háborúk évtizedeinek kö­vetkezményeit a nagyhatalmak közül elsősorban a Habsburg Birodalom nyögte. Napóleon annak idején azt mondta, Ausztriával csatázni csak arra jó, hogy ambiciózus fiatal tá­bornokok könnyű babérokat szerezzenek, a birodalomnak viszont sokba került a háború. Hiteleket vett fel (a magyar országgyűlés jóváhagyása nél­kül), aztán az államadósságot évtizedeken át görgette maga előtt. 1848-ban a forradalmi hangulatban Ausztria sok min­denbe belement: rábólintott az alkotmányos átalakulásra, arra, hogy Magyarország félig füg­getlen társországgá válik, elfo­gadta a Batthyány-kormányt, az áprilisi törvényeket. Egy kér­désben nem jutott dűlőre a ma­gyar és az osztrák fél: a sógorok az államadósság egy részét is át akarták testálni. A magyarok elutasító hozzáállása- még a li­berális osztrákokat is elidegení­tette a magyar ügytől. Az államadósság kérdése még a kiegyezésről folytatott tárgyalásokat is beárnyékolta. A magyar küldöttség továbbra sem volt hajlandó elismerni, hogy bármi köze lenne az ál­lamadóssághoz. A problémát Deák oldotta meg, a kiegyezési törvény megfogalmazása sze­rint Magyarország továbbra sem ismerte el ezt a hitelt törvé­nyesnek, de „méltányosságból” hajlandó volt átvállalni a har­madát. (as) VÁLOGATOTT MESÉK SZÜLŐKNEK A foltember és a pocsolyában tükröződő világ POLGÁR ANIKÓ Az önazonosság keresése, az én határainak kiterjesztése, a tárgyi és az élővilág, a tükör és a tükrözött ellentéte: megannyi súlyos téma, melyeket egy gye­rekkönyvben, a potenciális gye­rekolvasókat is tekintetbe véve, a gyereklogika keretein belül maradva csak kevesen tudnak tárgyalni. Krusovszky Dénes- nek bravúrosan sikerült megva­lósítania ezt első gyerekverskö­tetében, melynek főhőse egy át­lagos kisfiú, aki ugyanakkor igazi bölcselő is. A gyereket azért is látjuk apró filozófusnak, mert nincsenek a priori előismeretei, sem torz előítéletei: úgy áll a vüág dolgai előtt, mint a civilizációt először látó „vadember”, aki kívülről ítéli meg vagy ítéli el a kultúra vívmányait. Nézőpontjával azért is jó szembesülni, hogy át­értékeljük a megszokottat, el­gondolkodjunk a természetes­nek hittről, meglássuk a játék­ban a mélyebb tartalmat, s meg­nyugtató mosollyal vegyük tu­domásul a legkomolyabb vagy legmegrázóbb tényeket is. Eb­ből a nézőpontból persze a té­nyek, a tárgyak, a kézzel fogha­tó dolgok is átrendeződnek. Az én például nem befelé fordulva, hanem külső tárgyakon keresz­tül próbálja meghatározni ön­magát (pl. a Nem én című vers). A tárgyaktól, élőlényektől, je­lenségektől való elkülönülés egyértelmű, a megdöbbentő vi­szont éppen az, hogy a megkü­lönböztetés mégsem vezet eredményre, hiszen a különbö­zőség mértékét éppen ahhoz az önazonossághoz kellene mér­nünk, amelyre ezzel a rámutató módszerrel nem sikerült ráta­lálnunk. A jelenlét nem jelent azonosságot, s így nem tudja megalapozni az önmeghatáro­zást. Ez a kudarc azonban az én mindenütt jelenvalóságának a tudatát is feléleszti: „a biciklim csengője nem én vagyok, / és nagyapa kalapja sem én vagyok, / lehet, hogy még nem vagyok semmi, / pedig mindenhol ott vagyok.” A Benne van minden című versben a fent és lent cserélődik meg: a pocsolyában tükröződő világ helyettesíti az igazit, s eb­ben a szűk, mégis a végtelen­ségbe nyíló térben a tükörképé­vel helyet cserélt én is könnyen megtalálja magát. A pocsolya mellől elrángatott gyerek, a kö­tet apró filozófusa nem csak a félbehagyott játék miatt kese­reg: a felnőtt beavatkozása ré­vén az önmagára találás örömét volt kénytelen elveszíteni. Krusovszky kötetének íve a gyermekmotívumok ellenére meglepően komoly: a gyermek önmagára ismerésétől a halállal való szembesülésig, illetve a sa­ját halál megsejtéséig jutunk el. Feltűnő a gyermek főhős szociá­lis érzékenysége: felfigyel a parkban koszos galambokat etető néni magányosságára, a pádon vagy a kapualjban alvó hajléktalanokra, a „foltember­nek” nevezett rongyos kérege- tőre. Mélységekbe nyíló kérdé­seit a lehető legvilágosabban, nem gyermeteg módon teszi fel. Az ő szótárában a halott nagy­mama „elment”, holott „nem ment sehová, / de az is biztos, hogy nincsen itt.” A fülszöveg alapján a kötet főhőse egy 8 éves kisfiú, de a kiadó a könyvet 10 éves kortól ajánlja. A megkülönböztetés jogos, s azt is sugallja, hogy a nyolcéves gyerek gondolkodá­sának egyszerűségéből feltáru­ló versek mélysége egy a gyer­mekihez odaférkőző felnőtt nézőpontját is magába olvaszt­Krusovszky Dénes mindenhol ott vag^ofc ja, ahogy a felnőtt megpróbál a dolgok értelmére rákérdező gyermek fejével gondolkodni. Krusovszky Dénes: Minden­hol ott vagyok. Illusztrálta: Boros Mátyás. Magvető, Bu­dapest, 2013. SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom