Új Szó, 2011. július (64. évfolyam, 152-176. szám)

2011-07-30 / 176. szám, szombat

PRESSZÓ ■ 2011. JÚLIUS 30. www.ujszo.com SZTÁRVILÁG 13 Hullámvölgyek az ember életében A nyári „uborkaszezonban” a magyarországi bulvárlapok Détár Enikő valós vagy valótlan betegségeiről cikkeztek napokon keresztül. Volt olyan lap, amelynek a munkatársa már a pszichiátria zárt osztályán vélte látni a művésznőt. Détár Enikővel soproni fellépése után beszélgettünk. (Fotók: rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence) Gratulálok a műsorához, véle­ményem szerint nyoma nincs a betegségnek. Meggyógyult? Valóban, nyoma nincs. Gondo­lom, egy beteg ember nem tudta volna azt produkálni a színpa­don, amit én az elmúlt 70 perc­ben. Az ember életében vannak hullámvölgyek, akadnak magán­életi problémák, amelyből a bul­vár pénzt kovácsol magának. Eze­ket a lapokat az sem érdekli, hogy esetleg életeken gázol keresztül, vagy embereket gyaláz meg. Pe­reskedni pedig nem érdemes, mert senkinek nincs kedve bíró­ságra járni, arról nem is beszélve, hogy egy-egy ilyen per évekig is elhúzódhat. Mit ért magánéleti problémákon? Az egész tavaly kezdődött, amikor cisztát találtak a hangszálamon. Sokáig úgy tűnt, hogy vége a szí­nészi, énekesi pályámnak. De az orvosomnak és az akaraterőmnek köszönhetően szerencsére meg­gyógyultam. Édesanyám május­ban megbetegedett, és haza kellett hoznom őt Amerikából. Állapota súlyos volt, napokat töltött az in­tenzív osztályon. Közben az egyik kereskedelmi televíziónál lejárt a szerződésem, amelyet nem hosz- szabbítottak meg. Véleményem szerint, ha ezekbe a történésekbe valóban belebetegedtem is volna, akkor sincs senkinek semmi köze hozzá. Főleg nem a bulvárnak. Hogyan élte meg a családja a bulvárlapok támadásait? Nem foglalkoztunk vele. A csalá­dom valamennyi tagja mellettem állt, ami természetes is. A barát­nőim, Fésűs Nelly és Ladinek Ju­dit esténként telefonon vagy személyesen tolmácsolták a pletykákat, amelyeken nemcsak nevettünk, ha­nem szörnyülködtünk is. Két gyermeke van... Ennek csak a fele igaz. Az egyik gyermekem már 22 éves nagy­lány, a fiam 9 éves. Papájuk pedig Rékasi Károly, aki­vel már 27 éve élek bol­dog házasságban. Nem visel karikagyű­rűt... Büszkeségből nem hordok. Kari sosem hor­dott karikagyűrűt, és az ő édesapja sem. Kislány vol tam, amikor férjhez men­tem, és közöltem vele, hogy „ha te nem hordod, akkor én sem hordom”. Ebben maradtunk. Mi­után megszületett a má­sodik gyermekünk, egy gyűrűvel lepett meg a férjem, s azóta is vise­lem, számomra olyan, mint a jegygyűrű. Milyen volt a gyermek­kora? Ilyenkor általában mindenki azt válaszolja, hogy boldog. Én is csak ezt mondhatom. Édesapám agrármérnök­ként dolgozott, és kreatív ötleteinek köszönhetően sok termelőszövetkezetet mentett meg a csődtől. Ezért sok településen éltünk, mert mindig az adott szövetkezet adott nekünk szolgálati la­kást. Édesapám sajnos 16 éves koromban, autóbalesetben életét ■ Született: Szolnok, 1964. február 26. ■ Házastár­sa: Rékasi Károly ■ Híres szere­pei: Cecília, (Csárdáski­rálynő), Mária Magdolna, (Csíksomlyói passió) ■ Díjai: Déryné-díj (1993), A Magyar Köztársaság Érdemrend lovaskeresztje (2009) ■ 1986-ban végezte el a Színház- és Film- művészeti Főiskolát. 1986-tól 1991-ig a Vidám Színpad, 1991- től 1996-ig pedig a Rock Színház tagja volt. 1996-tól szabadfoglal­kozású színész. » Détár Enikő W Az orvosomnak és az akaraterőmnek köszönhetően szerencsére meggyógyultam. vesztette, és ez után telepedtünk le Egerben. Sokat kirándultunk, sátoroztunk, és bejártuk szinte az egész országot. Édesanyám peda­gógus volt, aki karitatív munkát végzett, főleg Kerecsenden, ahol a gyermekkorom nagy részét él­hettem. Gyerekkorában mi szeretett vol­na lenni? Lényegében minden, csak űrhajós nem, mert még a körhintában is szédülök. De már kislánykorom­ban szerettem szerepelni, nagyon érdekelt a színpad és a színház világa. Sok vendég járt hozzánk, akik soha nem úszták meg, hogy valamelyik produkciómat ne mu­tassam be nekik. Pályafutásom első vastapsát is tőlük kaptam. Egy időben kacérkodtam az orvosi hivatással is, de erről a tanáraim lebeszéltek, mert a színpadi lényt látták bennem. Vagány, határozott, talpraesett. Gyermekkorában is ilyen volt? Csínytevéseire emlékszik? Az általános iskolába lényegében csaknem minden reggel elkéstem. Kerecsenden laktunk, és Egerben volt az iskola. Amikor nem kés­tem, az azt jelentette, hogy au­tóstoppal utaztam Egerbe. Ezért hetedikes koromtól ritkábban is buszoztam. Nagyon jó volt a kéz­ügyességem, imádtam rajzolni. Rájöttem, hogy tudom hamisíta­ni a szüleim aláírását. Előfordult, hogy megkaptam az „aktuális” in­tőmet vagy a rosszabb jegyemet, és már a következő szünetben alá volt íratva - velem. Soha nem buktam le. Három egymást követő Ki mit tud? tehetségkutató-versenyen is indultam: citeráztam, szavaltam, táncoltam... Azonnal felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára? Nem, nem. Csak a második ne­kifutásra sikerült. A két felvételi között pedig hat hétig én voltam az ország legrosszabb óvónője, és három hónapig dolgoztam képe­sítés nélkül egy javítóintézetben. Férjével, Rékasi Károllyal több színdarabban is együtt játszik. Nagy kihívás ez egy házaspár számára? Szeretünk együtt dolgozni, de a próbák nehezek, mert mindketten makacsok vagyunk. Fontos, hogy figyeljünk egymásra, mert a szín­ház több, mint egy munkahely. Hogyan töltik a nyarat? Mindannyiunknak pihenésre van szüksége. Megnézzük Sopront, Vi- segrádot, és reményeink szerint lejutunk a tengerhez is. Augusztus közepén aztán ismét elkezdődik a munka. Két új színdarabban sze­repelek; még meg kell tanulnom a szerepszöveget. Édesanyám ;t évvel ezelőtt a Csárdáski­rálynőben látott utoljára. Bízom az égiekben, hogy megadják neki és nekem azt az örömet, hogy újra a közönség soraiban fog­laljon helyet. Ennél nagyobb boldogságot most nem is tud­nék elképzelni. Albert József

Next

/
Oldalképek
Tartalom