Új Szó, 2010. január (63. évfolyam, 1-24. szám)
2010-01-30 / 24. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. JANUÁR 30. Szalon 17 KÖNYV A SZALONBAN A Christie-krimik ízei BENYOVSZKY KRISZTIÁN ,Amint meghallottam, hogy áthajózik (...) felötlött bennem: történni fog valami! Együtt vadászunk majd, mint régen. Mégpedig nem valami közönséges ügyben... Valami rendkívüli kell... - izgatottan hadonászott valami finom... recherché... délicat”(Vermes Magda fordítása). A francia kifejezésekből már rájöhetett a kedves olvasó, kitől is származik a fenti idézet. Igen, a nagy Hercule Poirot intézi ezeket a szavakat hűséges társához, Hastings kapitányhoz az ABC-gyilkos- ságok című regény elején. Mondanom sem kell, hogy kérése meghallgatásra talál, s nem sokkal ezután egy olyan gyilkosságsorozat ügyében bizonyíthatja zseniális képességeit (a híres szürke agysejtek nagy örömére), hogy mind a tíz ujját megnyalja utána, s hasonlóképpen az olvasó is. De többet egy szót se Agatha Christie egyik legjobb krimijéről! Inkább arról kellene beszélnem, miért indítottam épp ezzel a részlettel ezt a recenziót. Mindenekelőtt azért, mert rámutat detektívünk bűnügyekhez való viszonyának egyik fontos vonására. Poirot nemcsak az étkezés terén gourmand, hanem nyomozói munkájában is. Számos történet bizonyítja, hogy előszeretettelvesz részt magas politikai érdekeket befolyásoló vagy az arisztokrácia, ü- letve hírességek köreiben elkövetett gyilkosságok és rablások felderítésében. Általánosságban elmondható, hogy nem vállal el akármilyen ügyet, válogat közöttük (megteheti): az egyszerű hétköznapi bűntények helyett a különleges (recherché), a furcsa vagy a felettébb rejtélyes esetek vonzzák, a valódi ínyencfalatok (délicat). Az idézetből is kitetszik, hogy ebben az esetben Poirot szó szerint ki van éhezve egy kis gyilkosságra. Gasztronómia és krimi? Puszta hasonlat ez itt, vagy többre gondoljunk? Anne Martinetti és Francois Riviere könyve (Creme & crimini. Le ricettedelizioseecriminalidiAgatha Christie) arról igyekszikmeggyőzni bennünket, hogy érdemes komolyan vennünk az angol írónő műveinek ételekre és evésre vonatkozó részeit. Az eredetüeg francia nyelven megjelent kötet (melynek olasz fordítása 2006-ban látott napvilágot) a maga módján szintén „ínyencfalat”; különösen azok számára (magam is közéjük tartozom), akiket egyaránt érdekel az angolszász detektívirodalom és a konyhaművészet. Mielőtt bármit is mondanék róla, előrebocsátanám, hogy a Creme & crimini egy színes, gyönyörűen kivitelezett, káprázatos ételfotókat tartalmazó (Philippe Asset munkái) kiadvány. Olyan, amit nem kiolvas az ember, hanem olvasgat: időnként előveszi, belelapoz, el-elcsíp egy-egy idézetet és legelteti a szemét a képeken. Ahogy a cím is utal rá, egy receptgyűjteményről van szó, melyek szerzője Agatha Christie. Vagyis majdnem. Nem egy eddig lappangó szakácskönyvre kell gondolni, hanem egy olyan, különböző műfajú szövegeket és képeket egyaránt tartalmazó albumra, mely a krimi királynőjének műveit és élettörténetét használja vezérfonalként a hagyományos angol konyha bemutatásához. Vagy fordítva? Mindkét megközelítés elfogadható. A könyv hat fejezetre oszlik. Mindegyik élén egy esszé áll, mely Christie életrajzán és bűnügyi történetein keresztül egy-egy ételcsoportra vagy étkezési szokásra irányítja rá a figyelmet. Ezek után következnek a tematikusán csoportosított és illusztrált (grafika, fotó) receptek. Az oldalak felső sarkában - tipográfiailag és a színeket tekintve is jól elkülönítve - mindig egy olyan irodalmi idézet szerepel, melyben az adott ételről esik szó. Ez alatt pedig a mű rövid ismertetése olvasható. Ezek a rezümék korántsem sablonosak: ta- lálóak, szellemesek és ami nagyon fontos - diszkrétek. Csak sejtetnek, de nem árulnak el semmi lényegeset a bűnügyi rejtvényből. Valódi kedvcsinálók, afféle „apró falatkák”. Ha többször szerepel egy-egy regény vagy elbeszélés, akkor az idézeteket minden esetben más, az adott kontextusnak megfelelő ismertetés kíséri. Agatha Christie detektívregé- nyeiben általában nem találkozunk az ételek vagy azok elkészítésének részletes leírásával. Csak akkor fordulnak elő a művekben hosszabb gasztronómiai eszmefuttatások, ha azok a rejtély ütemezett elbeszélése (felvezetése, fenntartása és késleltetett feloldása) szempontjából jelentőséggel bírnak. Mondjuk az áldozat által elfogyasztott étel vagy ital tartalmazta a halált okozó mérget, valamelyik fogásban rejtették el a lopott ékszert (A karácsonyi puding) vagy a tettest az étkezési szokásai leplezték le (Aszedertorta). Az angol írónő felettébb kedvelte a mérgezéses gyilkosságokat, többek között azért, mert ez - a fizikai erőt igénylő erőszakos bűntettekkel ellentétben - a gyengébb nem képviselőit sem zárta ki a gyanúsítottak viszonylag szűk köréből. A tett sikeres végrehajtásához azonban tisztában kell lenni az ételek és a mérgek néhány alapvető tulajdonságával - mindenekelőtt az ízekkel és az adagok hatékonyságával. Bizonyos ételek vagy italok erőteljesebb íze ugyanis elnyomja a mérgek általában kellemetlen, kesernyés vagy émelyítő ízét, ez pedig minden elkövetőnek elemi érdeke. Ez a kis példa is mutatja, hogy a gasztronómiai alapismeretek nemcsak a gyilkos, hanem a nyomozó és a vele versengő vagy módszerét csodáló krimiolvasó számára is felettébb hasznosnak bizonyulhatnak. Ha ugyanis tudja, hogy mik azok az ételek, amik az arzén vagy a sztrichnin ízét semlegesíthetik, akkor kellő gyanakvással kíséri majd felbukkanásukat egy-egy mérgezéses történetben. Anne Martinetti és Francois Riviere könyvét azonban nem csupán az ételekért, hanem a tágabb kulturális kontextusok megismerése végett is érdemes fellapozni. Az esszék és az ételleírások Chris- tie-re és kedvenc hőseire vonatkozó részeiből ugyanis megismerhetjük az angol étkezési szokásokat és a leggyakrabban fogyasztott hagyományos ételek szimbolikáját is. Nemcsak az derül ki tehát, hogy miként is kell elkészíteni Poirot kedvenc édességeit vagy Miss Marple vajas süteményét, hanem az is, hogy maga e figurák megalkotója hogyan viszonyult a konyhaművészethez. Agatha kiskorától fogva jó evő volt, imádta az angol konyhát, amellyel belga magán- nyomozójának kontinentális ételekhez szokott gyomra hosszú évek múltán sem volt képes megbarátkozni. (Mennyi epés megjegyzés is hagyja el a száját az angolok ízetlen és ehetetlen konyhájáról!) Megtudhatjuk továbbá azt is, hogy Agatha Christie-nek élete válságos időszakában is egy kiadós ebéd vagy vacsora hozta meg ismét az életkedvét. A legsötétebb helyzetekben sem feledkezett meg tehát az evés testet-lelket gyógyító hatásáról. Ahhoz az elvhez tartotta magát, amit a Nem zörög a haraszt (The moving Finger) című regényének nyomozójával mondatott ki: először is megreggeliznék, üres gyomorral nem lehet szembenézni egy gyilkossággal. Véleményem szerint az Anne Martinetti és Francois Riviere könyvéhez való olvasói viszonyulást alapvetően két tényező, két elvárás határozza meg. Áki csak főzni szeret, de borzongani vagy rejtvényfejteni nem, az is megtalálja benne a magáét: kedvére válogathat az angol konyha remekei közül. Aki Christie-rajongó, kevés affinitással a konyhaművészet iránt, a vendégszövegeknek és az életrajzi adalékoknak köszönhetően újraidézheti kedvenc olvasmányainak és szerzőjének világát, az ínycsiklandó képeken pedig láthatja azt, amiről - különösen ha nem angol vagy anglofil - a szöveget olvasva csak halvány(abb) elképzelése lehetett. Az irodalmi kontextust hanyagoló pragmatikus és a kulináris élvezeteket csupán marginálisként kezelő rajongó olvasat mellett pedig számolni kell még annak az olvasónak az örömteli nézőpontjával is, aki számára a gasztronómiai motívumok új megvilágításba helyezik a krimi műfaját, a krimi pedig az étkezési kultúrára kínál rálátást egy sajátos, szokatlan perspektívából. Az olaszul olvasók számára örvendetes, hogy a Creme & crimini nem az egyedüli ilyen jellegű, „gasztrokriminológiai” kiadvány. Ugyanaz a kiadó hasonló kivitelben jelentette meg a legnagyobb ínyenc nyomozó, Nero Wolfe történeteiben előforduló recepteket (II manuale di cucina di Nero Wolfe), segy erre a műfajra szakosodott sorozat darabjaiként láttak napvilágot Maigret, Poirot és Marple, illetve Montalbano felügyelő receptjei is. Ezek a könyvek mintha új értelmet adnának a krimiíróként is ismert cseh anglis- ta, Bíetislav Hodek egyik mondatának: „A detektívtörténet ha nem is főétel, de valamiféle desszert az irodalom nagy lakomáján” (57.) Persze vannak, akik nem igénylik a desszertet, mások viszont, az édesszájúak, inkább a főételt ugorják-ugomák át. Én mind a kettőt szeretem, a maga módján és a maga helyén. Végezetül már csak egy óvatosságra intő megjegyzés a „fő” előtag sugalmazta értékhangsúlyokkal kapcsolatban: ne feledjük, hogy egy valóban finom édesség elkészítése legalább annyira igényes feladat, s nemegyszer még igényesebb is, mint a főfogásé. (Anne Martinetti-Francois Riviere: Creme & crimini. Le ricette deliziöse e criminali di Agatha Christie. Milano, Sonzogno Editore, 2006) KÖNYV A SZALONBAN Világmegvetésből katedrális SZALAY ZOLTÁN Az utolsó farkas című legújabb művében Krasznahorkai László könnyedén, már-már banálisán („Épp nevetett...”) indítja útjára monumentális mondatgépezetét, amely aztán több tucat oldalon keresztül zakatol, anélkül, hogy egy pillanatra megakadna. A történet tulajdonképpen teljes egészében kisszerű, nagy drámák és fennkölt tragédiák nélkül: egy zátonyra futott filozófus furcsa kalandja, amely sokban hasonlít a szerencsétlen balek Korim György őrült történetére vagy az előző kötet, a Seiobo járt odalent elesett hőseinek - külsőségekben - szintén nem különösebben nagyszabású históriáira. A német filozófus leszámolt a gondolkodással, a tudománnyal, a könyvekkel, semmirekellő kocsmatöltelékként tengődik Berlin legmélyén, amikor csak úgy a semmiből kap egy megbízást, a spanyolországi Extrema- durából, az elveszett paradicsomból. Krasznahorkai kiválóan ért hozzá, hogyan hozzon játékba úgy sablonokat és akár közhelygyanús elemeket, hogy azokat egy hitelét tekintve kifogástalan történetbe ágyazva új, eredeti jelentéstöltettel lássa el. Az utolsó farkas - ez akár egy gyenge indiánregény címe is lehetne, s a történet további elemei (ember és természet elkeseredett küzdelme, a „csúnya” civilizáció rombolása) szintén valamennyire a giccs felé hajlanak. (Hozzátehetjük, első hallásra a szerző korai főműve, a Sátántangó című regény címe is némileg hatásvadásznak tűnhet, miközben minden idők egyik legnagyszerűbb magyar regényéről van szó.) A terjeszkedő civilizáció pusztításától mindeddig megmenekült paradicsomi táj képe hasonlóan erőltetettnek érződik elsőre, a megingathatatlan egyensúlyú Krasznahorkai-mondat azonban gyorsan eloszlatja minden aggályunkat. A gyengéden hömpölygő pátoszt az elhallgatás finom játékai, illetve a krimiszerűen bonyolított cselekményvonal feszültsége őrzik meg medrében. Monológszerű elbeszélési technikáját Krasznahorkai mára olyannyira tökélyre fejlesztette, hogy kívülről úgy tűnik, mintha csak úgy gombnyomásra ^szakadna ki” belőle ez a finom, törékeny szókatedrális. Az utolsó farkas nyomait üldözzük, illetve ennek az üldözésnek a mesélését követhetjük nyomon: a német filozófus egykedvűen osztja meg történetét a Sparschwein nevű közönséges lebuj magyar csaposával, akinél közömbösebb hallgatóságot aligha találhatna. Krasznahorkai mintha nagy általánosságban mondana véleményt a közönségről mint olyanról, árról az általános süketségről, amely megalapozza a mindent átható hiábavalóságot. Ez a hiábavalóság pedig annak a megvetésnek a táptalaja, amelyet a „gondolat” korábbi hívei érezni kényszerülnek ebben a világban, ahol csak „az ADD IDE primitív mocska" érvényesül, ahol „a nyelv a szennyesünk”, s a gondolkodás teljesen és tökéletesen értelmét vesztette. Az utolsó farkas főhőse nem keres kiutat vagy fogódzókat, Jósé Miguel története teljesen az ő akaratán kívül talál rá és teperi le. Úgy jutunk el a régimódi vadőr történetéhez, hogy közben teljesen vaktában érintünk néhány köztes állomást, vadászokkal találkozunk, egy hatalmas kitömött farkastetemre akadunk egy üvegvitrinben, bebarangoljuk a sivár Extrema- durát, s a banális történetből sűrű és súlyos érzelmek, indulatok szabadulnak fel, miközben nagyobbrészt mégis rejtve maradnak. Nehéz lenne magyarázatot találni rá, miért pont ezt a Krasz- nahorkai-szöveget jelentette meg a Magvető piros vászonborítással, ünnepélyes külsővel, miközben, némi rugalmassággal, nyugodtan beilleszthették volna a 2008-as Seiobo elbeszélései közé; ugyanakkor mégsem olyan nehéz, hiszen Az utolsó farkas a maga feszes, rendkívül körültekintően felépített, elevenen lüktető mondatszövetével valóban tüneményes gyöngyszeme kortárs prózánknak és ha nem is a legkiemelkedőbb, ám mindenképp izgalmas állomása a sokrétű, egyúttal azonban egyedülállóan homogén Krasz- nahorkai-életműnék. (Krasznahorkai László: Az utolsó farkas. Budapest, Magvető, 2009, 72 oldal)
