Új Szó, 2008. május (61. évfolyam, 102-126. szám)
2008-05-07 / 106. szám, szerda
26 Oszt-Veszt ÚJ SZÓ 2008. MÁJUS 7. www.ujszo.com ALULNÉZET Egy régió kincsei FORGÁCS MIKLÓS Szűz Mária közeledett az úton. Most is szoptatott. Kicsit zör- gött a kereke. Arcán ebből semmi sem látszott. Csak az a kicsit idült mosoly. Jézuskájának homlokán egy nagy lyuk éktelenkedett. Koszlott és kifakult volt a papír. Az aranyozott keret széleire egyenetlenül vörös körmökben végződő tömpe fekete ujjak kulcsolódtak. A kép alatt négy láb iparkodott. Két laza szoknya lebbent. Kistérségi körmenet. Szűz Mária szelíden vállalta az ószeresek védőszentjének szerepét. A manifesztált lelki kincseken túl ott lapultak egy rozoga kiskocsiban a gondos körültekintés nélkül gyűjtögetett értékek. Műanyag és fémtárgyak, könyvek és szerszámok, falvédők és konyhai eszközök, mind-mind sebesülten, halálos fáradtan, rettentő fölöslegesen, szolgálat utáu - szó szerint is földönfutón lapultak egymáshoz bújtak. Vándormúzeum, elveszett történetek tára. Két fej bukkan elő Szűz Mária mögül, az egyszál- bél, csontos arcú, mélán festett hajú anyáé és a kerek arcú, hamvas mosolyú rossz fogú lányé. A tárlat potyog, interaktív. A lány tárlatrendez, az anya tárlatvezet, egyszerre dől a tárgyi emlékezet és az „oral history”. „Vegyen valamit, maga aztán csak szereti a szépet, ezek itten szép dolgok, meg aztán hasznos holmik, vegyen már, igazán, meg kellett menteni az apák örökségét, mert hát ugye büszkének kell lenni a kultúrára, ez itt mind mesél, de nem mindenki érti, maga okos ember, maga megértené, hallgathatná őket, mint a múzeumban a csendet” - zúdul elő a nőből harsány kétségbeeséssel. Nem szólok, csak gyanakodva méregetem a kacat pr-mene- dzserét. Mintha a gondolataimat olvasná: „Itt nincs vacak, ezek jól jöhetnek még, hasznosak is, meg aztán müyen szépek, a legszebb a régi, amin ott van rajta a patina, és ilyen olcsón nem vesz sehol ilyen komoly értékes dolgokat, máshol a múzeumok mindent megadnának ilyesmiért” - nem adja fel a nő, tombol benne a kereskedőösztön. Egy nagyon randa csillárt ránt elő, rumbatök helyett az elhomályosult, megrepedezett, kicsorbult üvegek csilingelősével kísérte szavait. „Azért ez már valami, nem? Ez azért komoly házban is mutatna. Nagy szerencse, megveheti. Potom pénzért csak magának, miket ígértek már nekem ezért. Berendezheti a lakását, mint egy palotát, magának ez jár, mert értékelni is tudni kell” - kínálja egyre jobban hadarva, s egyre hirtelenebb szünetekkel. Talán tényleg gúnyos fények gyúlhattak ki a szememben. „Maga itt csak ne nézze le a régiek munkáját, ezeket mind kézzel csinálták, meg aztán tudták akko, mi a szép, hol talál ilyen ügyes holmit, na most mondja meg, hol!” - erre se kap tőlem választ, fordulnék el tőle, szó nélkül. „Maga csak ne fordítson nekem hátat, még nem végeztünk. Tessék engem megbecsülni. Én itt szembejövök a múlttal? Maga meg észre se akarja venni? Ez komoly munka. Én igyekszem, nem lazsálok” - ébresztene bennem lelkiismeret-furdalást. „Na, ugye megveszi a csillárt? Ez egy tanú!” Már elsasszéztam egy lépéssel arrébb. „Hídja mit, megyek a zaciba, becsapom a csiklómat az aranypiercingemmel együtt, mert nekem olyan is van. Senki sem segít az emberen, én itt igyekszem, aztán semmi. Én vállalkozom, akarok! Na, a csiklómat se veszi meg?” - már kiabál, de talán nem vár választ. Készülő vihar és hatalmas felhőképződés közepette tűnt föl a láthatáron a kis Jézust ölében tartó Szűzanya Jelenések és egy modern csoda (A szerző felvételei) Debrőd. Sok pontja van a világnak, amely különös kisugárzással bír. Nem mindenki érzi, csak az, aki hisz a hely erejében. Debrődön is van ilyen hely: a Szent Lász- ló-forrás. A kegyhely viszonylag jó mezei úton közelíthető meg, a falu határában, az erdő közepén található egy tisztáson. KOVÁCS ÁGNES Sokáig az ősi templom falmaradványa és egy finom vizű forrás határolta a kegyhelyet. Az elmúlt rendszerben látszólag feledésbe merült a léte, de az elődök jól áthagyományozták, az utódok pedig jól megőrizték, sőt, amint lehetett, gyarapítani is kezdték, még ha oly sokat kellett várni is az újjáélesztésre. Debrőd község, amelyhez a kegyhely tartozik, valaha a jászóvári premontrei prépostság ősi birtokának a része volt. A falun keresztül folyik a Debrőd-patak, amely a Szent László-forrásnál fakad. Vize meleg, télen sem fagy be. A kegyhelyhez kapcsolódó legenda szerint „Szent László, magyar király (...) a Jászóhoz tartozó Debrőd helység erdejében az ellenség által körülvétetvén, és serege víz hiányában szomjúság által veszélyeztetve lévén, lova patkójával ott egý forrást nyitott. A forrás máig is megvan, és Szent László-forrásnak nevezik, s egykor fenekén a patkó nyoma is látható volt...” A forrás mellett egy kápolna romjai fedezhetők fel. Ezt a 15. században az egyik jászóvári apát emeltette. A kegyhe- lyen valamikor több kápolnácska is állt. A múlt század első felében gyakran látogatott kegyhely volt, 1970-ig megmaradt a búcsújárás szokása is. A búcsúja június 27. körül van, Szent László ünnepéhez igazodik. Különleges történéseket régóta Szent László angyalokkal emlegetnek a forrással kapcsolatban, az 1952-ben tapasztalt eseményeknek pedig ma is élő tanúi vannak. Több asszony Máriát dicsérni indult a debrődi szent forráshoz. Először egy készülő vihar és hatalmas felhőképződés közepette tűnt föl a láthatáron a kis Jézust ölében tartó Szűzanya, majd más alkalommal sok jelenlévő szeme láttára különös természeti jelenségek történtek. Az elbeszélők szerint az egész erdő aranysárga fényben úszott, a nap elvesztette vakító ragyogását, és a szent ostyához hasonló fehérségben tűnt föl. Az erdő északi részén irtózatos vörösség hömpöly- gött, körös-körül rózsák hullottak a határra. A rendkívüli események többször is megismétlődtek. Nyomukban megindult a búcsújárás. Zengett a zarándokok ajkán az áhítatos ének és az imádság. Nemsokára kápolnát építettek a hívek az ősi templom romjain belül, és megindult a zarándokok özöne. A csodáknak annak ellenére ment híre, hogy a jelenésekről nem szívesen beszéltek az emberek. Az ötvenes évek nem kedveztek a vallási felbuzdulásnak. A kommunisták tettek is ellene kellőképpen. Előbb megpróbálták bemagyarázni, hogy a jelenések tulajdonképpen általuk odavetített képek voltak. Majd végső megoldást választottak: 1959-ben a kápolnácskát fölégették, sőt, gránáttal fel is robbantották, a képeket, szobrokat összetörték. Az események tartós nyomokat hagytak a lelkekben: ma is nehezen sikerült kikönyörögnöm az egyik szemtanúból az emlékeit. Vele és anyjával is megesett a jelenés. Először nyolcéves lehetett, amikor egy vérző szívet, Jézus Szívét látta pár pillanatra megjelenni az évszázados hársfa ágai között. Gyermek lévén annyira megijedt a látványtól, hogy évekig nem mert kimenni a forráshoz. Más alkalommal az édesanyja azt látta, hogy a hársfa virágba borul. Amikor ágat vitt volna róla haza és a templomba, már nem volt virágos az ág. Jelenleg egyfajta modern csodának lehetünk szemtanúi a forrásnál. Debrőd volt polgármesterét, az azóta tragikus hirtelenséggel elhunyt Papp Annát meg- igézte a hely. Elhatározta, hogy visszaadja a kegyhely méltóságát. Tervét azonban már nem tudta megvalósítani, ezért az időközben polgármesterré választott lánya, Papp Adrianna lépett a nyomdokaiba. Neki sikerült a csoda megteremtése. Egy hatalmas fából ácsolt katedrálist állíttatott az évszázados hársfa köré, amely különlegességével vonzza az embereket. Reményei szerint talán a búcsújárás is ismét megelevenedik. A Szent László-motívumot pedig a faluba is bevitték. A Rovás művészeti csoport segítségével néhány hónapja Szabó Ottó festőművész vaskonstrukciókból készült térgrafikáját állította fel az egyik magaslatra, amely a szentté avatott királyt ábrázolja két angyal társaságában. A kegyhelyen a fák egymásnak dörzsölődő ágai különös, csikorgó hangot adnak ki, a magaslati szél pedig régi legendákról és jelenésekről mesél. Aki hiszi, hogy ott valaha csodák történtek, még a legnagyobb melegben is lúdbőrzik. Márpedig sokak szerint a csodákhoz nem fér kétség. Tanúsítják ezt számosán, akik maguk is a részesei voltak. A fakatedrális az évszázados hárs köré épült Késő éjszakáig ne maradjunk, véssük eszünkbe Mikszáth Kálmán figyelmeztetését: „Úgyszintén bírságot fizetnek mindazok, kik az utcán lődörögve tartózkodnak' Irodalmi séta egy hajdani királyi városban és megyeszékhelyen KOZSÁR ZSUZSANNA Jókai és Mikszáth is ismerte és szerette ezt a városkát, hiszen mindkettőjüknél egy-egy irodalmi mű színtere lett a mára már kevésbé látogatott hajdani megye- székhely és királyi város. Álljon itt egy Jókai-regényrészlet kedvcsinálónak. „A tágas négyszögű tért minden oldalról emeletes paloták sorai foglalják rámába, barokk stílben épült homlokzatokkal, az egész piacnégyszöget mind patríciusok lakják, akik a nemességüket Ulászló, Corvin Mátyás, Zsigmond, IV. Béla királyokig fel tudják vinni. Hanem azért e nemesi paloták mindegyikének az elejét a földszint hosszában árucsamokok foglalják el. Ezekben a csarnokokban van felhalmozva a világ kereskedelmének és iparának minden közszükségre és úri fényűzésre szolgáló cikke. Három világrész terménye és gazdagsága váltakozik e csarnokok alatt. Amellett a saját ipara is versenyez a külföldével. Hírhedettek a harangjai, mik a legkisebb csengettyűkig sorba állítva láthatók a bazár árkádjai alatt; a halmaza a posztó és len kelmének, amiknek a nevei hosszú sorban olvashatók felírva a bolt tábláján az áraikkal együtt, hogy a vásáros tudhassa, mit fizet; itt alkudozás nincs, az árakat a tanács állapítja meg; s az árak mellé ki van az is függesztve, hogy melyik kelmét szabad viselni a nemes, a polgár, a paraszt férfinak, asszonynak, a ruházati rendszabály szerint! Újesztendő napján minden ember siet bevásárolni; az oszlopcsarnokok alatt rajzik a nép zsinóros mentékben, sarkantyús csizmákban; a férfiaknak hegyesre kipödrött bajuszai, vállaikra omló hajuk nyusztkalpaggal leszorítva, a nők fátyollal lekötött, arany csipkés főkötőkben, a hajadonok gyöngyös pártával a fejükön, leeresztett, pántlikás hajjal, bogiáros palástokkal a vállukon, miknek gallérjai drága csipkékkel varnak díszítve.” A kedves olvasó persze ebből a részletből még aligha találta ki a város nevét. Talán segít valamit, ha azt mondom, ezeket az utcákat koptatta - legalábbis irodalmi emlékezetünkben - Otrokócsy Rózába és Fabricius Antal. Erre járt Korpo- nayné Ghéczy Julianna is. És ha ez is kevés a talány megfejtéséhez, két szín segíthet még: fekete Mik- száthnál, fehér Jókainál. És ebből az irodalmat kedvelő olvasó már műiden bizonnyal megfejtette, hogy az előbb idézett leírás a Rá- kóczi-korabeli Lőcsét ábrázolja. Szepesség hajdani központja azonban már a 18. századnál jóval korábban is nagyjelentőségű település volt. Oklevélben először 1249-ben említik a szepesi szászok központi városát, mely pár évvel később már rendelkezik minden joggal, mely a szabad királyi városokat megilleti, és a 20. század elejéig megyeszékhely. A városnak saját jogrendszere van, használhatja erdőit, bányászati joggal rendelkezik, felvirágzik itt a kereskedelem és kézművesség. Erős pozícióját a 16. század végéig őrzi meg, s az irodalmi emlékezetben egy vastag fallal körülvett, középkorban megrekedt város rajzolódik ki-a gótikus Lőcse. Égjük legismertebb épülete a történelmi városháza. Az eredeti gótikus épület megsemmisült, a várost a 16. században kétszer is tűzvész sújtotta. Az újabb, 1615- ben épült árkádos városháza azonban semmivel sem rontja a városkáról kialakult középkori benyomásokat. Magunk elé képzelhetjük a vaskalapos lőcsei tanácsot, mely feketébe kényszeríti az egész lakosságot, míg a lőcsei bírót lelövő Görgey Pál kézre nem kerül. Láthatjuk itt settenkedni Ghéczy Juliannát is, aki Lőcsét egy titkos rej- tekút elárulásával a labancok kezére adja. Irodalmi fantáziánkkal a városháza előtt álló szégyenketrecbe is belelökhetjük az előbbi bűnös asszonyt - bár maga a ketrec eredetileg a mostani evangélikus templom helyén állt, és a kisebb bűnösök büntetésére szolgált. Később az egyik nemesi család tulajdonába vándorolt, és a város csupán 1933 óta birtokolja újra a megszégyenítésnek ezt az érdekes eszközét. Azóta áll a városháza előtt, a turisták egyik kedvelt látványosságaként. Gótikus hangulatunkat erősítendő semmiképp se felejtsük ki a megnézendő épületek sorából a Szent Jakab-templomot. Ez a 14. században épült műremek leghatalmasabb katedrálisaink egyike, melyben Pál mester remekeivel találkozhatunk, és elgyönyörködhetünk a vüág legmagasabb gótikus oltárában is. Ám ha mindent megszemléltünk, és benéztünk a helyi fogadókba is, ne maradjunk késő éjszakáig, véssük eszünkbe Mikszáth Kálmán figyelmeztetését. „A kis kotnyeles Bierglocke hangja kilenc órát jelent. Záróra Lőcsén, amikor a kocsmákat, sörméréseket elhagyni kötelesek a vendégek. A Bierglocke csilingelése után italt már csak haza lehet vitetni, de azt is csak a második csengetésig - vagy különben hízik a város tyúkja. Úgyszintén bírságot fizetnek mindazok, kik az utcán lődörögve tartózkodnak ezen túl. Legfeljebb átmenni szabad, akinek halaszthatatlan útja van - s annak is csak lámpással a kezében. Bolond dolog biz ez, de hát a városok munkából élnek, s a munkás polgárnak aludni kell. Az alvásába is beleszól a tanács, de ami aztán az álmait ületi, ott teljesen szabad, arról álmodhatik, amiről akar.” Ma már nem csuknak senkit a szégyenketrecbe (SITA-felvétel)
