Új Szó, 2007. május (60. évfolyam, 100-124. szám)

2007-05-05 / 103. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. MÁJUS 5. Szalon 17 Kolóniák H. NAGY PÉTER Valószínűleg az Alien tetralógia az egyik legszebb kivitelezésű DVD-kiadvány. A domborműves díszdoboz méltó csomagolása a ki- lenckorongos verziónak. A széria extra változatai (újravágott darab­jai) mellé egy-egy bonusz lemez társul, kiegészülve a kilencedikkel, melyet a kiadvány apropójából ké­szített a gyártó cég. Eme utolsó ko­rongon kapott helyet az Alien evo­lúció' című dokumentumfilm, mely címével ellentétben nem arról szól, hogy miképp értelmezhető az ide­gen faj biológiai szempontból, ha­nem arról, hogyan alakult ki a pro­dukció tervezete. Giger mestermű­ve azonban érdekes lehet biológiai megközelítésből is, hiszen egy nem földi eredetű lényről lévén szó szembesülhetünk az evolúció földi­től eltérő eredményével. Ez tehát feltétlenül megér egy-két monda­tot. Elsőként próbáljuk összerakni a négy rész (melyek mindegyike önálló mű is) alapján, hogy milyen a szóban forgó idegen faj életcildu- sa, és hogyan épül fel az idegenek társadalma. Kezdetben voltak a to­jások, vagy aki tojta őket? Szóval a királynő által lerakott tojásokból kikel egy parazita, amelyik meg- érezvén a közelébe kerülő leendő gazdaszervezetet, kiugrik a tojás­ból, és rátapad az áldozat arcára. (Ez utóbbi nemcsak emberi lény le­het természetesen, hanem bármi­lyen nagyobb testű, kifejlett légző­szervvel rendelkező organizmus.) Az áldozat elkábul, de a polipra ha­sonlító parazita életben tartja, és bejuttatja csíráját a gazdaszervezet mellkasába. Az ebből kifejlődő utód szétrobbantja áldozata mell­kasát, és mintha tojásból kelne ki, önálló életre képes egyedként kez­di meg újabb életciklusát. Pár órán belül a 10-20 centis új egyedből kétméteres vérszomjas ragadozó alakul ki. Ezek a „felnőtt” egyedek valószínűleg háromféle kasztot al­kotnak (de az is lehetséges, hogy bármelyik egyed képes betölteni többféle funkciót), és a ciklus kez­dődhet elölről. Az idegenek a földi rovartársa­dalmakhoz hasonló rendszerben élnek, tehát a hangyák, a méhek és a termeszek társadalma felől meg­közelíthető az idegenek szervezett­sége is. A rovarállam óriási család, melynek minden egyes tagja azo­nos anyától származik. (Csak érde­kességképpen, a Földön élő legna­gyobb ismert közösség Észak- Olaszországtól Portugáliáig terjed: 5953 kilométer hosszan nyúlik el egy argentin hangyakolónia élőhe­lye.) A faj egyedei a királynő által lerakott petékből kelnek ki, és egyi­kük sem képes ellátni a másik fel­adatát. A dolgozók, a katonák vagy az olyan egyedek, amelyekben élel­met tárolnak, specializált szerveze­teknek tekinthetők. A szaporodó nőstények (királynő) mellett sza­porodó hímeket találunk (herék vagy királyok), a dolgozók ezeket táplálják és védelmezik, továbbá gondozzák az utódaikat. Egyes hangya- és termeszfajoknál a ki­rálynő mérete több százszorosa a dolgozókénak, és mivel teljesen mozgásképtelen, emezek állandó­an tisztogatják, etetik, petéit utód­gondozókba szállítják, és ráadásul utaztatják is. Látható, hogy az ide­genek társadalma a földi fajokéhoz képest egyszerűbb: a királynő önál­ló mozgásra képes, utódai valószí­nűleg multifunkcionálisak. A film­sorozatból nem derül ki egymás­hoz való viszonyuk, csak annyi, hogy a tojáskamrába szállítják az áldozatokat a kifejlett példányok, éppen ezért csak találgathatunk. Érdekes hipotézis, hogy - egyes ér­telmezők szerint - az idegen bár­mely példánya képes létrehozni a „bolyt”. Elképesztő azonban, hogy az említett csoportszervezet nem csak az államalkotó rovarokra jel­lemző. Kenya, Szomália és Etiópia területem élnek az ún. vakondpat­kányok, az emlősök világának „társas rovaijai”. A kolóniában itt is csak egyetlen nőstény szül utó­dokat, mindössze két-három hím­mel párzik, az összes többi egyed kimarad a szaporodásból. A dol­gozók azonban mindkét nembeli­Flaubert-tól a Toldiig rét. Az igazság válsága címmel Jean-Jaques Brochier-nek a Roland Barthes-szal folytatott beszélgeté­sét adja közre a lap, mely a Bouvard és Pécuchet című Flaubert-műre irányítja a figyelmet, arra a könyv­re, melyet sokan nem szeretnek, mert nem tudni, honnan jön és merre tart benne az üzenet - olvas­suk mai szemmel meglepődve az 1976-os beszélgetést (Romhányi Török Gábor fordításában). Az iga­zi csemege (szerintem) mégis Lő- rinszky Ildikó tanulmánya (Hugo- képek Flaubert levelezésében), nemkülönben érdekesek Szent­irmai Dóra adalékai (A hitelesség és másolat kérdése Julian Barnes Flaubert papagája és Gustave Flau­bert Bouvard és Pécuchet című re­gényében), és a páratlan Mihály Patrícia összevető tanulmánya a képek (a látásmód, a vizualitás) szerepéről Flaubert néhány mun­kájában és a Flaubert-követőnek tartható Georges Pérec egy regé­nyében. Ajánlom még Gálos Adrienne ta­nulmányát (Átöröklés: eredetiség és reprezentáció összefonódása a nyolcvanas évek művészetében) Sherrie Levine fényképeket „repro­dukáló” fényképeiről, valamint a módszertanában is nagyon hasz­nos Tóth Tünde-dolgozatot (Toldi­tól Miklósig. Előítéletek az iroda­lomtörténet-írásban) . CSANDA GÁBOR ek, a méretüktől függ, hogy mi­lyen munkát végeznek. A va­kondpatkányok megeszik egymás székletét, némelyek felhalmozzák testükben az ürüléket, ily módon éléskamrákként funkcionálhat­nak, mint ahogyan az bizonyos hangyafajoknál megszokott. (A dolgozók egyik kasztja mozdulat­lanul lóg a mennyezetről élelem­raktárakként szolgálva a többie­ket.) A vakondpatkányok legérde­kesebb tulajdonsága azonban nem ez, hanem hogy nincsenek olyan egyedeik (vagy nem tudunk róluk), amelyek elhagyják az üregrendszert, ahogyan a szár­nyas szaporodó rovarok. A va­kondpatkányok elveszett kasztja a zoológia egyik rejtélyének számít. (Ha időközben fel nem fedezték Afrikában. Ez azért nem zárható ki, mert könnyen lehet, hogy a csupasz állatok szóródó egyedei szőrösek, vagyis valamelyik felszí­ni kisemlőssel azonosak.) Mivel az Alien-filmekben nem látjuk az idegenek szaporodási me­chanizmusát, ezért megkockáztat­ható, hogy míg életciklusuk a rova­rokéra, társadalmuk - minden hí­resztelés ellenére - a vakondpatká­nyokéra hasonlít leginkább. Ez azonban csak alaki hasonlóság, az idegen ugyanis képes arra, amire a földi evolúció csak nagy léptékben: a gazdaszervezethez részben ido­mulván tojásrakóból elevenszülővé válik - ez Ripley (Sigourney Wea­ver) öröksége a faj számára. Az ilyen adaptív képesség láttán az ember azon sem csodálkozna, ha a Giger-figura leugrana a DVD-kiad­vány borítójáról. Kemény István verseivel indul a Kalligram májusi száma, s az ő leg­utóbb megjelent verseskötetének kritikájával zárul; Váradi Péter részletekbe menő szövegelemzés­sel mutat rá e versbeszéd legfőbb jellemzőire. Erről az jut eszembe, hogy Ardamica Zorán legutóbbi verseskötete is megérné a nagyobb figyelmet, s történetesen azért róla beszélek, mert ebben a Kalhgram- ban ő is új versekkel van jelen: sze­rintem meglepően másként; ezek a rövid, sóhajszerű impressziók a megkönnyebbülés és a beletörődés (mitől, mibe, ezek nem fémek már bele a versbe) tiszta képei. S ha már ajánló, szabadjon Pes- soára felhívnom az olvasók figyel­mét, a Mohácsi Árpád fordításában itt megjelenő iker összeállítás, amint a kis szerkesztői útmutató­ból tudható, a portugál klasszikus két költői énjének (a lázadó futuris­tának meg az antikvitás hagyomá­nyaira építő ateista ódaköltőének) biztosít reprezentatív megszóla­lást. A Mi múlik, halál című kis nyolcsorosából négyet azok számá­ra idézek, akikhez valaminő oknál fogva úgysem jut el a lap: „M> múlik, halál, a mi halálunk, Ha belőlünk múlik. Ott egy bokor Elenyész s vele megy A fele életem. ” Akit a fönti sorok zeneisége is megrezdít, már megsejtett valamit azokból a hangzásbeli-formai mű­helytitkokból, melyeket a verseket követő oldalon Beke Zsolt kérdései­re válaszolva a fordító felfejt. A száznégy folyóiratoldal aligha­nem legtöbb odafigyeléssel készült része a címlapra is kiemelt Bova- ryné-téma, a százötven évvel ez­előtt megjelent Flaubert-regény le­nyűgöző holdudvara. A sokszínű blokkot egy Baudelaire-esszé nyitja (Lackfi János fordítása), melyet Mihályi Patrícia beszélgetése követ Pierre-Marc de Biasi Flaubert-kuta- tóval - ez az életmű befogadását nagy vonalakban követő dolgozat számos kérdést vet fel, még több le- záradan válasziránynak hagyva te­DVD-AJANLO FOLYÓIRAT-AJÁNLÓ ' CP-AJÁNLÓ A mennyezet és az ég CSEHY ZOLTÁN Adams (1947), az amerikai minimalista zene népszerű képvi­selője sosem zárkózott el a populá­ris regiszter zenei megnyilvánulá­saitól: Nixon Kínában című korsza­kos jelentőségű hiperrea- lista operájában például Mao Ce-tung neje egy meg­lehetősen hollywoodi ka­rakterű forradalmi balettet mutat be, s valóságos musi­cal-dívaként reprezentálja a mindent uniformizáló, hur­ráoptimista retorikájú kom­munista ideológiát. Az I was looking at the ceiling and then I saw the sky (Felnéz­tem a mennyezetre és meg­láttam az eget) című alkotá­sa viszont egyenesen Broad- way-darabnak készült, en­nek ellenére nehéz kategori­zálni: a Naxos Kiadó a Klasz- szikus Amerikai Operák soro­zatában tette közzé, a szerző maga June Jordan (1936-2002) verseire komponált daljátéknak tartja, mások musicalnek vélik. A 23 zárt számból építkező alkotás, akárcsak a Nixon Kínában, a Kling- hoffer halála vagy a Doctor Atomic című operák, reális kiindulóponttal rendelkezik: egy 1994-es Los Ange- les-i földrengés misztifikálása a tét, mely a mennyezet helyére vará­zsolja a pusztulásba belebámuló eget. A cím a földrengés egy túlélő­jének a szájából hangzott el. Míg korábbi színpadi műveiben Adams realisztikus tényoperákat alkotott, ez esetben a reálistól való mind radikálisabb eltávolodás ér­zékelhető, még akkor is, ha dal­American Opera Classics JOHN ADAMS 1 was looking at the ceiling and then I saw the sky Libretto by June Jordan Soloists The Band of Holst-Sinfonietta Klaus Simon játékában halmozottan jelenít meg egzisz­tenciális korproblémákat. Épp ez a szimptómajelleg árnyékolja be a zene gondolatiságának érvényesü­lési esélyeit. Hét fiatal során ke­resztül tárul elénk az amerikai tü­netcsoport: e tünetcsoport minden egyes szegmense önálló zenei mű­fajkaraktert is kap a gospeltől a blueson, a rockon, a jazzen vagy az aleatorikus improvizáción át a pas­sacagliáig. Ez a széttartás törede­zetté teszi a kompozíciót és hajla­mos trivializálni a széttartó szálak össze-összegabalyításából szövődő cselekményt. Itt, persze, érdemes lenne eltűnődni azon, hogy miért tartunk mi annyi mindent trivi­álisnak és leegyszerűsítően ál- naivnak az amerikai kultúra megnyilvánulásaiból, s miért érezhetjük gyakorta azt, hogy az angolszász operakultúrát háttérbe szorítja a popularitás mániájára építő musical. A szerelem hatalmáról a beat- nemzedék után megnyilat­kozó zeneszerző természete­sen nem volt könnyű hely­zetben: többszólamú szerel­mi elbeszélése a lelki problé­mákra összpontosított, me­lyek a triviális hétköznapi kérdések mögött rejtőznek. A létszorongatottság megje­lenítésében Adams e műve talán Gershwin tipikusan amerikai stílusával állítható pár­huzamba. A szereplők zöme sematikusnak hat (itt nem az operatradíció se­matikusjegyeihez viszonyítok, ha­nem Adams korábbi munkáinak egyediségéhez), legalábbis első szinten, ám a zenei formákba búj­tatott irónia vagy szatíra a mű döntő hányadában képes átbillen­teni Adams zenéjét a teljes kiüre­sedésen. David, az afro-amerikai baptista lelkész, aki a testiség kí­sértéseiben őrlődik, egy bizarr gospelt énekel, aktuális szerele­me, Leila egy családtervezési köz­pontban dolgozik, ahol megismer­kedik Consuélóval (az érzékeny hangú, 1982-ben született Marti­na Mühlpointner énekli), aki ille­gális salvadori bevándorlóként reprezentál egy újabb egzisztenci­ális szorongásokkal terhes létfor­mát. Neki szól Leila bizarr intése az óvszerhasználat szükséges vol­táról, mely latin-amerikai ritmu­sokat idéző duetté kerekedik. Consuelo egy afro-amerikai geng­szterbe (Dewain) szerelmes, akit Tiffany, egy sztárriporter (a legin­kább egy fura valóságshow mű­sorvezetőjének tűnik) élénk ka- merázása közepette tartóztat le Mike, a rendőr, aki számára ez a maszkulin hivatás mintegy önnön férfiasságának látványos kivetülé- se is egyben. A jelenet hard rock elemekből építkezik, és mérhetet­len zenei iróniája miatt érdemel említést. Tiffany reménytelen sze­relmét Mike iránt egy édeskés jazzballada fejezi ki az operaszer­zőként is ismert Meredith Monk stílusában. Mike és Tiffany viszo­nya a 19. jelenetben ér a tetőpont­ra, ahol a földrengés romjai közt találjuk őket, amikor Tiffany a sze­relmi vágy nyilvánvaló betel- jesiiletlenségének tudatában rá­ébred Mike homoszexualitására. Mike önvizsgálatát Rick, a szár­mazása miatti kisebbségi érzések­kel küszködő vietnami ügyvéd je­lenléte tarkítja, akit Tiffany De­wain védőügyvédjeként ismert meg egy tárgyaláson. Tiffany és Rick végül (természetesen) egy­másra találnak. Ez a jelenet a mű legsikerültebb része: a földrengés az anyagi világ objektumairól át- teijed a szubjektum legintimebb regisztereibe. Adams itt vérbeli operajelenetet kreál, zeneileg itt dolgozik a legkomplexebb közlés­A létszorongatottság megjelenítésében Adams e műve Gershwin tipiku­san amerikai stílusával állítható párhuzamba. módokkal. A földrengés során le­omol David temploma is: egy elő­re rögzített földrengésbejátszás és egy Lutoslawski-szerű zenei beté­tet rockosító rész vezet át a Queent megidéző jelenetbe, mely­ben Leila halálát jeleníti meg a ze­neszerző immár musicalstílusba árasztva: a romok alá temetett nő­ben David a bűn büntetésének megtestesülését látja, s lelkileg összeroppan. A templom teátrális leomlása mellett a börtön is leom­lik, s az elítélt Dewain váratlanul kiszabadul. Consuelo és Dewain egy túlcsordulóan romantikus du­ett után úgy döntenek, hogy Con­suelo visszatér San Salvadorba, hogy ott küzdjön a demokráciáért (!!!), .Dewain pedig embetjogi akitivista (!!!) lesz - e jelenet két­ségkívül a legamerikaibb és legba- nálisabb retorikát mozgósító konstrukció, amit egy érzelgős, zongorakísérettel előadott kettős az átlagmusicalek hiteltelenségé- ig, sőt banalitásaiig fokoz le. Itt már kérdésesnek érzem a műfaj- parodisztikus attitűd érzékelhető- ségét. Mindez jórészt June Jordan tételességének és sematizálóan di­rekt tárgykezelésének is köszön­hető, noha a nyelvi regiszterek széles skáláját vonultatta fel. A zá­rójelenet a nyitó jelenettel mint­egy ellipszist rajzol a mű köré: a nyitány a 70-es évek zenei mini- malizmusának megidézése, a zá­rás pedig egy elevenre sikerült passacaglia. A mű az 1993-ban alakult Young Opera Company Freiburg és a The Band of Holst- Sinfonietta előadásában hallható. Kiemelkedően szép a már említett Martina Mühlpointner hangja, Jo­nas Holst Mozart- és Menotti- operákon edződött lírai baritonja, illetve különösen stílusos Kimako Xavier Trotman Dewainje. (John Adams: I was looking at the ceiling and I saw the sky, 2 CD, Naxos, 2005.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom