Új Szó, 2007. március (60. évfolyam, 50-76. szám)

2007-03-02 / 51. szám, péntek

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. MÁRCIUS 2. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ N nélkül New Yorkban New York város határozatot hozott az N (nigger) szó hasz­nálatának tilalmáról. A legné­pesebb amerikai város tanácsa nem tiltotta be a szót, mert a határozat nem kötelező ér­vényű, csak azt tanácsolja, hogy a város lakói ne használ­ják az afrikai amerikaiak meg­vető elnevezését. A jelképes döntéssel a New York-i tanács azt reméli, megszünteti a feke­tékre nézve sértő szót, amely az utóbbi időben különösen el­terjedt több televíziós műsor­ban. Felmérések szerint az amerikaiak nagy része ezt tart­ja az angol nyelv legsértőbb szavának, (mti) A rakétatelepítésért a lengyelek vízummentességet és hadseregük korszerűsítését remélik Washingtontól Varsó megkéri a silók árát Az Egyesült Államok által a Varsói Szerződés két egykori tagállama területére telepí­tendő katonai létesítmény nemcsak Oroszország ber­zenkedését váltotta ki, Cseh- és Lengyelországban is meg­osztotta a közvéleményt. A lakosság többsége mindkét országban ellenzi a radar- és a rakétabázis telepítését. DOROGMAN LÁSZLÓ A lengyel koalíción belül csak a Kaczynski fivérek vezette Jog és Igazságosság (PiS) ártja lelkese­dik fenntartások nélkül az ameri­kai rakéták befogadásáért. Ennek - mint négy évvel ezelőtt, Was­hington Irak elleni inváziója ese­tén - egyértelműen stratégiai oka van. A PiS, élén a lengyel ál­lamfővel és miniszterelnökkel, a rakétabázisban is újabb esélyt lát a Washingtonhoz fűződő viszony még szorosabbá tételére. Az Egyesült Államok már az előző elnök, Aleksander Kwasni­ewski regnálása idején is a legfon­tosabb partnernek számított a varsói külpolitika irányítóinak a szemében. Az ok kézenfekvő: a mindenkori lengyel kormányok - akárcsak a lakosság - ösztönös idegenkedést éreznek a két nagy szomszéd, Oroszország és Német­ország iránt. (Aligha véletlenül: az ő Jogelődeik” háromszor osz­tották fel maguk között Lengyel­országot, megfosztva önálló ál­lamiságuktól a lengyeleket.) A nemzeti-konzervatív Kaczyns- ki-kormányban különösen erősen él ez a reflex. Mivel ráadásul Varsó és az EU viszonya az utóbbi másfél évben jócskán lehűlt, a lengyel ve­zetés természetszerűleg Ameriká­ban látja az ország biztonságának első számú szavatolóját. Lech Kaczynski államfő ebből a szem­pontból nemrég Izraelhez hasonlí­totta hazáját: olyan országnak ne­vezte, amelynek a szomszédságá­ban nincsenek szövetségesei, ám mégis képes a túlélésre, mivel Washingtonhoz fűződő szoros vi­szonya ellensúlyoz minden zavaró tényezőt. Hogy Varsó a fentiek dacára részletes tárgyalásoktól teszi függővé az amerikai rakéták be­fogadását, annak oka az Ameri­kához fűződő viszony kettősségé­ben rejlik. A kötődés egyfelől biz­tonságot szavatol Lengyelország­nak, ám másfelől kockázatot is je­lent, hiszen bevonja Varsót az Egyesült Államok esetleges ve- télytársaival támadó konfliktu­sokba. Ebbe a körbe nem annyira a Washington által szemmel tar­tott „lator államok” tartoznak, hanem főként Oroszország. Már­pedig az orosz elnök által Mün­chenben falra festett „új fegyver­kezési verseny” réme éppen azzal fenyeget, hogy Varsó ennek front­vonalába katapultálja magát az amerikai rakéták (állítólag tíz si­lóról van szó) befogadásával. Megerősíti ezt egy orosz rakéta­parancsnok február 19-én tett ki­jelentése; Nyikolaj Szolovcov tá­bornok azzal fenyegetőzött, hogy az amerikai bázisok befogadása esetén Lengyel- és Csehország célponttá válik az orosz hadászati rakéták számára. A Kaczynski ikrek a jelek sze­rint ezt is készek elfogadni - no­ha koalíciós partnereik nem so­rakoznak fel mögöttük automa­tikusan. Andrzej Lepper, a balol­dali populista Önvédelem párt elnöke két héttel ezelőtt Moszk­vában tárgyalva arról beszélt, hogy a telepítésről népszavazás­nak kellene dönteni. (Friss föl­mérés szerint a lengyelek 55 szá­zaléka ellenzi a tervet.) Roman Giertych, a jobboldali nemzeti­A kormány szerint Len­gyelországnak a szom­szédságában nincsenek szövetségesei, ezért van szüksége Washingtonra. katolikus Lengyel Családok Ligá­jának vezére viszont amiatt ag­gódik, hogy az amerikai katonák és harceszközök állomásozása csorbítaná Lengyelország szuve­renitását. Az ikreket a fenti megfontolások azonban aligha téríthetik el az amerikai rakéták befogadásától; ők jól tudják, hogy az aggályoknál többet nyom a latban a lakosság széles körében elterjedt „Washing­tonnal tűzön-vízen át” felfogás. A hangulatot jól jellemzi a szejm kül­ügyi bizottságában elnöklő Pawel Zalewski nyilatkozata, aki a „NA- TO-csadakozásunk óta legfonto­sabb külpolitikai sakkhúzásnak” minősítette a tervet. Hogy a kor­mány mégis hetekig habozott igent mondám, annak más oka van: az, hogy az Egyesült Államok mégoly hű szövetségeseinek sem teljesíti minden kívánságát. Hiába ajánlot­ta fel és küldte Irakba például Var­só az amerikaiak és britek után a harmadik legnagyobb létszámú csapatkontingenst, átvéve egy ka­tonai körzet parancsnokságát is az arab országban, mindmáig nem teljesült régi vágya, a vízumkény­szer eltörlése. Éppen ezért - és a stratégiai kockázatokat is szem előtt tartva -Varsó meg fogja kérni a telepítés árát. Erre enged következtetni a február 23-án kiadott külügymi­niszteri nyilatkozat, amelynek szövege szerint „a kormány kifeje­zi szándékát a (rakétatelepítésről szóló) tárgyalások megkezdésére, deklarálva egyúttal, hogy a maj­dani megállapodásnak az ameri­kai, a lengyel és a nemzetközi biz­tonság megszilárdítását kell szol­gálnia”. Bennfentes körök tudni vélik, hogy a hamarosan kezdődő tárgyalásokon Varsó - a vízum­mentesség szavatolása mellett - elsősorban a lengyel hadsereg korszerűsítéséhez fog érdemi se­gítséget kérni Washingtontól. A szerző az MTI munkatársa Szőlőt metsz, disznót vág, szombatonként kis kosarával a közeli önkiszolgálóban vásárol be a családnak Jahnátek sokkolóan laza sztársága MOLNÁR IVÁN Ľubomír Jahnátek gazdasági miniszternek pár hónap elég volt ahhoz, hogy „felnőjön” Robert Fico kormányfőhöz. A nyitrai Plastika volt vezérigazgatójáról szülővárosában, Nyitrán már most legendák keringenek, hi­szen Robert Ficóhoz hasonlóan őt is a nép egyszerű fiának tekin­tik. A Nyitra melleti Gerencséren - ahol a villája áll - szőlőt metsz, disznót vág, és ha kell, szomba­tonként kis kosarával a közeli ön- kiszolgálóban vásárol be a csa­ládnak. Legalábbis a nép „hason­lóan egyszerű” fiai szerint. Jah­nátek azonban ezt a lazaságot miniszteri teendőinek az ellátása során is igyekszik megtartani. Nem csoda, ha a hasonlóan „la­za“ Fico szinte az összes külföldi útjára magával viszi, még ha mindezt azzal magyarázza is, hogy a külföldi utak többségével a gazdasági kapcsolatokat sze­retné elősegíteni. Fico és Jahná­tek líbiai kiruccanása során a gazdasági miniszter például az­zal sokkolta a közvéleményt, hogy míg korábban azt állította, az út egyik fő célja a líbiai tarto­zás behajtása, később bevallotta, fogalma sincs arról, hogy a líbiai­ak pontosan mennyivel tartoz­nak Szlovákiának. Jahnátek egyik legnagyobb előnye azonban, hogy számára - néhány miniszterrel ellentétben - nem okoz gondot a kormányfő szavainak szajkózása. így e héten Rómában nyugodt szívvel kije­lenthette, hogy az olasz Énei szinte ingyen jutott hozzá a Szlo­vák Villamos Művekhez, vagyis a szlovák kormány jogosan mond­hatja fel a bősi vízi erőmű bérleti szerződését, amiről hamarosan szeretnének tárgyalásokat kezde­ni az olaszokkal. „Főnökéhez” ha­sonlóan azonban félt az olaszok szemébe mondani, hogy a jelen­legi szlovák kormány szemét leg­inkább az szúrja, hogy az olasz Énei már megvette a Szlovák Vil­lamos Műveket, vagyishogy a Smert támogató energetikai cé­gek itt hoppon maradtak. Sokkal könnyebb azzal érvelni, hogy a fő bűnösök az előző kormány tagjai, akik Jahnátek szerint „ingyen váltak meg” az ország energiater­melő cégétől. Az Énei ugyanak­kor nyilvános versenypályázaton 840 millió eurót fizetett a Szlo­vák Villamos Művekért. A többi érdeklődő ennél pár száz millió­val kevesebbet ajánlott, ráadásul az Énei az elkövetkező időszak­ban 110 milliárd koronát kíván beruházni. Fico és Jahnátek en­nek ellenére igyekeznek megfúr­ni az Éneit, még annak az árán is, ha a bősi vízi erőmű visszavételé­ért esetleg zsíros büntetést kell majd fizetnünk. Az ország és a külföldi beruhá­zók számára az egyedüli reményt az jelentheti, hogy a Fico és Jah­nátek alkotta tandem hamarosan szétesik. Jahnátek - az óvodás angoltudásával - már most a kül­földi internetes oldalak sztárja. Nyilatkozatai az internetes leve­lezőlistákon az angol nyelv meg­csúfolása szempontjából az egyik legelrettentőbb példáknak számí­tanak. Fico ugyanakkor nem tűri, ha valaki nála is népszerűbb. Re­méljük, hogy ezúttal sem csaló­dunk benne. *«-*_*-» KOMMENTÁR Sánta Jusztícia MAL1NÁK ISTVÁN Bizony, nemcsak vak volt, sántított is kissé az istennő, amikor a Nemzetközi Bíróság (ICJ) hétfőn kihirdette az ítéletet Bosznia-Her­cegovina 1993-as, Szerbia elleni keresetében. A szerbek ünnepelhet­nek, a bosnyákok elkeseredettek, az áldozatok hozzátartozóit, a há­borús veteránokat, a hadirokkantakat tömörítő szervezeteik tünteté­sek sorozatát jelentették be, és a sok egyéb akció mellett holnap a szarajevói egyetemen sem lesz tanítás. Cinikusan azt is lehetne mon­dani, megint minden a pénzről szólt, hiszen ha az ICJ elmarasztalja Szerbiát mint államot a népirtás bűntettében, akár százmilliárd dol­lárt is fizethetett volna kártérítésként Boszniának, az áldozatok hoz­zátartozóinak. De az ügy annyira bonyolult, az érintettek számára annyira élő, hogy nincs helye a cinizmusnak. Másrészt az ítélet poli­tikai üzenetet hordoz, egyszerre több síkon is. Az egyik akár Koszo­vónak is szólhat. Jogászi csűrés-csavarással, a különféle szempontok figyelembe véte­lének szükségességével mindent meg lehet magyarázni. Az ICJ-ítélet főbb pontjai a következők. Srebrenicában, ahol a második világhá­ború utáni legnagyobb európai tömegmészárlást hajtották végre, népirtás történt. De ezért nem Szerbia (az akkori ún. Kis-Jugoszlá­via) a közvetlen felelős, hanem a korabeli szerb és boszniai szerb ve­zetők. Szerbia abban bűnös, hogy ezt a népirtást nem akadályozta meg, bár módjában állt volna, és kötelessége is lett volna. Az ICJ más műveleteknél nem tudta egyértelműen megállapítani a népirtás té­nyét. Az ítélet tehát elveti a kollektív bűnösséget (Szerbia), és sze­mélyi felelősségről beszél, ezért is kell Belgrádnak mindent elkövet­nie azért, hogy kiadja Karadzsicsot és Mladicsot a másik hágai intéz­ménynek, a törvényszéknek (ICTY). Azt most ne taglaljuk, hogy a je­lenlegi szerb hatóságok évek óta milyen felháborító módon packáz­nak Hágával e két főbűnös kiadatása ügyében. Hatásos lenne azzal érvelni, hogy a nagy müncheni per néhai bírái foroghatnak a sírjukban, hogy ha negyvenötben lett volna ICJ, akkor például sem Németországnak, sem Magyarországnak nem kellett volna háborús jóvátételt fizetnie és így tovább. Srebrenica 1995 júli­usában történt, Bosznia-Hercegovina 1993-as beadványa erről a szörnyűségről még nem is tudhatott, de már akkor népirtással vá­dolta Belgrádot. Az ICJ ezt nem találta bizonyítottnak. Nos, ez a fel­háborító. Aki valamilyen formában végigcsinálta az 1992-1995-ös háborút, pontosan emlékszik a bosnyák falvak tömeges kipusztításá­ra, a szerbek által felállított haláltáborokra. Az akkori szerb vezetés fő célja Nagy-Szerbia megteremtése volt minden eszközzel, a szála­kat Belgrádból mozgatták, nemigen lehetett különbséget tenni a szerbiai szerb és a boszniai szerb szándékok között, a határvonalak politikai és minden más értelemben teljesen elmosódtak. A daytoni békemegállapodás sem ezért léphetett életbe, mert a boszniai szer- bek elfogadták, hanem elsősorban azért, mert Szerbia akkori elnö­ke, Milosevics rábólintott. Aki figyelemmel kísérte Milosevics és Ri­chard Holbrooke tárgyalásait, az nagyon jól tudja ezt. Talán túlzás, de ezért érthető az egyik bosnyák vezető nyüatkozata, aki szerint az ítélet „üzenet a jövő karadzsicsainak, mladicsainak, minden ruanda- inak és kambodzsainak”, hogy a hasonló bűncselekmények megúsz­hatok lesznek. Az EU is teljes mellszélességgel kiállt az ICJ mellett. A külügyi főtú- tor, Solana szerint lezárta a történelem egy fejezetét, és hozzájárul­hat a balkáni népek végleges megbékéléséhez. Ezzel Solana is csak azt bizonyította, hogy a Nyugatnak annyi érzéke van a kelet-európai népek bonyolult viszonyaihoz, történelmi sérelmeihez, mint elefánt­nak a herendi porcelánhoz. Mi tudhatjuk, hogy a történelmi sérel­mek évtizedek múlva sem gyógyulnak be teljesen. De a Nyugatnak így kényelmes. Ezért született a több mint tíz évvel ezelőtt történ­tekről a mai politikai elvárásokat kielégítő ítélet. ____ FIGYELŐ Mod ellértékű új szóvivő Átalakul a magyar kormány­zati kommunikációs stáb, március közepétől miniszter- elnöki kabinet jön létre, Danks Emese kormányszóvivőt pedig Demcsák Zsuzsa váltja. A Kor­mányszóvivői Iroda közlemé­nye a szóvivő távozását azzal indokolja, hogy a kormányala­kítás óta megváltozott politi­kai klíma „politikusabb sze­repvállalást kíván”. Az új szó­vivő, akinek személyéről már napok óta találgatások jelen­tek meg a sajtóban, 28 éves, Prágában született, közgaz­dász, másoddiplomás képzé­sen jogásznak tanul, két gyer­mek édesanyja, korábban ver­senyszerűen röplabdázott, hobbija az autóversenyzés. Demcsák Zsuzsa angolul, né­metül és olaszul beszél, évekig újságíróként dolgozott, töb­bek között a Magyar Televízió, a TV2 és az Echo TV munka­társaként. 1996-ban benevez­ték a szupermodell versenyre, s a magyar döntőben bejutott a legjobb 15 lány közé. A vi­lághálón fotóalbumok sora ta­lálható róla, a magyar híressé­gek adatbázisából még a test­tömeg-indexe is megtudható. Céltudatos embernek tartja magát, (m-ú) (Fénykép: Színes Bulvár Lap)- Neked legalább van reményed arra, hogy a neved mögül maholnap elhagyhatod az óvá végződést! (Peter Gossányi karikatúrája)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom