Új Szó, 2006. szeptember (59. évfolyam, 202-225. szám)
2006-09-29 / 224. szám, péntek
12 Gondolat ÚJ SZÓ 2006. SZEPTEMBER 29. www.ujszo.com Európa keleti felében a köztéri szobrok nem művészeti programok szellemében készülnek, hanem elsősorban politikai és hatalmi meggondolásokból Miért rosszak a köztéri szobrok? Azt gondoltuk, a rendszer- váltás után nem lesznek többé otromba emlékművek, semmitmondó, sematikus köztéri szobrok, és örökre eltűnik a szocreál. Tévedtünk, semmi sem változott. VOJTEK KATALIN A köztereken gomba módra szaporodó politikusok, királyok és más neves személyiségek ugyanolyan szájbarágósak és unalmasak - tisztelet a kivételnek mint az előző rendszer partizánjai, munkásai és szabadságnemtői. Miért gyengék a köztéri szobrok? A kérdést a dunaszerdahelyi nyári művésztelep vendégeinek, köztük Wehner Tibor művészettörténésznek tettük fel, de megszólaltattunk művészetszociológust is. Wehner Tibor a köztéri szobrászat specialistája, erről tartott előadást Dunaszerdahelyen is, itt említette a millecentenárium alkalmából Ma- gyarország-szerte felállított 175 Szent István-szobrot, amelyek sűrítve mutatják a köztéri szobrászat minden gyengéjét. Tegyük gyorsan hozzá, hogy az egész régió jelenkori köztéri szobrászaténak gyengéit, mert hazai példákat is bőven említhetnénk. Rá ez Edit szobrász, Budapest Ez alkalmazott szobrászat Az utóbbi évtizedben Szlovákiában is, Magyarországon is gomba módra szaporodnak a köztéri szobrok, ám sok köszönet nincs bennük, mert művészi kvalitásaikat tekintve zömével nagyon gyengék. Mi lehet ennek az oka? Tulajdonképpen egy szakmai kérdést érintett: a grafikában ez teljesen nyilvánvaló, úgy hívják, hogy alkalmazott grafika. A jelen esetben ez egy alkalmazott szobrászat. Arról szól, hogy a köztérre kiállítanak egy olyan szobrot, amely egy bizonyos konkrét személyt ábrázol, úgy, ahogyan az a hétköznapi életben megjelent. Olyan feladata ez a szobrászatnak, amelynek meg kell tudni feleim. Ez nem jelenti azt, hogy ez maga a szobrászat. Egy része a szobrászatnak. Sajnos, azt tudom mondani, hogy mostanában a legfontosabb. Ez a legfontosabb? Erre adnak pénzt. Hogy ikszip- szilonnak szobrot emeljenek. És itt van egy nagyon nehéz feladat. Egy példát mondok, Mikszáth szobrát a budapesti Mikszáth Kálmán téren. Ott áll szegény tetőtől talpig két és fél méteres nagyságban kőből, hatalmas pocakkal, meg ott van a kis óralánca, a cipője és a többi. Az ember elgondolkodik azon, hogy a Mikszáth-írások bájának, szépségének az égvilágon semmi köze sincs ahhoz, hogy milyen a cipőfűzője, meg mennyire volt él a nadrágján. Ez a fokú illusztrálás kiábrándító. De lehet, hogy a megrendelők nem fogadnák el a szobrot, ha nem lenne rajta még az óralánca is, hanem a Mikszáth-írások hangulatát igyekezne megjeleníteni... Arról van szó, hogy a szobrász mélyedjen el az illető szellemi nagyságában, és próbálja megtalálni azt a szimbólumot, amely ezt a Rácz Edit budapesti szobrászművész a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériának ajándékozott alkotásával Bartfay semmitmondó pozsonyi Andersen-szobra (középen) és ízlésficam a főváros szívében: két 20. századi kariatida (pozsonyi szlengben „barbyatída") (Somogyi Tibor felvételei) nagyságot kifejezi. Azt jelenítse meg. Sajnos, olyan szobor, amely szimbolikát hordoz, és esztétikailag egy autonóm alkotás, kis hazánkban és a környéken nincs. Nyugaton vannak üyen szobrok. Például? Egy világhírű magyar szobrászművésznőt mondok, Pán Mártát, Marta Pant. Az egyik szobra úgy néz ki, hogy egy nagy tavon úszik egy hófehér műanyagból készült, gyönyörű szép madárszerű tünemény, amelynek nincs fix helye, folyton fújja a szél, hol itt, hol ott, hol amott van. Pán Mártának szerencséje volt, hogy ez a szobor nem egy konkrét személy emlékművének készült. Habár el tudnám képzelni, mint Erzsébet királyné emlékművét. Pontosan. Önt nem kérték fel emlékszobor készítésére? Megkérdezték tőlem, hogy miért nem indulok a József Attila pályázaton? Azért nem, mondtam, mert József Attila számomra a legnagyobb költő, akármelyik versét tudom idézni, vele élek. Nem fogom az ő ellentmondásos fizimiskáját odarakni, hisz köztudottan nagy feje volt, pici, vékony kis teste, állandóan éhezett, majd elfújta a szél. Van egy példám erre, sajnos, negatív: Ferenczy Béni Petőfi-szob- ra. Ábrázoltatik egy olyan ember, akibe hálni jár a lélek, és őrületesen úrrá lesz a nyomorult kis testén, mint az őrült, rohan kifelé, de hogy hová, miért, nem lehet tudni. Ez a szobor nevetség tárgya lett. Na- gyon-nagyon nehéz szimbólumot csinálni. Ezért nem szoktak. Pálffy Katalin szobrászművész, Budapest: A szocreál maiséi A millecentenárium alkalmából a magyarországi településeken 175 Szent István szobrot állítottak fel. Ön tagja volt a mil- lecentenáriumi zsűrinek. Hogyan látja ezt a szobordömpin- get? Meg kell, hogy mondjam, elképesztő dolgokat kellett lezsűrizni. Ilyenkor azért az ember mégis ad egy mércét, hogy ezt már nem. A zsűri azonban nem joghatóság, egyet tehet csak, hogy nem úja alá a szobor felállításának engedélyezését. De valójában akié a pénz, az dönt, és lefütytyentheti a zsűrit. Nem arról van szó, hogy az a közösség, amely megrendeli a saját Szent István szobrát, határozza meg még a stílusát is, azt a bizonyos szocreált azzal, hogy még az utolsó szőrszálat is ott akaija látni Szent István szakáikul? Nagyon szomorú, de a szocreál egy élő, eleven dolog ma is, ha másnak is hívják. Az a fajta tagadás, amely aztán kialakult a magyarországi szocreálból, az ún. nonfiguratív művészet ugyanoda jutott el, mint a szocreál szobrászat. Hogy termeli ki magából a rengeteg tehetségtelen pénzkereső művészt. Ezek csinálják azt a 175 Szent Istvánt, aminek csak a töredéke jó munka. Én úgy látom, hogy kevés a tálentummal megáldott szobrász, miközben borzasztóan sokan vagyunk. Az a művész, akinek kevesebb a tálentuma, gyorsan növeszt egy harmadik lábat. Ez az erőszakosság és a különböző technikák, amelyeket én pénzszerzési technikáknak nevezek, hisz nála csak az a fontos. Minden területen hígul fel az élet. A szakmai felkészültség területén is. Amiről itt beszélünk, az arról szól, hogy van szobrász, aki nem tanulta meg a szakmát. Nem tud megcsinálni egy figuratív szobrot. Lehet, hogy meg tudja csinálni, csak nincs benne lélek. Akkor nem tudta megcsinálni, az nem jó szobor. Épp azok a tulajdonságok, amelyek a jó szobor készítéséhez kellenek, az alázat, a tisztelet azok, amelyeket levet az új kor embere, és azt mondja, csak én vagyok, csak az van, amit én akarok, enyém az igazság. Nagyon szeretem az úgynevezett modem szobrot. De ezek most nagyon diktált utak. Most csoportok vannak. A csoportosulások arról szólnak, hogy együtt erősebbek, és a művészettörténészek nagyon szeretik az ilyen csoportokat. De a képzőművészet individuális terület. Biztos, hogy Lőcsei Pál sem egyedül dolgozott, de az egész arról szólt, hogy neki volt egy ideája, amelyet megvalósított és megvalósíttatott a segédeivel. Talán azért is olyan sok a felemásra sikeredett köztéri szobor, mert miközben eleget akar tenni a megrendelő kívánalmainak, folyton ott van a szobrászban a félsz: jaj, nem leszek elég modem. Ez az illető szobrász baja, filozófiai problémája és a karrieijének a kérdése. Mert ugye most be akar tagozódni minden művész, modern akar lenni, ami ostobaság. Kinek van jelentős látása? Ez itt a kérdés. Az emberek nem bontják ki magukat, hanem mennek egy csapáson, mint az ökrök. Terelhetők. Számomra az a jó művész, aki pályakezdéskor rájön, hogy nem akar olyan lenni, mint ők. Önmaga akar lenni. Ez a kulcsa az eredeti, jó műnek. És még egy: legyünk büszkék az európaiságunkra, a kultúránkra, ne akaijunk amerikai szobrokat csinálni, ráadásul olyanokat, amilyeneket ott ötven évvel ezelőtt csináltak. Hozzuk vissza az életünkbe azt a szellemiséget, lelkiséget, amely Európát létrehozta. Ne dobjuk el, mert nincs helyette jobb. Wehner Tibor budapesti művészettörténész: Leállni, megteltek a közterek! Miért rosszak a köztéri szobrok? Azért, mert nem művészeti programok szellemében készülnek, hanem elsősorban politikai és hatalmi meggondolásokból. A szobrok tulajdonképpen nem is szobrok, hanem emlékműszerű objektumok, programművek, nem az autonóm művészet megnyilvánulásai. Európa keleti felében ez a köztéri szobrászat legalapvetőbb problémája. Pozsony közterem gomba módra szaporodnak az olyan szobrok, mint a „Pihenő lányok”, a „Paparazzo”, a „Rukkoló” vagy a Hans Christian Andersen-szo- bor. Egyiknek sincs semmi köze a politikához, de ugyanolyan szocreál, ugyanolyan giccses és hamis, mint az előző rendszer politikai töltetű szobrai. Nemcsak a szocreál szempont játszik szerepet ezeknél a monumentális műveknél, hanem az is, hogy nem kizárólagosan a művész alkotásai, hanem tulajdonképpen közösségi művek, hisz felállításukban nagyon nagy szerepe van a megrendelőnek, a finanszírozónak. Amennyiben a megrendelő és finanszírozó önkorlátozza magát, akkor is jelen van a megrendelésben, a program kidolgozásában, hiszen - a művésznek valamilyen igényt kell teljesítenie, és ez - akár rejtetten, akár kimondottan - mindig nagyon erőteljesen befolyásolja a művészt. Nem mindenki Michelangelo és II. Gyula pápa, ritkán jön létre a megrendelő és a művész között olyan harmonikus munkakapcsolat, amely remekműveket eredményez. Itt a művész nagyon sok elvárást próbál megvalósítani, amikor kap egy feladatot. Mérlegelnie kell, hogy hova kerül a szobor, mennyi pénz van rá, müyen méretben és anyagból kivitelezheti, milyen lesz a befogadói közege, mennyi ideje van Pálffy Katalin budapesti szobrászművész a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériának ajándékozott alkotásával
