Új Szó, 2005. augusztus (58. évfolyam, 177-202. szám)
2005-08-27 / 200. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. AUGUSZTUS 27. Családi kör 13 íratlan szabály, ne erőltessük azt, ami nem megy, és érdemes mindig arra a halra horgászni, amelyik eszik A nyári rablózás varázsa A legtöbb horgász szinte íratlan törvénynek tartja, hogy csukázni, süllőzni ősszel, tél elején kell, mert akkor legeredményesebb az ember. Az okok ismertek. Nyáron sok a takarmányhal, a sneci, a bodorka, a vörösszárnyú, a kárász csapatostul úszkál a rejtőzködő rablóhalnak szinte az orra előtt, csak ki kell nyúlnia a nádas, bokros, hinaras takarásából, ahol lesben áll. KÖVESDI KÁROLY Aztán ősszel, ahogy hűlni kezdenek a vizek, a ragadozók egyre éhesebbé válnak, és beindul a csukanagyüzem. Mi több, nagyon sokan a decemberi, januári csukázást tartják a legjobb mókának, legalábbis azokban az országokban, ahol nem tilos. Ilyenkor a kiéhezett ragadozók mindenre rácsapnak, ami él és mozog, de nem vetik meg a döglött csalit sem. A léki horgászat ezen tűi szinte kollektív tevékenység: kis csapatokba verődve kvaterkáznak a didergő horgászok a tavak jegén. Nálunk sajnos, mondjuk Magyarországgal és Csehországgal ellentétben, nem engedélyezik a léki horgászatot. De hát megszokhattuk, hogy Szlovákiában minden másképp van. A ragadozó mindig eszik Téljünk vissza azonban a nyárhoz, hiszen a tél még messzire van. Meleg van, ül a pontyhorgász az árnyékban vagy a napon, a megszokott helyén, agya forr a hőségtől, és sóhajtozik. Nem eszik a ponty, döglött a víz, egész nap meg sem moccan a kapásjelző. Pedig beszórt vagy félvödömyi kukoricát, a csalira is rácsöpögtette a legújabb csodaszert, az ultrabite-ot, belekevert mindenféle aromákat az etetőanyagba. Minden hiába. És akkor nem messze tőle, néha szinte az orra előtt, megmozdul a víz, és kivágódik egy termetes csuka, amint a kishalak közé ront. Aztán újra meg újra. Emberünk meg csak ül tovább, és nézi a parádét, hogyan veri a ragadozó a vizet, és borzolja a horgász idegeit. Eszébe sem jut, hogy talán át kéne hangolni legalább az egyik szereléket, és feledni a hákbs pontyokat. De hát ugye, csukázni ősszel szokás... A villantó, a csodaszer Pedig kézenfekvő a megoldás, és a legtöbb horgász cuccai közt van legalább néhány villantó. Jómagam például, bármilyen vízhez menjek is, mindig viszek magammal egy pergetőbotot, a szerszámos ládában pedig pár jófajta bünkért. így volt ez legutóbb is, amikor egy eléggé eredménytelen éjszakai horgászat után darvadoztunk a tóparton. Valami front közelített szokás szerint, amit ugye a pontyok nem nagyon díjaznak. Nem esznek, nem isznak, a fene se tudja, mivel foglalkoznak ilyenkor. Éjjel ugyan beugrott egy süllő, de az is úgy érte el a méretet, hogy szinte húzni kellett rajta pár centit. És akkor egyszer csak: durr! Húsz méterrel odább, egy nádas előtt akkora rablás, fröccsenés borzolta fel az idegeinket, hogy összerezzentünk. Az éjszakai pihenő után beindult a csuka. Kaptam a pergetőcuccot, gyorsan feltettem egy zöld pettyes villantót, és odaügettem a tett színhelyére. Sok hely nem volt, éppen csak egy beálló, ahonnan finom csuklómozdulattal elröppentettem a bünkért a nádfalon túlra, és húzni kezdtem. A 10-40 grammos dobósúlyú bot vége finoman remegett, szinte minden mozdulatát éreztem a körforgónak. Amely lassan odaért a tett színhelyére. Pulzusom felgyorsult. Még egy-két tekerés, aztán durr! Odavágott a csuka. A bot rángani kezdett. Gyorsan a fékhez kaptam, lazítottam rajta, de csak egy keveset, mert nem szerettem volna, hogy a tettes bemeneküljön a nádba. De hát neki is volt annyi esze, hogy egyenesen oda vette az irányt. Le is verte magát egykettőre a horogról. Pedig a húzása, súlya alapján szép példány lehetett. Természetesen nem adtam fel a játszmát, hiszen a csuka, ha éhes, igen falánk tud lenni, és amilyen buta, újra megtámadja a villantót. Persze, csak ha nem ugyanazt húzzák el az orra előtt, amely már megszúrta. Kihúztam a szereléket, és gyorsan bünkért cseréltem. A zöld pettyes helyett piros pettyes került a karabinerre, ugyanabból a fajtából, és már repült is ugyanoda. Néhány tekerés után ismét megrándult a bot, de egy-két jókora rándulás után ismét leakadt a csukesz. Nem szaporítom: a körforgók után voblerrel próbálkoztam, majd gumihallal, majd ismét körforgóval. Pontosan ötször vágott oda a csuka a csalira, de nem sikerült megakasztani. Nagyon dörzsölt rabló lehetett, amely már megtapasztalta párszor a horog hegyét, ám a falánksága újra legyőzte az óvatosságát. Persze nem annyira, hogy torokra nyelje az előtte elúszó, izgató, villogó, fényes valamit. Hajnali süllő Máskor a Morva folyón pecáztunk, ismét csak szerény sikerrel. A haltartóban néhány dévérkeszeg locskolt, meg egy eltévedt máma, amely a jókora esőgilisztára fanyalodott rá még az este. A kukoricás szerelék azonban békésen pihengetett, sem a pontyok, sem az amurok nem díjazták az igyekezetünket. Az éjszaka eseménytelenül telt el, nem is szándékoztunk soká maradni. Még alig pirkadt, a madarak akkor kezdtek hangolni, itt-ott hal ugrását haüottuk, természetesen a túloldalon. Na, gondoltam, itt az ideje, hogy dobjak néhányat. Tőlünk feljebb egy langós, csöndes öböl volt, melyet a felső végén egy bedőlt fa zárt le. Ide igyekeztem. És ami a legritkábban szokott sikerülni: első dobásra fogtam egy szép, termetes süllőt, éppen a fa közelében. Merthogy természetesen ott kezdtem dobálni. Heves fröcsögésével el is riasztott mindent a környékről. Visszaballagtam a barátomhoz, és elégedetten huppantam le a székbe. „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”, szúrtam oda neki, finoman utalva rá, hogy ő is jobban tenné, ha kissé kizökkenne a szokásaiból. Persze, nem mind arany, ami fénylik. A rablóhalak sem esznek meg mindent mindenkor és mindenhol. Néha napokig eredménytelenek maradunk, máskor meg a „sétáltatós” nagy stupek is azonnal elindul, alig ér vizet. Egy dolog azonban jusson eszünkbe: a ragadozók elég agresszívek és kíváncsiak ahhoz, hogy még akkor is rátámadjanak az előttük táncoló rapalára, blinkerre, görbekanálra, körforgóra, amikor nincsenek étvágyuknál. Egyszerűen azért, mert ilyen a természetük. Néha csak megszokásból is odavágnak. A másik íratlan szabály, ne erőltessük azt, ami nem megy, és érdemes mindig arra a halra horgászni, amelyik eszik. Ha legközelebb kimegyek a fentebb említett halastóra, biztos, hogy ismét megpróbálkozom a rafinált csukával a nádas előtt. Fogas kérdés: hogyan fogjuk meg a fogast (Archív felvétel) KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGE Edinburgh, 2005. aug. 13. BOLEMANT ÉVA A mostani szombat reggel már a harmadik olyan nap kezdete volt, amikor ömlött az eső. Most sem hagyta abba, így a kényelmes szobából néztük a kirándulásra nem alkalmas szürke nyári napot. Már korán reggel megvettük a sarki boltban a reggelihez a napi sajtót. Az újságok a híres edinburghi kulturális fesztiválról tudósítanak, a helyiek sajnálkoznak ajegyek árán, és arról mesélnek, hogy régebben sokkal több előadást meg tudtak nézni. A főbérlőnk még júniusban megkérdezte, zavarna-e bennünket, ha nyáron, úgy egy hét alatt felújíttatná a fürdőszobánkat. Természetesen nem, mondtuk mi, nem ismerve a skót mesteremberek kényelmes munkatempóját. így a fürdőszoba immár harmadik hete romokban hever, és a befejezés nagyon távolinak tűnik. Tulajdonképpen emiatt halasztottuk el már második alkalommal barátaink vendégül látását, de rájöttünk, jobb lesz megszervezni ezt a vacsorát, mert fürdőszobára várva még a végén őszi vendégeskedés lenne a dologból. Tizenegy óra körül csak szemergett, így kiszaladtunk a kertbe alapanyagért. A gyerekek néhány perc alatt csupa sarak lettek, de kimondottan élvezték a friss levegőt. Már nagyon szép a krumplink, a borsóból és a sárgarépából sorra főzöm a finom nyári leveseket, és a többi zöldségféle is szépen növekszik. Hazaérve nekifogtunk az esti menü elkészítésének. Az ételek végső fűszerezése közben befutott főbérlőnk is fürdőszobavizitre, aztán később a vacsoravendégek is. Miután főbérlőnk terepszemlét tartott, megnyugtatott bennünket, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, amit talán maga sem hitt el. A vacsora egyébként jól végződött, a legnagyobb sikere az otthoni recept szerint készült mákkal bőven megszórt krumplis nudlinak volt, forró'vajjal vastagon nyakon öntve. Skót barátunk háromszor is szedett magának a szokatlan és ízletes ételből, itt ugyanis a mákból legfeljebb a fonott kalács tetejére szórnak pár szemet, egyébként nem használatos. Másnap egészen váratlanul újra kitört a nyár és a jó idő. A város nyugati része felé vettük az irányt és végül is úgy döntöttünk, hogy a mélyen a szárazföldbe nyúló Firth of Forth tengeröböl felett átívelő Forth Road Bridge hídon áthaladva az itteni tengeralatti akváriumot nézzük meg a gyerekekkel. A tengeröblöt itt két hatalmas híd íveli át. A vasúti híd nehézkes vasszerkezete mellett az újabb, közúti híd modern és elegáns. A túlsó parton egy kicsiny falu, North Queensferry ad otthont a Deep*Sea World nevű akváriumnak. A vasúti híd lábánál atombiztosnak tűnő csupa beton bejárattal várják az idesereglő látogatókat. Az építmény nem túl bizalomgeijesztő. Azután pedig a belépőjegy ára láttán a gyerekek csak az édesapjukkal nézték meg a plexiüvegből készült alagútból a hatalmas cápákat, a nagy rajokban úszkáló rájákat és a’tenger többi lakóját. Én a kinti pihenőhelyen addig inkább skóciai útikönyvemet böngésztem. A hídon egy font vámot szednek, és a híd jól keres, mindig nagy a forgalom. A nagy élmény után visszatérünk a déli oldaüa. South Queensferry csodálatos tengerparti kisvároska, teljesen elvarázsolt bennünket. A kicsiny, fehérre festett házak, a sok étterem, kávéház, galéria és régiségbolt csupa titkot rejt magában. Nehéz eüenállni az éttermek friss tenger gyümölcseit kínáló ötletes reklámtábláinak. A szűk kis utcákon kóborolva egészen a kikötőig mentünk, ahol frissítőre stílusosan a Two Bridge (két híd) fogadóban áütunk meg. Bolemant Éva párjával és két gyermekével február óta egy ideig Edinburgh, a skót főváros lakosa. A kisgyermekes családok mindennapjait élik, így ő ebből a szemszögből villantja meg előttünk a brit életforma sajátságos mozzanatait. KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGE Brooklyn, 2005. augusztus 13-14. MOLNÁR MIRIAM a A Dunaszerdahelyen töltött napjaim mind hétvégi napoknak tűntek, hiszen nem kellett dolgoznom - a szó klasszikus értelmében. Időm nagy részét egyéves unokahúgommal és egyben keresztlányommal töltöttem, aki számomra természetesen a világ legokosabb, legkedvesebb és legszebb kislánya. A légkalapács ismerős zajára ébredek szombaton reggel. Gyerekkoromban, amikor még kertes házban laktam egy csendes utcában, hétvégenként a fűnyíró zaja ébresztett hét óra tájékában. No de, ugye, minek is kellett nekem éjjel egyig olvasnom? A keresztlányom társaságában gyorsan és fáradságosan telik el egy nap. Etetés, a morzsák összesöprése, játék, sok jövés-menés a lakásban, csipeszek szétdobálása, kockatornyok lerombolása, és már készül is az ebéd, amely után csak a kicsi alszik el. A nagyok e-maileznek, mosnak, teregetnek, előkészülnek a délutáni sétára. A kis Anna csak addig marad meg a kocsiban, amíg Viktor barátjával el nem kezdenek kergetőzni. Körbe-körbe járunk a szökőkút peremén, egy helyes kislány csatiakozik hozzánk, rá néha kiáltunk egyet, többször ellenőrizzük, követ-e minket. Uzsonnázunk a pádon, és a csúszda felé vesszük az irányt. Micsoda öröm! Főleg, ha más gyerekek is csúsznak velünk. Hat órára már a kádban vagyunk. Kiskacsa, két hal és egy rák társaságában néha a fürdővizet is megkóstoljuk. Vacsora után még járunk néhány kilométernyit a lakásban, majd elalszunk kedvenc nyuszinkat szorongatva. Ha a szomszédban nem fúrnak-faragnak, nem hallgatnak fülsiketítőén hangos zenét este kilenckor, ha a ház előtt nem bömböltetik autórádiójukat vagy motorjaikat bizonyára büszke tulajdonosaik, és a kutyák sem ugatnak túl hangosan a balkonokon, akkor az éjszaka is békésen telik. Vasárnap reggel viszont megszólalnak a harangok, és ettől kezdve délig abba sem hagyják. Alvásról szó sem lehet. Reggeli után a játszótéren jól elvagyunk, de nem kerüli el a figyelmünket, hogy a focimeccs végeztével a sportolók cigarettára gyújtanak, és sört rendelnek szép lányok társaságában. Ebéd után, az elmaradhatatlan kifli és tejecske elfogyasztása után, elvonulunk pihenni. Délután, a kellemes időre való tekintettel kimegyünk sétáim. A város kihalt, minden bolt zárva, járókelők nincsenek, csak a fagyis csalogat. Brooklynban ilyenkor, hétvégén van a legnagyobb forgalom. Az emberek ráérősen bámészkodnak, olyasmit is észrevesznek a boltokban, amit egyébként, sietősen nem. A gyerekek fagyiért vagy egy új játékért kuncsorognak, a felnőttek örömmel szólítják egymást az utcán, jeges kávét szürcsölgetnek, és általában beadják a derekukat, megvesznek ezt-azt. Társadalmi élet. Szerdahelyen csak a tinik ülnek a fák tövében a hűvösben, nézik, ahogy a három grácia körül szökik a víz, beszélgetnek. Anna őket is megszemléü közeüől, és pápát is int nekik, amikor elmennek. Este mi felnőttek elégedetten nyugtázzuk, hogy a gyerek is elfáradt, hamar elaludt. Néznénk a Monk című sorozatot a tévében, de a közelben valaki pont most, vasárnap este nyolckor vasat vág vagy köszörül, így nemcsak hogy a tévét, de saját gondolatainkat is nehezen halljuk. Persze, ez sem rosszabb, mint a fűnyíró vagy a kutyaugátás, és biztos az is, hogy ma nem olvasok hajnalig. Molnár Miriam szabadúszó újságíró, négy éve él New Yorkban, szinte azóta állandó munkatársa a Családi Körnek és az ízvilágnak. Hosszú idő után itthon tölti kéthavi szabadságát, de a megszokott brooklyni látószögből tudósít a körülötte történtekről. CSALÁDI KOR Szerkeszti: Cs. Liszka Györgyi Levélcím: Családi Kör, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 e-mail cím: csaladivilag@ujszo.com , tel.: 02/59 233 446, fax: 02/59 233 469
