Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)
2005-02-18 / 40. szám, péntek
14 Gondolat ÚJ SZÓ 2005. FEBRUÁR 18. Jókai „felidézi a nemzeti múlt egészének látomását, és tanúsítja azt az utat, amelyet a magyar társadalom a nemesi világtól a kibontakozó polgári világig megtett” „Mór megtette kötelességét” Ha egy pillantást vetünk időskori fényképeire vagy a róla készült festményekre, a megfakult portrékról egy jóságos öregúr néz vissza ránk, aki holtában is - vagy száz éve már - megbocsátó tekintettel fürkészi a világot, az emberi sorsokat, az élet gyalázatosságát. Tenyerét puhán egy megsárgult könyvre helyezi, másik kezével finomkodó mozdulatot tesz. Semmi kétség, a képkeretekből egy író tekint ránk, a kései utókorra, és nemes jellemeket kutat - hiába. RÁCZ VINCE Barátságos tekintetének kékje éppen 180 éve fénylett fel, isten segedelmével és a véletlenek összejátszásából hosszúra nyúlt élete során gondoskodott arról, hogy nevét még ma, az idők végezetén is hálával emlegesse az irodalombarát közönség. A legfurcsább az, hogy még az is ismeri, aki csak kötelező iskolai olvasmányt vesz a kezébe, és egyébként nem fecsérli idejét - óda a nyárspolgárhoz! - olyan felesleges időtöltésre, mint amilyen az irodalom. Jókait mindenki ismeri, és ez így van rendjén. Elismerésre számíthat az, aki a népmesékből merít ihletet. Ha már itt tartunk, ő nemcsak forrásul használta fel a meseirodalom remekeit, egyben újabb értelmet is kölcsönzött nekik. Nagyjából azt tette a népmesével, amit Petőfi a népdallal, mondja nagyon bölcsen, valahogy így, azt hiszem, Szerb Antal. A népmesék szellemében fogant regényei könnyen rabul ejtik az olvasót. Nincs mit tenni, minduntalan szomjúhozzuk a legkisebb királyfi megérdemelt győzelmét, a gonosz bukását és méltó büntetését. És ha mégsem így esik - mert, bizony, előfordult már, mióta mozog a föld, hogy a bűn tort ült az ártatlanság felett -, hát mi azért tudjuk, az igazak a sírban is igazak. Mert mesét olvasni jó - ez utóbbit legfeljebb csak kamaszkorunkban felejtjük el -, talán ebben rejlik a titok és ez lehet Jókai mindmáig ható sikerének záloga. De váljunk csak!... No jó, legalábbis remélem, hogy valóban mindmáig. De ki is volt valójában ez a víg kedélyű öregúr, akiről nehéz elképzelni, hogy volt fiatal is egykoron, fején még haj lobogott, a hajdanvolt forradalmár, később királyhű, országházi tag, a hősszerelmes, a villatulajdonos, akinek második felesége, Bella - istenem, Bella! - még meg sem született, amikor ő már - mint ki felébred Jókai Mór és Nagy Bella (Fotók: Képarchívum) egy délutáni álomból - betöltötte az ötvenedik életévét. Mondják, már az apja, a szépemlékű kisbirtokos nemesi származék, az egyébként ügyvéd Jókay József - bizony, így, ipszilonnal - is tollforgató ember volt. A nadrágot álh'tólag a felesége, vagyis Mór édesanyja viselte a családban. Pulay Mária szigorú és óvó tekintetének sugarában és a kálvinista szellem árnyékában cseperedett fel a későbbi író. Közben belekóstolt a cseregyerekek sorsába is. Jó szerencséje Pozsonyba vetette, egy darabig itt járt iskolába, két éven át a mai szlovák főváros utcáit rótta. Komáromban kedvelt tartózkodási helye volt a Dunában hosszan elnyúló sziget, ahol a családnak telke is volt. A szigetnek akkor még valószínűleg vadregényes képe örök életre átitatta képzeletét, hiszen a sziget egyben az elrejtett kincset, a titkot is jelenti a gyermeki elme számára. A hűvös dunai szél, a vízen úszó dereglyék, egy ember, amint kihajol a csónakból, a szabadon növő virágok illata, a térdig érő fű teremtett hátteret íróvá válásához, a susogó partszéli nádas, a giccses alkonyat, a rejtő, óvó növényzet - mind-mind regényszereplő lett egykoron. A sziget... - apropó, jártak már a komáromi szigeten? Platánfák sora váija az érdeklődőt, egy madárfostos gloriett, s egy tábla, rajta felirat, ha nem is szó szerint: itt élt és alkotott Jókai. A családi fészek melegéből később Pápára került, a református kollégiumba. Itt az önképzőkörben ismerkedett meg és keveredett barátságba Orlai Petries Somával és Petőfi Sándorral. Közösen ábrándoztak jövőről, életről és arról, ami kötelessége minden valamirevaló és többre hivatott fiatalembernek, a világ megváltásáról. Elhatározták, hogy meghódítják a világot, ki így, ki úgy, mit a világot, Pestbudát! A sors iróniája, hogy Orlai Petries Soma, a későbbi festőművész akkor még írói babérokra tört, a kezdetben festegető Jókai írói helyett festői sikerekről ábrándozott, a zseni gúnyáját öltő nyárspolgár Petőfi pedig színészi pályára készült. Az élet aztán persze elrendezte a dolgokat, és azt hiszem, így mindannyian, ők is és mi, kései művészetrajongók is jobban jártunk. Képzeljék el Jókait mint - a legjobb esetben is csak -, urambocsá’, másodrangú festőt, akiről az utókor nagy kegyesen legfeljebb teijedel- mesebb szépművészeti albumokban emlékezik meg. „A rajzolgatáshoz való kedvét mindvégig megőrizte, s gyakran munkássága szolgálatába állította: ezt tanúsítják épületekről, tájakról rögtönzött friss vázlatai ránk maradt noteszaiban” - mondja róla a magyar szakosok által csak spenótnak becézett monumentális irodalomtörténeti összefoglaló. Alig huszonkét éves, mikor megjelenik első regénye, a Hétköznapok. A mű sikere juttathatta valószínűleg arra az elhatározásra, hogy mégis inkább író lesz, nem piktor vagy jogász. A kötet címe alapján akárha egy naturalista író kezdené meg pályafutását, holott a legnagyobb magyar romantikus szárnypróbálgatásának lenyomatát őrzi. Még korábban, Kecskeméten, unatkozó jurátus korában, 18 évesen írta A zsidó fiú című drámáját. Petőfitől sem szakadt el, aki akkortájt vándor- színészként kereste kenyerét a hírős városban. Vörösmarty, Shakespeare és a francia romantika műveiért rajongott. Mikor Pestre költözött, barátja hírnévben már megelőzte. Pár év telt el, és már közös lakást béreltek hármasban a Dohány utcában. A harmadik lakótárs Szendrey Júlia volt. Rendszeresen eljártak a később elhíresült, a magyar történelemben oly nagy szerepet játszó Pilvax kávéházba - állítólag két „ľ’-lel kell írni, de valamiért így rögzült a köztudatban, maradjunk hát mi is a bevett gyakorlatnál -, ahol közösen múlatva az időt ábrándoztak hírnévről, versekről, majdan megírandó regényekről, pénzről és szerelemről. Hamarosan a Tízek Társaságának tagja lett, és miközben szüntelenül írt, az Életképek című folyóiratot szerkesztette. „1847-ben, az Életképek átvételekor az »igazság eszményeinek terjesztésében« jelölte meg a kor íróinak feladatát, s Eötvöshöz és Petőfihez hasonlóan határozottan elítélte a negyvenes évek öncélú művészetről felleng- ző kritikusait” - írja a sajnos még mindig megkerülhetetlen spenót (az utóbbit egyébként a fene vigye el). Első műveinek alaphangulatát a lázadás igénye határozza meg, a feudális urak ellen hirdetett lázadás prókátorává szegődik, minden sorában az elnyomatás ellen szól. A forradalmat megelőző időszakban, írói kibontakozása idején szívesen alkalmaz meghökkentésre szánt írói eszközöket, gyakran nyúl az egzotikum után, stílusa Sue-nak, a romantikáért való romantika képviselőjének stílusára hajaz. Egy kicsit hatásvadász, egy kicsit tettetett, de művei tükrében egy lassan önmagára találó író képe bontakozik ki előttünk. Hatalmas munkabírásáról tanúskodnak nagy számban megjelenő művei (kezdetben inkább novellista, semmint regényíró). Munkakedvét a forradalom és szabadságharc eseményei sem veszik el, sőt! Valósággal ontja a műveket. Március idusának állít emléket a Tengerszemű hölgy című regényében, amelyben - mennyire jellemző! - így ír az emlékezetes napról: „Amíg Irinyi és több fiatal író a sajtónál dolgozott, azalatt az én feladatom volt a Hatvani utcát egész hosszában megtöltő közönséget szónoklattal tartani. Nem tudom én, hol vettem? Jött magától. Az én kedves, Hű kortársam, Szontágh Pál, még most is idézget egy-egy égdöngető frázist, amit akkor hallott tőlem, s még nem felejtett el.-»...nem! hazámfiai, nem az az igazi hős, aki meg tud halni a hazáért; hanem aki ölni tud a hazáért: ez az igazi hős!« Ilyeneket mondogattam én akkor! Eközben elkezdett esni az eső, ez a legreakcionári usabb ellensége minden forradalomnak. - Az én népemet az sem széleszté el. - Azonban az egész utca megtelt egyszerre kifeszített esernyőkkel.- Ej, urak! - mennydörögtem én onnan az utcai szegletkőiül. - Ha már az esőcseppek ellen is ernyőt húztok fel, hátha nemsokára golyók fognak hullani, az ellen mit feszítetek ki? Erre a biztatásra minden esernyő egyszerre összecsukódott, hallgatóság ott maradt. Csak akkor vettem észre, hogy nem csupán urak vannak körülöttem, hanem hölgyek is. Egypár közülük egészen odafura- kodott a közelembe. Az egyikben felismertem »Gertrúd királynét«. Fején tollas kalap volt, nagy pálmavirágos perzsa sálba volt burkolva. Kalap és öltöny ázott. Már találkoztam vele egypárszor Szigligetiéknél. Felszólítottam a hölgyeket, hogy menjenek haza, itt műid összeáznak, s még egyéb véletlen is történhetik velük.” Hát nem bájos?! A forradalmár, amint egy éppen felbolydult világban a hölgyek testi épségét félti, és szemez egy asszonysággal. Mikor vüágos volt - ejnye, azok a fránya szóviccek -, hogy a szabadságharc elbukott, és a megkezdett út nem folytatható, Jókai bujdosni kényszerült, Sajó álnéven publikált, mert persze publikált. „Az elnyomatás szomorúságában a reménység kifejezője lesz. Szívósan és szakadatlanul ír, könnyen fogalmaz, képzelete kiapadhatatlan, meseszövése bravúros, stílusa gördülékenyen kellemes. Szemléletes leírás, pergő cselekmény, feledhetetlenül szemléletes alakok, átérzett pátosz és derűs humor egyesül írásmodorában. Az olvasó szakadatlanul érzi, hogy az író milyen szeretette méltó ember. És ez a szeretette méltó, csodálatos csevegő lelke és tehetsége egészével a szelíd emberségesség oldalán áll. Itt nincs megalkuvás, nem hajlandó azonosulni semmiféle gyűlölettel, embertelenséggel, még nacionalizmusa is gyűlöletmentes, úgy tud lelkesedni a hazáért és mindenért, ami hazai, hogy közben magához öleli az idegeneket is. Csak a gonosznak nincs kegyelem nála. Az embertelenség a Jókai-regényekben ördögi képet ölt, míg az emberségesség angyalivá magasztosodik. Hősalakjai így válnak az erények és a bűnök feledhetetlen jelképeivé” - írta róla a mindenkoron és mindenkinek megbocsátó, mindenkit szeretettel értő Hegedűs Géza. Hamarosan a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság tagjává választották, és a hajdani forradalmárt királyi elismerésben is részesítették. Regényei több kiadásban is napvilágot láttak és több fordítást megéltek. A jó kedély sem hagyta el, élclapo- kat szerkesztett, a Nagy Tükört és az Üstököst, míg végül 1863-ban útjára indította a Hon című hírlaapostol számos egyéb mellett azt sem bocsátotta meg barátjának - tartja a fáma -, hogy ama bizonyos esten, a szabadság mámorában, reményektől sújtva édes rabságot vállalt, mikor Laborfalvi Róza karmai közé esett. Időközben politikai karrierje is felfelé ívelt, képviselővé választották, az országgyűlésben a Határozati Párt padsoraiban kapott helyet. Balatonfüreden villát vásárolt, amitől csak felesége halála után vált meg. Káprázatos ünnepségsorozatot rendeztek ötvenéves írói jubileuma alkalmából, műveit százkötetes díszkiadásban jelentették meg. Emléktáblára vésték nevét, és a főrendiház tagjává választották. Díszdoktori címet is kapott. Valósággal elhalmozták az elismerésekkel. És akkor jött Bella - minden Faludyné, „Fanny asszony” előképe, már megbocsásson Gyurka báElső műveinek alaphangulatát a lázadás igénye határozza meg. Laborfalvy Róza pót. Hiú volt, mint mondják, élete végéig próbálta takargatni tar feje búbját, mindhiába, a hajhullását neki is csak a padló állíthatta meg. Petőfitől kissé elhidegült, állítólag bujkált előle, és letagadtatta magát, amikor a költőtárs otthonában felkereste. A lánglelkű esi -, akit az, úgy látszik, még 74 évesen sem eleget próbált író a család és a barátok legnagyobb megrökönyödésére feleségül vett. A színésznővel kötött frigy hírére sokan elfordultak tőle, a kötekedőkkel és elszánt álszent bírálóival azonban mit sem törődött. Ama bizonyos nizzai útjáig minden rendben is volt, a három hónapos nyaraláson azonban meghűlt, érzékeny tüdejét megviselte az utazás és a levegőváltozás. .Svábhegyi villájában próbálta kiheverni betegségét, mely ezúttal végzetesnek és gyógyíthatatlannak bizonyult. Tíz napon át tartott csatája a kórral, melyből ez alkalommal a halál került ki győztesen. Jókai esete is azt bizonyítja, a tüdőgyulladás legalább annyira hozzátartozik a magyar irodalomhoz, mint a tihanyi alapítólevél. „1904. május 5-e volt életének utolsó napja. Az álmatlanul töltött éjszaka után már reggel 6-kor friss levegőért nyittatta ki feleségével az ablakot. Magához kérette zsebóráját is, amit párnája alá helyezett. Később egy kis húslevestől némileg erőre kapott, és olvasni szeretett volna. De ebben sem lelte sokáig kedvét. A könyvet a paplanra tette, balra fordult, s mondta: »És most aludni fogok!«” - írja a krónikás. Sírjánál bizonyos Csóka Józsi komáromi cigányprímás zenekara húzta el a kedvenc nótáit. Szóval - hogy utoljára segítségül hívjam Hegedűs Géza bácsit -, ,Jókai mindmáig a legolvasottabb magyar író. Jókaival lett teljessé a magyar romantika. Életműve a száznál is több kötetben felidézi a nemzeti múlt egészének látomását, és tanúsítja azt az utat, amelyet a magyar társadalom a nemesi világtól a kibontakozó polgári világig megtett.” Mór, mint a közhely tartja - egyébként ez ideig azt hittem, ezt én találtam ki, csakúgy, mint a spanyol viaszt -, megtette kötelességét. Hát Mór bizony meg.
