Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)
2004-10-06 / 231. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 6. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ WASHINGTON POST Négy héttel az elnökválasztás előtt őrzi előnyét George Bush amerikai elnök kihívója, John Kerry demokrata párti szenátorral szemben - ez derül ki az ABC tévéállomás és a The Washington Post felméréséből. A felmérés szerint a megkérdezettek 51%-a továbbra is Bush- ra szavaz, 46% Kerryre. Egy korábbi Gallup-felmérés szerint a múlt heti első televíziós vita után Kerry behozta hátrányát Bushsal szemben. 52%- ban úgy vélekednek, hogy Kerry nyerte az első nyilvános próbát. A megkérdezettek közül 51% úgy gondolja, hogy Bushnak van terve az iraki rendezésre, 48 százalék szerint nincs. 42% hiszi, hogy Kerry tudja, mit akar tenni, 52% kételkedik ebben. Riadó, jön a török! (Elek Tibor rajza) A Vajdasági Magyar Szövetség pozíciója meggyengült, polgármestereinek száma megfeleződött Módosuló vajdasági erőviszonyok Kereken négy esztendeje történt, hogy a szerbiai nagy tüntetések nyomán lezárult Szlobodan Milosevics rezsimjének uralma. Azóta sok minden történt, de kevés ahhoz, hogy ez a szociális kérdésektől terhes, múltjával valójában leszámolni képtelen társadalom végre átlendüljön a remény és a jövő felé. SINKOVITS PÉTER Ezt mutatták a mostani kétfordulós önkormányzati, polgármesteri és tartományi parlamenti választások is, avagy: az 1990 decemberében megtartott első többpárti általános választások óta Szerbiában sohasem volt annyira alacsony a részvételi arány, mint ezúttal. Éppen emiatt ért el komoly eredményt a szervezett szavazótáborral rendelkező Szerb Radikális Párt, amely ugyan „csak” a korábbi szinten szerepelt, árn ez most arányában többet jelent. A lezser, az eredményeket a tévé előtt figyelő, de a voksolást elmulasztó demokraták miatt fordulhatott elő ily módon, hogy Újvidéknek most radikális főpolgármestere lesz. Seselj csetnik vajda hívei tehát hozták formájukat, a választások igazi győztesének azonban a Borisz Tadics által újjászervezett Demokrata Párt tekinthető, amely az év elején még mélyrepülést tartott, mára pedig visszaszerezte a Djindjics-kor- szakban szinte folyamatos vezető pozícióját. Jó eredménnyel tehát az ellenzékiek dicsekedhetnek (demokraták és radikálisok), míg a kormánypártiak leszerepeltek, különösen a G17 Plusz peremre kerülése meglepő. A polgárok ezzel véleményt is -mondtak Kostunica kabinetjéről, amelynek felelőtlen és elszigetelő magatartása sokakat érdektelenné tett a politika iránt. Magyar szempontból figyelve a történéseket beigazolódott az, amit sokan előre jeleztek, nevezetesen, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség pozíciója meggyengül. S valóban, a VMSZ-es polgármesterek száma megfeleződött, tartományi parlamenti képviselőinek száma szintén. A képlet azonban ennél jóval bonyolultabb. A vajdasági parlamentnek a jövőben például tíz VMSZ-es tagja lesz, de képviselői helyhez jutott még további hat magyar, ők azonban más pártok képviseletében. Hasonló a helyzet a magyar többségű önkormányzatok esetében is: a VMSZ dominanciája megszűnt, így jószerével egészen furcsa koalíciók létesülhetnek majd. Megfigyelhető továbbá, hogy az önkormányzati testületekbe bejutó magyar nemzetiségű tanácsnokok jelentékeny hányada nem a többi magyar pártból való (a VMDK-ból vagy a VMDP-ből), hanem más pártokba tagozódtak, például a Demokrata Pártba, a G17 Pluszba, a Vajdasági Reformpártba, a Vajdasági Szociáldemokrata Ligába, vagy függetlenként indultak. Egyfajta plurális állapot teljesedett ki tehát a vajdasági magyarság vonatkozásában, a sokszínűség jegyeivel. Természetesen a VMSZ vezetésének feladata elsősorban a helyzetet elemezni, hiszen továbbra is ez az egyetlen számottevő magyar politikai erő a tartományban, ám érdemes lenne megvizsgálni, miért veszített népszerűségéből a hatalmi struktúra résztvevőjeként, miért maradt csak négy polgármestere (Szabadkán, Zentán; Kishegyesen és Topolyán), s miért választ számos magyar közszereplést nem magyar pártban. Ez a szokatlan tarkaság egy időre ugyan friss pezsgést hozhat a munka- módszerben és elképzelésekben, s eleve gátat szab az egyeduralmi elhajlásoknak, ugyanakkor egy kisebbség esetében az átfogó, koordinált erő hiánya hosszú távon nehezen ellensúlyozható. Most egyelőre annyi bizonyos, hogy a szerbiai önkormányzatok rövidesen már új felállásban látnak munkához, a tartományi parlamentben pedig - annak ellenére, hogy a radikálisok a legerősebb párt - körvonalazódni látszik a demokratikus erők lehetséges koalíciója. Valljuk be, ez már majdnem több, mint amire számítani lehetett. „Utódtól fogja hű utód tanulni: hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni” (Palágyi Lajos) Az aradi tizenhárom vértanú emlékezete EŐRYANDRÁS A magyar nemzet Golgotájának Arad, illetve 1849. október 6-a csupán az egyik állomása. Előtte és utána is voltak nagyobb áldozatokat követelő sorscsapások, ám a „győztesek kegyelmének” ily könyörtelen „gyakorlására” ritkán találunk példát mind a magyarság, mind pedig más, a civilizált Európa határain belül élő népek történelmében. 1849. augusztus 13-án a világosi fegyverletétellel véget ért a Szabadságharc, mely elbukott ugyan, ám örök érvényű igazságokat fogalmazott meg; például azt, hogy a szabadságra és az önrendelkezésre való jog nem csupán a nagy népek kiváltsága, és hogy az igazság nem mindig a győztesek oldalán áll. Tragikus véget érő emberi sorsok szövevényéből áll össze a Világos utáni kép, melyet a történészek mozaikokból próbálnak összerakni, ám továbbra is hiányzik az indíték. A magyarok az orosz csapatoknak tették le a fegyvert, mivel több irgalmat vártak tőlük, mint a „bresciai hiéna” néven elhíresült Haynau tábornoktól. Ám az oroszok augusztus 23-án átadták őket az osztrákoknak, négy nappal később pedig a mérsékeltebb - ez persze nem az „emberséges” szinonimája Schmerling igazságügy-miniszter ezekez a szavakat intézte a bécsi minisztertanácshoz: „A legnehezebb kérdés, hogy a törvények teljes szigorával, halálbüntetéssel kell-e sújtani minden vizsgálat alá kerülőt, vagy pedig halálbüntetés helyett másfajta büntetést kelljen- e elszenvedniük a kevésbé vétkeseknek. Erre vonatkozólag általánosságban ki lehetne mondani, hogy a legvétkesebbeknek a törvények szerint kell lakolniuk, a kevésbé vétkesek esetében pedig báró Haynau táborszernagyra kell bízni, hogy másfajta büntetést szabjon ki rájuk.” Bach belügyminiszter ezt azzal toldotta meg, hogy Haynaut megfelelő' hatalommal kell felruházni az ítéletek végrehajtásának gyors „kivitelezésére”. A sürgetés itt kap értelmet: a „lázadó nemzetnek” elrettentő példát kellett szolgáltatni, lehetőleg a mindenki által becsült főméltóságokon. Négyüket golyó általi halálra ítélték, kilencen bitón végezték. Ugyanezen a napon végezték ki Pesten az első magyar miniszter- elnököt, gróf Batthyány Lajost, majd ezt követően véres megtorlásokra került sor Monarchia- szerte - többek között Pozsonyban is. A Felvidék főnemesei közül kiemelkedik báró Jeszenák János (síremléke a pozsonyi evangélikus temetőben található) és báró Mednyánszky László. Utóbbi Görgey Artúr tábornok jó barátja volt; ő, tudomást szerezve a történtekről, fogadalmat tett, hogy három fogságba esett magas rangú császári tisztet végeztet ki. „Elég, ha én gyászolok - írta ekkor Mednyánszky báró édesanyja fia barátjának -, nem kell több anyának bánatot okozni.” A császári tisztek kegyelmet kaptak... 1849. október 6-án új kultusz vette kezdetét, az „aradi tizenhárom” kultusza. Már néhány órával a kivégzésük után megszülettek az első népi költemények. „Isten hozzád, szabadságom keresztfája / Érted halok meg hazámért, nem hiába”. Ezek többsége feledésbe merült, mint ahogy a honvédek és a vértanúk sírjait is sok helyütt felveri a gaz. Mintha a ma emberének nem lenne szüksége az ön- feláldozásról szóló mítoszokra és kultuszokra. Pedig megmaradásunk alapkövei ezek. Ezért álljon itt a szerb határőrcsaládból származó Damjanich János tábornok imájából egy részlet, melyet a kivégzés hajnalán mondott el, „Damjanich Emíliámnak vigasztalásul”: „Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyar- országot! Te ismered, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen...” KOMMENTÁR Nyuszi a kalapban? MALINÁK ISTVÁN Egyetlen lényeges dolgot hagynak figyelmen kívül az amerikai elnökválasztással foglalkozó európai elemzések. Az ország most hadban áll, a tekintetben pedig példáüan a helyzet, hogy ezúttal Amerikát támadták meg. Ami még a sokat emlegetett vietnami szindrómánál is mélyebben meghatározhatja az átlagamerikai gondolkodását. Ha ez nem volna igaz, ha olyan egyszerűen külön lehetne választani szeptember 11-ét és az iraki háborút, akkor Bush, képletesen szólva, már ma a Fehér Ház elé rendelhetne egy bútorszállító kamiont. Ha másért nem, hát a több mint ezer Irakban elesett amerikai katona miatt. De még sincs így. Huszonhét nappal az elnökválasztás előtt csak az biztos, hogy ismét szoros eredmény várható. A hivatalban lévő elnök általában több titkos adut rejteget az utolsó pillanatokra, mint kihívója. Ez sem aranyszabály, amit az elmúlt negyedszázad két nagy vesztesének példája bizonyít, ráadásul a két vereség okai köszönőviszonyban sem voltak egymással. Jimmy Carter veresége 1980-ban logikus volt. Azért nem választották újra, mert ugyanazon év áprilisában úgy elszerencséüenkedte a teheráni túszmentést, hogy az még a vietnaminál is megalázóbb színben tüntette fel az amerikai hadvezetést. A másik nagy vesztes idősebb George Bush volt, az ő nevéhez fűződik az akkor még tisztán sikernek tekintett első Öböl-háború, valamint a szovjet birodalom szétesése. Veresége az ismeretlen Bili Clintontól máig politikai rejtvény. Valójában nincs igazi jelentőségük az olyan felméréseknek, hogy négy, három vagy két héttel a választás előtt az egyik jelölt hány százalékkal előzi meg a másikat. A 2001 szeptembere utáni új helyzetben sokkal lényegesebb, hogy a polgárok többsége fenyegetve érzi-e magát vagy sem. A felmérésekből tudjuk, az amerikaiak legendás biztonságérzete szertefoszlott. Valószínűleg az dönt az utolsó pillanatban, hogy a ma még bizonytalankodó választók Kerryt jobb főparancsnoknak fogják-e tartani, mint Busht. Erről a fennmaradó négy hétben Kerry csupán beszélhet, Bush viszont léphet. Valószínű ezért, hogy a múlt héten indított szamarrai hadművelet egy átfogó, a szunnita háromszög egészére kiteijedő offenzíva kezdete. Bushnak nyert ügye lehet, ha november 2-ig az amerikaiak - az iraki kormányerők taktikus előtérbe tolásával - beveszik a szunnita ellenállás központjait, s ezáltal egész Irakban megtarthatók lesznek a januári választások. Anno ez volt a legtekintélyesebb síita nagyajatolláh, Ali asz-Szisztáni feltétele is. További tényező az al-Kaida legújabb fenyegetése. Madridban befolyásolni tudta a választásokat, Amerikában elszámíthatja magát. Egy nagyszabású merényletnek az elnökválasztás idején teljesen kiszámíthatatlan következményei lehetnek. A megosztott Európa ismét felzárkózhat Amerika mögé. Bush már bizonyította: nem fél az erő alkalmazásától. Kerry pedig előre bejelentette: nem Irakra fog összpontosítani, hanem éppen az al-Kaida elleni harcra. Pillanatnyilag csak az a húzás tűnik valószínűtlennek, amiről oly sokat suttognak, hogy Bush az utolsó pillanatban előhúzza a kalapból a nyuszit, s bejelenti: elfogták bin Ladent (vagy legalább a helyettesét, az-Zavahirit). Túl áüátszó lenne. JEGYZET Krémmel és kefével! TALLÓSI BÉLA Nincs szándékomban zöldmuskétás hőstetteimről regélni, csak annyit akarok elmondani, hogy én már rég, még a csehszlovák néphadseregben (most már csak így kis kezdőbetűkkel) voltam szörvájver szigetlakó - szerencsére csak egy esztendeig, mivelhogy „spagát” vagy becézve, „spagi” voltam. így hívták azokat, akik civil főiskolai és egyetemi tanulmányaik alatt vizsgát tettek a katonai karon is - és hát minden hallgatónak, aki katonaköteles volt, vizsgáznia kellett. (A fiatalabbak kedvéért említem csak, hogy akkor még két év volt a kötelező katonai szolgálat - ránk férne a rehabilitálás és kárpótlás, de erről majd máskor.) Mit mondjak, a két-, de akár csak az egyéves szolgálat is felért egy fizikailag-szel- lemileg a végsőkig kifacsaró túlélőshow-val - ráadásul a szocialista haza védelmére felesketett, angyalbőrbe bújtatott résztvevői nem önként és dalolva vonultak ki a civilizált világból a túlélés szigetére. Még csak nem is a nagy nyeremény reményében, hacsak a centivel mért szabadságot nem nevezzük annak. Már akkor elegem lett a túlélő- show-kból, ám akkor tisztultam meg igazán a szörvájver- függőségtől, amikor fogyatékos feddhetetlenséget tanúsító, azaz épeszű fiatalemberek képesek voltak puszta foggal cafatokra tépni egy levágott állatot, s a nyers mócsingokkal - a szájukban szállítva - megtölteni egy mérleg serpenyőjét. Az más kérdés, hogy BB-mama mit szólna ehhez, de az már több mint taszító, hogy - önkéntesen vállalva a Robinson- kórt - az ember ennyire kiforduljon magából. Ám igazából a szigetről szabadult egyik túlélő legnagyobb öröme okozta, hogy kitört belőlem az Erna. Abbéli öröme, hogy hosszú idő után végre fogrémmel moshatott fogat. Csak úgy folyt belőlem az ámulat... Ugyan, mi lehetett abban a szájban! S mi lehet azokéban, akik a legtovább maradnak! Mehetnek egyenesen a legközelebbi fogszobrászatra. Befaragtatni az újabb harminckettőt. Remek példa az ifjúságnak! A fogorvosok meg téphetik a szájukat ifjú pácienseiket biztatva, hogy szorgalmasan mossák a fogukat. Lehetőleg reggel, délben, este. Minden evés után. De nyers vadhús tépése után mindenképpen!
