Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)
2004-04-10 / 84. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 10. Családi kör 13 HÉTVÉGI OLVASMÁNY A szegények iskolája Vadász Miklós: Babonás históriák MÁRAI SÁNDOR Úgy vettem észre, hogy teljesen fölösleges gondosság válogatni az italok között. Legolcsóbb a bor és a seprőpálinka; árban mindkettő egyformán elérhető. A sör lassan hat, de kellemesen és biztosan. Természetesen fontos, hogy ne keverjük az italokat. Éhgyomorra két-három pohár seprőpálinka, s ebéd előtt, tizenkettő tájban két pohár sör teljesen elég; ebédhez ne igyunk mást, csak tiszta bort, ha ebéd után munkabíróak óhajtunk lenni, s egészségesen, abban a kezdő, üde részegségben óhajtunk dolgaink után járni, amely a jó munkának előfeltétele. Általában helyes, ha a déli bormennyiséget nyolc, legföljebb kilenc deciliter tiszta borra korlátozzuk. Egyes latin népfajták szegényeinél, különösen a franciáknál általánosan elterjedt szokás, hogy ebéd előtt vizespohárban nehéz, tömény alkoholtartalmú italokat vesznek kétség- beesésükben magukhoz; kétségtelen, hogy átöröklés és megszokás alkalmassá teszik a francia szegényeket a nehéz italok elviselésére, de nem szabad elhallgatnunk azt a megfigyelésünket, hogy az ebéd előtt fogyasztott tömény alkoholtartalmú italok butítanak és álmosítanak. A franciák tudják ezt, s mert gyűlölik az el- butulás állapotát, ebédhez sok bort isznak, ami aztán valamennyire felfrissíti őket. Általánosan megállapíthatjuk, hogy azok a népek, melyeknek szegény tömegei jelentős és nagy műveket alkottak a történelemben, állandóan és sokat ittak. Az angolok, az olaszok csakúgy, mint a franciák, a nagy történelmi századokban, mint a béke periódusaiban, mindig erőteljesen ittak, míg azok a népek, ahol valamely bárgyú egészség- ügyi törvény ideig-óráig eltiltotta az italt, az enyészetnek indultak, társadalmukban az anarchia jelei mutatkoztak hamarosan, és az absztinens népek friss, italos hódítók zsákmányául estek. Meddő és fölösleges tanítóskodás lenne előírni, mennyit és mit igyon egy nagy, szegény nép. A tapasztalat arra tanít, hogy mentői többet iszik, annál nagyobb cselekedetekre ragadtatja időnként magát. Otromba dőreség lenne ilyen főbenjáró kérdésben, mint az ital, általánosítani. A franciák légióként bort isznak, s jórészt e jeles, egészséges hajlamuknak köszönhetjük, hogy végül is megajándékozták a világot az emberi jogokkal és a civilizációval; teljesen elképzelhetetlen, hogy egy nép, amely bor helyett évszázadokon át aludttejet vagy narancsszörpöt iszik, hasonló teljesítményekre legyen képes, mint a nagy francia forradalom. (...) Az összes vallások arra tanítanak, hogy Isten a szegények barátja. Ez a mélységes hit és meggyőződés már kora ifjúságomban áthatott engem is. Isten az egyetlen tekintély, akit a szegény tegezhet. Egy irodai elöljárót már magázni kell, és illik így szólítani: „Nagyságos uram”. Istennek nincsen rangja. A szegény közvetlenül szólítja meg, második személyben; a szegény és Isten között a bensőséges, megható intimitásnak olyan fokozatait figyelhetjük meg, amely valóban kárpótolja a szegényt a kissé rideg magányért, mely az emberek között általában osztályrésze. A szegény minden apró vágyával Istenhez fordul, mert megtanulta, hogy a földön hiába fordul bárkihez is. A szegények nem annyira a túlvilági üdvösségért imádkoznak Istenhez, melyet a vallás amúgy is megígér nekik, mint inkább csak új cipőért vagy kávédarálóért. Mint a gyermekek, ók is Istenhez futnak torz vágyaikkal; frivol és világi kívánságokkal ostromolják Istent, patkószeget kérnek tőle, meleg alsóruhát, s hosszan imádkoznak egy haskötőért. Minden bánatukkal Istenhez szaladnak, mert tudják, hogy az egyetlen, aki egyáltalán meghallgatja őket. Isten személyes barátja minden szegénynek. A gazdag gyertyát gyújt Istennek, templomot épít és áldozatot hoz neki; a szegény, mint a nyűgös gyermek karácsony előtt, állandóan csak zaklatja együgyű óhajaival. A szentektől tudjuk, hogy Istennek ez a zaklatás kedvesebb, mint a gazdagok ajándékai. A szegénység öntudatos felismerésével együtt jár Isten barátságának ajándéka. Mentői szegényebb lesz az ember, annál meghittebb viszonyba kerül Istennel. Amíg fiatal voltam s azt hittem, hogy kiválasztott ember vagyok, aki a gazdagok közé kerülhet valamikor, mit sem tudtam Istenről. Mint Saulusnak a damaszkuszi országúton, az élet nagy pillanatában később nekem is megmutatkozott Isten, hallottam hangját s megismertem őt. Ez Hamburgban történt, egy híd alatt. Minden szegénynek megmutatkozik egyszer Isten. Nem kell hozzá égő csipkebokor sem. Az ember él, s csak annyit tud Istenről, mint egy távoli, nagyon hatalmas uralkodóról, akit tisztelni tartozik ugyan, de nincsen hozzá személyes köze. Egy napon megismerkedik Vele. A mi civilizációnkban ez a találkozás néha útszéli körülmények között is történhet, egy kávéházban vagy a földalatti vasúton, mert Isten a profán helyeken talán gyakrabban jelenik meg, mint a templomban. Megjelenését nem kíséri égzengés, fényesség sem papi kórus. Minden nyelven beszél s nagyon egyszerűen, mindig csak éppen azt, amiről szó van. A nők különös, csacska óhajait ugyanazzal az irgalommal hallgatja meg, mint a férfiak bűnös vágyait. Nem igaz, hogy Isten előtt csak az a kedves, amit a földön erénynek neveznek. Minden szegény tapasztalásból tudja, hogy gyakran éppen az nem kedves Isten előtt, amit a földi törvény, az élet viszonyaihoz való kényszerű alkalmazkodással, jogosnak hirdet. Isten nem tanácselnök, s nem alkalmazza a paragrafusokat. Isten szemében nem feltédenül bűn az, amiért itt a földön elítélik a szegényt. Isten min- denekfölött barát. Szent Ferenc- től tudjuk, hogy kizárólag a szegények barátja. Ha a szegény élete során zsákutcába kerül, leghelyesebb a hatóságok és az összes karitatív intézmények megkerülésével egyenesen Hozzá fordulni. Ez az egyetlen gyakorlati tanács, melyet a szegénynek az élet mostoha fordulatai között igaz meggyőződéssel adhatunk. Isten a maga rendkívüli módján és titokzatos eszközeivel feltétlenül segít a szegényen. Minden más kísérlet, mely a szegény földi helyzetét iparkodik megoldani, nehézkes, körülményes és meglehetősen reménytelen. (Részletek a Helikon 1992-es kiadásából) ÍRÓ OLVASÓK A megváltó váltócipő PIERZCHALA JÓZSEF A város lakói tudták, érezték, új iskola dukál gyerekeiknek. Az intézmény, amikor végre felépült, öröm költözött a szívekbe. A szép és új védelmét szavatoló határozatok egyike a váltócipő használatáról szól. Az iskola belső rendje tartalmazza a pedagógiai tanács, szülői munkaközösség szentesíti az előírást. Ellenőrzése könnyen megoldható. Bonyolultabb a kihágás okának felgöngyölítése. Ernő, aki az iskolába kilométereket buszozott céltáblának számított. A váltócipő használatának hiányára az ötödikes tanuló szüleit, Marika tanárnő számtalanszor figyelmeztette szóban, írásban is elégszer.- A gyerek nem hibás, talán mi, szülők sem olyan mértékben, ahogyan első megítélésre tűnik. Drágább a gyógyszer, a meleg, az étel... Kereset meg nincs! Belátható időn belül megoldjuk - anya arca halványan elpirul. Anya úgy igazította a dolgot, hogy összegyűjtött fél tucat tojást, amit átküldött a kertről szomszéd Bözsinek. Előre megegyeztek, cserében fia kinőtt teniszcipőjét adja.- Vigyázz a váltócipőre, a tiéd - nyújtja át Ernőnek anya a kinőtt cipőt. - Próbáld csak fel!- Kicsit szorít - állapítja meg a gyerek.- Azon segíthetünk. - Éles késsel levágja a vászoncipő orrát. Ernő muszájból viselte. Szégyellte az erőszakkal megnagyobbított lábbelit. A tátongó lyukon kilátszott lábujja. Általában a padja mellett heverő táskája mögé rejtette lábát, vagy maga alá húzta. Bár a figyelmeztetés az iskolából elmaradt, anya látta, nem oldódott meg kielégítően a váltócipő kérdése. Közeledett a húsvét. Anya kölnivizet vásárolt, Ernő kölcsönzött könyvecskéből köszöntő verset tanult. Névsort írt. Rokonok, ismerősök, osztálytársak. Az ünnep hétfőjén korán ébredt. Pizsamában kiosont a szobából. Pöttyös poharát vízzel töltötte, elsőnek anyját frissítette fel. Anya csattanó puszival ajándékozta fiát.- És, ez is a tiéd. A tyúkocska küldi, én festettem - nyújtotta a hímes tojást, aminek belseje üres, mészváza pirosra festve, népi hímzésekkel ékesítve. Ernő a pontosan összeállított lista alapján, reggeli nélkül indult. Első harangszóra a névsor végére jutott. Csilingelő pénzérme nehezítette zsebét. Sietett a templomba. Meghajolt az oltár előtt, a zsebébe nyúlt, kihalászta a legnagyobb érmét. A fájdalmas Szűz Mária ember nagyságú szobra előtti perselybe csúsztatta. Harmadik harangszóra ministránsnak öltözve várta a szentmise kezdetét. Utána egyforma dobozt adott át a négy fiúnak a sekrestyés.- Használjátok egészséggel - fejezte ki jókívánságát a tisztelendő. Ernő kíváncsian csörgette a dobozt, de ki nem nyitotta. Sietett haza.- Anya, nézd mit kaptam a tisztelendő úrtól! - mutatott a dobozra.- Gyorsan nyissuk ki - zengte kórusban a család. A gyár szagát őrző habkönnyű tornacipőből csillogó papírba öltöztetett csokoládényuszi kacsingatott.- Ez csodálatos - sóhajtott egyszerre a család. Ernő sietve próbálta fel az új cipőt.- Kicsit nagy - állapította meg elsőre.- Annyi baj legyen - legyintett anya. Egy-egy húsvéti nyuszis szalvéta került a kicsit nagy cipő orrába, de az iskolában ezt már senki nem vette észre. HÚSVÉTI UTAZAS A szenvedés, a halál és a feltámadás helyszínén A Via Dolorosa és az Ecce homo-dóm (Képarchívum) KOHÁN ISTVÁN A legtöbb Jeruzsálembe látogató zarándokhoz hasonlóan jómagam is mindenekelőtt a Sion-hegyre látogattam el a Coenaculum szép, csúcsíves csarnokába, amelyet a keresztény hagyomány az utolsó vacsora színhelyeként tart számon. A lényegében üres teremben, amely jelenleg a muzulmánok birtokában van, az iszlám imafülkén kívül egy kis kőrakás jelöli azt a helyet, ahol Jézus az utolsó vacsora alatt tartózkodott, s ahol bejelentette, hogy egy a 12 apostol közül - vagyis Júdás - majd elárulja őt. Mivel innen már csak néhány lépésnyire van Mária elszenderülésé- nek temploma, vagyis az a hely, ahol a hagyomány szerint Jézus anyja, Mária elhunyt, oda is ellátogatunk, s áhítattal szemléljük meg az altemplomban nyitott ravatalon nyugvó, életnagyságú Mária-szob- rot. Mint magyar látogatót, jóleső érzéssel tölt el az a tudat, hogy a templom Patrona Hungáriáé oldalkápolnáját magyar hívők adományaiból építették fel, s művészi kivitelű szép mozaikja Máriát mint a magyarok nagyasszonyát ábrázolja, feje felett Szent István koronáját tartó angyalokkal. Innen aztán a Kidron-patak mentén haladunk tovább azon az úton, amelyen Jézus kínszenvedésének kezdeti állomáshelyére, az Olajfák hegyének lábánál elterülő Getse- máne-kert felé haladt tanítványaival, s ahol megcsodálhattuk azokat az olajfákat, amelyek a hagyomány szerint tanúi voltak Jézus szenvedésének. Természetesen betérünk a kert szélén álló Nemzetek templomába is, mely a világ minden részéből érkezett adományoknak köszönhetően épült fel. Itt helyezték el azt a sziklát, amelyen Jézus a reá váró szenvedések súlya alatt vért verejtékezve így imádkozott: , Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.” A templomban egyébként nemcsak örömmel, hanem jóleső büszkeséggel is töltött el, amikor arról értesültünk, hogy az egyik gyönyörű mozaikképet magyarok ajándékozták a templomnak. Ugyancsak az Olajfák hegyén volt alkalmunk megtekintem a Dominus flevit- (Ahol az Úr süt) templomot azon a helyen, ahol Jézus könnyek között jövendölte meg Jeruzsálem pusztulását, míg a közeli Pater Noster- (Miatyánk) templom előterének falain 64 nyelven (köztük magyarul is!) olvashattuk el az Úr imájának szövegét, ahogyan a Mester tanítványait erre megtanította. Ugyancsak ellátogattunk a közeli Mennybemeneteltemplomba, ahol megnézhettük azt a lábnyomot, mely a hagyomány szerint magának Jézusnak a lábnyoma volt. Elbúcsúzva az Olajfák hegyétől, majd pedig az Oroszlános-kapun áthaladva a Keresztúton (Via Dolorosa) találjuk magunkat. Szinte mindnyájan érezzük, hogy ez az az útvonal, amelyen a kereszt súlya alatt roskadozó Jézust kivégzésének színhelyére, a Golgotára kísérték. Az útvonal elején áll az Ecce Homo-ív, ahonnan Pilátus a szenvedő, töviskoronás Jézusra mutatva így szólt: „íme, az ember...” Tette ezt talán abban a reményben, hogy a tömegnek megesik a szenvedő Jézuson a szíve, és nem kell őt halálra ítélnie. Amint tudjuk, mint már annyiszor azóta a világon, nem így történt, s a tömeg inkább kívánt a többszörös bűnözőnek, Barabásnak kegyelmet. A Keresztút egyes stációinak színhelyén egy-egy emlékmű (templom, kápolna, oszlop, dombormű stb.) áll. Az első kilenc stációt magán a Keresztúton szemlélhetjük meg, melyek közül a legmeg- rendítőbb a harmadik, a hetedik és a küencedik stáció színhelye, ahol Jézus először, másodszor, majd harmadszor roskadt össze a kereszt súlya alatt. Csupán a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy a Keresztút stációinak megtekintése ma már sok esetben nem csak kegyeletes vallásgyakorlat, sok esetben inkább az idegenforgalomra épített kereskedelem, ahol a bazársor üzletei kínálják a turistáknak ezerféle emléktárgyukat. A további öt stációit viszont a Golgotán levő Szentsír-bazilikában emelt egy-egy oltár jelképezi, ahol hat keresztény felekezet végzi szertartásait. A legtöbb látogató szíve a 12. stációnál szorul össze, ahol Jézus haldokolva így kiáltott fel: „Atyám, a Te kezeidbe ajánlom lel- kemet...” Az utolsó stációt egy, a Jézus sziklasíija fölé emelt s márvánnyal borított oltár jelképezi, ahol a közös birtokos egyházak meghatározott rend szerint végzik szertartásaikat, s ahová reggeltől estig áramlik a zarándokok tömege. Ez a hely azonban nemcsak a halál és az elmúlás, hanem egyszersmind az élet jelképe, mivel itt támadt fel Krisztus halottaiból, örök életet ajándékozván a benne bízóknak. Természetesen nem mulaszthatjuk el hangsúlyozni, hogy Jeruzsálem mind a zsidók, mind pedig a keresztények legszentebb városa, míg a mohamedánok számára Mekka és Medina után a harmadik szent hely. Jeruzsálem egyben azt is jelenti, hogy a „béke városa”. Sajnos négyezer éves történelme folyamán - beleértve napjainkat is - falai között ritkán honolt béke. Említésre méltó tény azonban, hogy az al- Akszá muzulmán mecsetben az említett három egyistenhívő vallás hívei valamennyien nyugodtan imádkozhatnak, ami talán előrevetített képe is lehet a jövőnek, az igazi békevárosának.
