Új Szó, 2004. január (57. évfolyam, 1-25. szám)
2004-01-28 / 22. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2004. JANUÁR 28. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7- Fiúk, csúszópénzt akartatok elfogadni a száguldozó sofőrtől. Ha még egyszer előfordul ilyesmi, rátok szabadítom a rendőrségi felügyeletet! (Lehoczki István rajza) A Magyar Koalíció Pártja elnökének válasza B. Szentgáli Anikó reagálására A visszhang felhangjai TALLÓZÓ SZABADSÁG Csak azok a romániai kisebbségi szervezetek vehetnek részt a helyhatósági választásokon, amelyek tagsága eléri a huszonötezer főt, vagy az adott kisebbséghez tartozóknak legalább a 15 százalékát tudják soraikban - ezt tartalmazza az a törvényjavaslat. A kolozsvári napilap megszólaltatta Márton Árpádot, az RMDSZ képviselőjét, aki elmondta, egyetértés alakult ki: nemzeti kisebbségnek számít az az etnikum, amely a Nemzeti Kisebbségi Tanácsban képviselettel rendelkezik (19 ilyen tagja van a tanácsnak). Jelölőlistákat állíthatnak azok a kisebbségi ‘szervezetek, amelyek parlamenti képviselettel rendelkeznek, de azok is, amelyek be vannak jegyezve a bíróságon. A tervezet érzékenyen érinti a hely- hatósági választásokon az RMDSZ ellenében indulni szándékozó székelyföldi, bihari és szatmári magyar polgári szövetségeket. Szász Jenő, a székelyudvarhelyi Magyar Polgári Szövetség vezetője kifejtette: szerinte a tervezet monopolhelyzetet biztosít az RMDSZ számára. A Krónika című erdélyi napilap úgy fogalmazott: a javaslatcsomag szinte lehetetlenné teszi, hogy a jelenleg parlamenti képviselettel rendelkező kisebbségi szervezetekkel szemben mások is indulhassanak a választásokon. A tervezetet egyébként nem magyar részről nyújtották be. MAGYAR SZÓ Az újvidéki újság sérelmezi, hogy a szerbiai parlamenti választás óta rendre, tévesen rossz példaként hozzák fel a délvidéki magyarságot. „Pestről is, Kolozsvárról is hallottam már, hogy lám, a magyar egység hiánya, a széthúzás milyen következményekkel járt! Mindeközben egy szó nem sok, annyit sem hallottam a ridegen kisebbségellenes választási törvényről, azokról a feltételekről, amelyek eleve lehetetlenné tették honi magyarságunk önálló, szövetségesek nélküli fellépését a választásokon” - írja a lap munkatársa. Annak a koalíciónak a választási vereségét, melynek a Vajdasági Magyar Szövetség is tagja volt, nem a magyarságon belüli széthúzás eredményezte, mert „tizedszázalékokban is alig mérhető többletet vagy hiányt” okozhatott csak az, hogy a Vajdasági Magyar Demokrata Párt az említett koalíció ellen szövetkezve indult a választásokon, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége pedig bojkottra szólított. A délvidéki magyarság kudarcának oka, hogy a „nagy pártok” az utolsó pillanatban hátat fordítottak neki, s rákényszerítették egy rögtönzött koalíció megalkotására. „Félreértésen alapul minden olyan értékelés, amely figyelmeztető és rossz példaként szeretné meglobogtatni a belhábo- rúktól szenvedő erdélyi magyarság előtt a mi kudarcunkat” - írta a lap. Én sohasem bíráltam önt azért, mert a véleménye eltér az enyémtől. Tiszteletben tartom a másik fél véleményét, de nem vagyok hajlandó szemet hunyni a csúsztatások felett. Tegnapi válaszában is ezt tette. BUGÁR BÉLA Azt kifogásoltam, hogy félretájékoztatott, amikor azt állította, hogy Lipšic miniszter azért vonta vissza az összeférhetetlenségi törvény tervezetét, mert 3/5-ös többséggel, azaz 90 szavazattal lehetne csak döntést hozni. Holott Lipšic ezt a parlamenti többséget elfogadta, csak a mentelmi bizottság 3/5-ös többsége ellen harcolt - ami 1 képviselői szavazatot jelent. Hölgyem, nekem nem azokkal a tényekkel volt gondom, amelyeket Ön említ a „Csak nézőpont kérdése” című válaszában. Mert hiszen „tény, hogy az ellenzék örült a dolognak”, de a pénteki „Sárkány és sárkányfű” című írásában ezt a tényt még úgy fejezte ki, hogy „az ellenzékiek megértőén fogadták Lipšic döntését”, merthogy a kormánypártiak szerint ,jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”. Megbocsásson, de mi ez, ha nem B. SZENTGÁLI ANIKÓ Bugár Bélának igaza van abban, hogy véleményt nem egyetlen körülmény, hanem az egész folyamat ismeretében illik kialakítani. Daniel Lipšic lapzártánk előtt vonta vissza tervezetét - akkor úgy tűnt, „csak” a bizottsági 3/5-ös többség miatt. Később a tárca szerkesztőségünkbe is eljuttatott állásfoglalásából a következő derült ki: a Koalíciós Tanács 2003. december 1-jei csesztei ülésén megegyezett, a törvény érvényesítéséhez a szakbizottságban a jelenlévők egyszerű többségének beleegyezése, a plé- numban pedig 76 voks kelljen. Ezt az összes kormánypárt aláírta. Lipšic tehát a csesztei megállapodás megszegésével is indokolta döntését, a pénteken megjelent jegyzet pedig nem támaszkodhatott csak egy szerda esti információra. Lapunk a törvény előkészítését kezdettől szem előtt tartotta. Beszámoltunk a halogatásokról, a po- litikaüag elfogadható változat csúsztatás? Az ellenzék nem azért fogadta megértőén a törvény visszavonását, mert szigorúbb törvényt akart volna elfogadni (ezt sugallja az Ön pénteki jegyzete), hanem amiatt, hogy így nem kellett szavazniuk - s ezzel színt vallaniuk a végső szavazásnál. Mellesleg Hrušovský és Mečiar vitája alapján, amely a TA3 vasárnap esti műsorában hangzott el, valószínűleg most már Ön is csak szemforgatásnak tartaná az ellenzék örömét. Ön azt írja, „Tény: Bugár Béla helyett az MKP álláspontját a párt frakcióvezetője tolmácsolta.” Ez valóban tény, bár én semmiféle problémát nem látok abban, ha a párt véleményét a frakcióvezető ismerteti. Az én kifogásom arra vonatkozott, hogy a csaknem félórás telefonos tájékoztatás alatt Ön nem kérdezett rá bizonyos tényekre, amelyek talán a politikus számára egyértelműek, de - az írása alapján legalábbis erre lehetett következtetni - az ön számára nem. A törvény körüli fejleményekről úgy lehet valós tényeket írni és állítani, ha annak már a folyamatát is figyelemmel kíséri. Igaza van, „minden nézőpont kérdése”, mert míg Ön a mentelmi bizottságban a Rehák és Pinkává ügyében hiányzó egy szavazattal érvel a 3/5-ös többség ellen, én ugyanezen üggyel támasztom alá hosszas kereséséről, a Roman Vav- rík-féle csoport ténykedéséről és arról, hogy a Lipšic-féle törvény- előkészítő bizottság utolsó üléseire a polgári szervezetek jogászait már nem hívták meg, később se egyeztettek velük, pedig ők igazán szigorú törvényt szorgalmaztak. Játék a szavakkal, hogy az ellenzék megértőén fogadta Lipšic döntését, vagy örült. Tény: a koalíció negatívan, az ellenzék pozitívan nyilatkozott. Ez utóbbi bizonnyal politikai tőkét akar(t) kovácsolni az ügyből, és jól jött neki, hogy nem kellett színt vallani. De mi a helyzet a koalícióval? Az SDKÚ-nak és az ANO- nak vajon nem az lett volna a jó megoldás, ha olyan törvényről kell szavazni, melyben a 3/5-ös többség szerepel? Talán nem azért háborodtak-e fel, mert kárba veszett a Vavrík-féle csoport munkája? A további félreértések elkerülése végett hangsúlyozom: az MKP kijelentette, a módosított és a módosítás nélküli változatot is kész volt megszavazni. Ami pedig a számokat illeti: állításomat, hogy ha a döntés elfogadásához szükséges 3/5-ös többségnél a 10 bizottsági képviselői szavazatból hiányzik egy, vagy kettő, ugyanúgy bukik meg a javaslat, mintha a jelenlegi minősített többséget jelentő 9 szavazatból hiányzik egy. Márpedig a miniszter, és Ön is azért a minősített szavazattöbbségért száll síkra, ami ugyanúgy törékeny, mint az egy szavazattal több 3/5-ös. Éppen ezért volt hiba visszavonni a törvényt, hiszen ugyanúgy tájékoztathatna a média a képviselők elleni kezdeményezés bukásáról a bizottságban, mint a Pinkava-Rehák ügy esetében, sőt, szerintem közölhetnék azon képviselők neveit is, akik az eljárás megkezdése ellen voltak. (Mellesleg egyetlenegy ellenzéki képviselő sem támogatta kettőjük mentelmi jogának felfüggesztését, de ez önnek nem szúrt szemet.) Ebből a szemszögből nézve lehet, hogy ,jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”. Örülök annak, hogy az Új Szó nemcsak lehetővé tette számomra véleményem ismertetését, hanem az objektív tájékoztatás mellett kötelezi el magát. Én is csak ennek érdekében ragadtam tollat, és ezzel a vitát a magam részéről lezártnak tekintem. A szerző az MKP elnöke meggyőződésem szerint egyeden szavazatnak is van súlya - biztosan találnánk történelmi példákat. De nem kell messzire menni: nem került volna kisebbségbe a kormány, ha nem egy szavazaton múlik Ján Mojžiš leváltása. „Csak” Šimko igenje hiányzott az NBÚ-igazgató menesztéséhez, és mindenre képes volt a kormányfő emiatt az egy voks miatt! Egyetértek, hogy az egy szavazaton múló többség törékeny, ezért a legátiáthatóbb megoldás az lenne, ha az ülések nyilvánosak lennének. Az egyes szavazatok fontosságáról és arról, a politikusok szerint az adott pillanatban mi az elérhető maximum, lehet vitatkozni, a nehezen megszületett eredménnyel pedig esetenként meg lehet békélni. Ettől függedenül létezhet egyfajta társadalmi igény is, és nem biztos, hogy a mércét az elért kompromisszumokhoz kell igazítani. Az, hogy a politikusok megütik- e a választópolgárok által felállított mércét, pedig a választásokkor szokott kiderülni. Daniel Lipšic a csesztei megállapodás megszegésével is indokolta döntését Mérce és kompromisszum KOMMENTÁR Levetkőzött bűntudat MALINAK ISTVÁN Már Irakban vannak a japán szálláscsinálók, hétfőn Tokió 600 katona kiküldéséről döntött, s a japán kontingenst még az idén több mint ezer fősre növelik. Több van a hír mögött, mint látszik, feszültségek és aggodalmak is húzódnak mögötte, de mindenekelőtt az új politikai szemlélet. Japánban hasonló folyamatok játszódnak le, mint amelyek Németországban egy évtizede kezdődtek. Az új politikusi nemzedék, s általában a fiatalok már nem háborús bűnösként akarnak élni, hanem az ország gazdasági jelentőségének megfelelő súllyal részt venni a világpolitikában. A kiotói egyetem egyik professzora ezt úgy fogalmazta meg, hogy a japán katonák kiküldése - a második világháború után első ízben - egy háborús övezetbe az első lépés afelé, hogy Japán normális államként éljen szuverenitásával katonai ügyekben, s erre Irak teremtett esélyt. Az egyik jobboldali lap megfogalmazása szerint eddig beérték a fennálló világrend elfogadásával, s most megtették az első, történelmi lépést az új világrend építésében való részvétel felé. A pacifisták persze ellenzik ezt a fordulatot, az 1946-os békealkotmányra hivatkozva, amely lemond a háborúról, mint „Japán szuverén jogáról”, tiltva a nemzetközi katonai akciókban való részvételt. AII. világháború után létrejött új japán hadsereget is önvédelmi erőknek nevezték el. Ezért szeretne Koidzumi kormányfő újabb tabut ledönteni: 2007-ig módosítaná az alaptörvényt. Ezt egyelőre a demokrata párti ellenzék és természetesen a hadiipar is támogatja. A megosztott közvéleményt a kabinet azzal nyugtatgatja, hogy a japán katonák Irakban kizárólag humanitárius jellegű feladatokat látnak el. Egyelőre nem szervezett nagyobb akciókat az anti- militarista baloldal, de kérdés, mi történne, ha a japán kontingens is belekeveredne az iraki harcokba vagy halálos áldozatokkal járó merényleteket követnének el ellene. Csak félig igaz, hogy az USA melletti elkötelezettségét akarja Tokió demonstrálni az iraki kalanddal. Elsősorban a hazai közvéleményt és a szomszédok reagálásait akarja letesztelni, hiszen Kínában is, a két Koreában is jelentős ellenérzésekkel figyelik az új japán doktrínát - ők nem felejtették el a japánok múlt századi agresszióit. Japán külpolitikai tekintélyét erősítette, hogy a nagy nemzetközi humanitárius akciókban jelentős pénzekkel vett részt. Az iraki háború ismét erőteljesen felvetette a nemzetközi biztonsági-politikai rendszerek gyökeres átalakításának szükségességét, így például az ENSZ-ét. Nem véletlen, hogy amikor a Biztonsági Tanács átalakítása, az állandó tagok számának bővítése szóba kerül, az első két helyen éppen Németországot és Japánt emlegetik. JEGYZET Százéves lenne... SZÁZ ILDIKÓ Érte szólt hétvégén a szentmise a deáki katolikus templomban. A napokban lenne éppen százéves. Született Zo- boralján, Alsóbodokon. Egykor, többnapos vándorlással, gyalogúton ment érte nagyapám, hogy Mátyusföldre hozza menyecskének. Öt gyerekkel deportálták, a legkisebb, apám kétéves volt akkor februárban, és csak arra emlékszik, hogy egyetlen ele- ségük, egy vödörnyi tej megfagyott a vonatban. Előveszem a kazettát, amit életének utolsó éveiben játszottam fel, csehországi gyötrel- mes vándorlásuk, áruba bocsátásuk történetét hallgatom újra és újra. „Itt vágj, itt zaklass, csak az örökkévalóságban irgalmazz!” - ez volt az imádság, amely végigkísérte őt a száműzetés útján. A Deákiból érkező asszonyok egyfajta oltalmazójává és lelki támaszává vált. Elsősorban azért, mert értette a cseh nyelvet. Szülőföldjén, Zobo- ralján éveken átjátszott egy szlovák színtársulatnál. Ő volt az, aki tudott a csehektől kenyeret, tejet, a mosáshoz szappant kérni. Tőle kértek tanácsot, amikor az igazolványban le akarták ellenőrizni, valós dolgokat állítanak-e róluk, nemzetiségükről, hovatartozásukról, vagy sem. Amikor később, kis batyujukkal hazaköltöztek, vissza a közös családi udvarba, kezdhettek mindent elölről. Beültették a kertet, a ribiszke és egresbokrok még mindig ott állnak a körtefa árnyékában, mint annak idején. Apám ugyanoda ülteti azóta is a hagymát, a kukoricának valót, a káposztafélét, ahová ő. Nem csak a dalai, a szegénységet elviselhetővé varázsoló tréfái maradtak ránk hagyatékul. Örökül hagyta az imákat, melyekben a halál fogalma oly rémisztő volt akkor, és oly megnyugtató ma. Azt mondta, egyszer még szükségünk lesz az imádságra, és nem kell majd alkonyaikor a templomba osonni, titkon, falvakon bérmálkozni. Nyolcvanéves korában is követte a politikai és közéleti eseményeket, és tudatosan építette lelki világát. Egyfajta különös, hitbéli egyetemre járt egész életében. Ebből az előző rendszerben csak annyit láttunk, hogy naponta jár szentmisére, minden karácsonykor ott a betlehem a fa alatt, és szerény nyugdíjából jut a tizenvalahányadik unokának is ajándék. Már nem vágják, nem zaklatják az örökkévalóságban, égi porcukorral hinti százévesen is valahol, a világ legjobb keltkalácsait a nagyanyám.
