Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)

2003-10-06 / 229. szám, hétfő

2

VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR

ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 6.

KOMMENTÁR

Szabadság? Testvériség?

SZILVÁSSY JÓZSEF

Kétszeresen is szomorú a magyar ember számára a mai nap. Gyászunkat az is növeli, hogy a román nacionalisták megakadályozták a tizenhárom vértanúnak emléket állító Szabadság-szoborcsoport visszaállítását Arad óvárosában. Bukarestben ezzel fittyet hánytak az önkormányzatiság elvének, ugyanis a rpmán többségű aradi ön- kormányzat támogatta az emlékmű elhelyezését. A szoborcsoport visszaállítása ellen leginkább Adrian Paunescu ágált, aki ma kormánypárti szenátor. Másfél évtizede pedig Ceuasescu udvari költője volt. Mostanság éppen azt szajkózza, hogy az aradi műalkotás nem is a vértanúknak állít emléket, hanem Nagy-Magyarország tizenhárom történelmi régiójának. Ez a magyarfaló senkiházi azzal is érvelt, miszerint már az sem helyes, hogy „a terrorista és a románságot zsi- gereiből utáló Petőfinek rengeteg szobra van már Romániában.” A gátlástalan trubadúr újra - számos román politikus számára ma is oly kedves - nacionalista húrokat pengetett, s ezzel olyan indulatokat kavart, hogy még a Nastase-kabinet is meghátrált. Megszegte a magyar kormánynak adott szavát, nem engedélyezte az emlékmű felállítását. Szűkebb pátriánkban is tudunk ilyen jelzésértékű szoborügyről. Nálunk is semmibe vették az önkormányzat - a komáromi - álláspontját, amelynek az a lényege, hogy nem a keresztény testvériség jelképeként, hanem egyértelmű nacionalista szándékkal (szerintük itt lépett a két hittérítő a mai Szlovákia területére, vagyis a szlávok hamarabb telepedtek le itt, mint a magyarok) akarnak szobrot emelni Cirillnek és Metódnak. A komáromi városatyák a „sem csellel, sem erőszakkal” intelem szellemében ezért nem támogatták az alkotás elhelyezését a köztéren. S azért az sem semmi, hogy amikor törvényt szegve a Matica slovenská városi szervezete székházának homlokzatára rakták fel a művet, akkor római katolikus és evangélikus egyházi méltóságok adták áldásukat - szlovák politikusok és a Hlinka Gárda egyenruhájára emlékeztető öltözetben megjelenő fiatal hőzöngők társaságában - a nyilvánvaló jogsértéshez. Beszélhetünk-e szabadságról, testvériségről, jogállamról ott, ahol ilyesmik történnek? Támogathat-e az RMDSZ ilyen szószegő román kormányt? Lehet-e, s meddig, bárhol a Kárpát-medencében tagja az ottani magyar kisebbség érdekeit is védő párt olyan kormánykoalíciónak, amelyben valójában nincs politikai szövetségese, hiszen partnereiben ügyesen álcázva vagy nem is titkolva ott lappang, olykor kimondottan buzog a magyarellenesség? Aki ezt mérlegeli, az nyilván az érem másik oldalát is szemügyre veszi: mit lehet elérni, s vajon milyen módszerrel egy-két választási ciklusig tartó, netán állandó ellenzékben? Lemondva a politikai szövetséges keresésének és a tényleges demokrácia építésének sziszifuszi munkájáról. Hazai politikusaink immár nyolc évtizede szembesülnek ezzel a dilemmával. Az egyeden elképzelhető elvi és morális választ az aradi vértanúk sugallják: van, igenis létezik olyan határ, amikor a személyes szempontok végképp háttérbe szorulnak, mert nemzeti közösségünk érdekei ezeknél összehasonlíthatadanul fontosabbak. A vértanúk életüket áldozták ezért. Bukarestben, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen csak a kormányt támogató szerepvállalásukról, s ebből fakadó viszonylagos jólétükről kell lemondaniuk az RMDSZ vezetőinek, ha jelenlegi vagy más partnerük újra, s egyre súlyosabban megszegi a törvényességet, a politikai alkukban rögzített egyezséget.

A mai szlovákiai helyzetet szemlélve - a Dzurindára vetülő korrupciós gyanú, a kormányfő elutasító magatartása a kisebbségek kollektív jogairól, a magyar egyetem körüli ködösítések - nem túlzás leírni, hogy az MKP politikusainak is készen kell állniuk ilyen lépésre.

Biztonsági kockázat

TÓTH MIHÁLY

Ján Langoš, a Nemzet Emlékezete Intézet elnöke a múlt héten úgyszólván konkrét, már-már névre szóló célzással arra utalt, hogy a pártállami titkosrendőrség aktáinak tanulmányozhatóvá tételével jelentős politikusok kerülhetnek kellemeden helyzetbe. Langoš két egykori külügyminiszter, a csehszlovák Dienstbier és az orosz Kozirjev egy harmadik személy által megörökített véleménycseréjét idézi. A csehszlovák külügyminiszter kérdésére az orosz diplomácia vezetője ezt válaszolta: Igen, a moszkvai diplomataiskola összes hallgatója kapcsolatban volt a KGB-vel.

Lelkiállapotát tekintve Szlovákia nincs olyan helyzetben, hogy a fenti mondatot a politikai 1' art pour ľ art egyik feledhető megnyilvánulásának tekinthetnénk. Száz, a közéleti események iránt még nem teljesen közömbös szlovákiai ember közül Kozirjev mondatát hallva legalább hetvennek Eduard Kukán külügyminiszter, a Mikuláš Dzurinda miniszterelnök által vezetett SDKÚ államfőjelöltje jut az eszébe. Kukán külügyminisztert ŠtB-vonatkozásban a Dzurindához közel állók így dicsérik: csak a „bizalmi” rangot érte el a Cégnél. Ez a „csak” úgy is értelmezhető, hogy 1970 és 1989 között annyi volt a besúgó, hogy a rendszerváltás után a „csak” bizalmiak viselt dolgainak vizsgálatára nincs kapacitás. Persze, akik 1989 előtt megtapasztalták az StB módszereit, akik hallottak egyet-mást a szovjet titkosrendőrség működésének alapelveiről, azok felteszik a kérdést: vajon szívesen vette volna a KGB, ha a moszkvai diplomataiskola mondjuk Afrikában elhelyezett csehszlovák növendéke két gazdát szolgál?

Lehet, hogy alkalmas törvényhozók vagy titkosszolgálatiak dolgában Szlovákia úgy meg van szorulva, hogy mellékes körülménynek tekinthető, ha egy parlamenti képviselő, netán SIS-tiszt ott szerepel a listán. Honatyából van 150, a SIS munkatársainak létszáma hétpecsétes államtitok. Köztársasági elnökünk azonban egyszerre csak egy van. Ennek az egy személynek a jelölésénél 14 évvel a rendszerváltás után azért már csak illene minden pártnak ragaszkodnia a biztonsági kockázat teljes kizárásához.

A szemtanú szerint a két külügyminiszter említett beszélgetése során Kozirjev leszögezte: Kolléga úr, a KGB a mi szolgálatunk. Nem többet és nem kevesebbet közölt Dienstbierrel, minthogy Csehszlovákia ne számítson arra, hogy a KGB vagy utódszervezete bármit is elárul a moszkvai diplomataiskola végzett növendékeinek igénybe vételéről. A szlovákiai magyar politizálás pikantériája, hogy az MKP vezetői Kukán egy viszonylag jelentéktelen megnyüvánulása miatt helyezték kilátásba, hogy szittyáinkat majd a külügyminiszter államelnökké választása ellen ösztönzik szavaztatni. Tudjuk, hogy Európa jobbik fele mennyire visszafogottan viszonyul a kollektív jogokhoz. Eddig egyetlen MKP politikusnak nem jutott eszébe, hogy Kukán diplomáciai tanulmányainak színhelye már önmagában biztonsági kockázat. Mintha napirendre tértek volna afölött, hogy minden párt vezetésében ott vannak a pártállam egykori fogdmegjei. Az MKP ilyen emberének minősítése: Agent (ügynök) fedőneve Fyzik.

Ha másnak szabad, nekem miért lenne tilos - mondhatja Dzurinda.- Jenő, remélem, nem a látványnak hiszel, hanem nekem! Mert én azt mondom, hogy a szomszéd úrral a koalíciós válságról tanakodunk... (Lehoczki István rajza)

mmm,

TALLÓZÓ

THE SUNDAY TELEGRAPH

A brit kormány attól tart, hogy az al- Kaida terrorhálózat II. Erzsébet királynő életére tör a Nemzetközösség decemberi csúcstalálkozóján. A jórészt az egykori brit gyarmatbirodalom tagjai alkotta, laza szerveződésű országcsoport állam- és kormányfőinek csúcsértekezlete Nigériában lesz. A konzervatív vasárnapi lap értesülése szerint a brit külügyminisztériumba hírszerzési figyelmeztetések futottak be arról, hogy a bin Laden nevéhez fűződő terrorszervezet megpróbálkozhat a csapásméréssel, kihasználva a nigériai biztonsági rendszer gyengeségeit. A brit kormány fel fogja ajánlani az afrikai országnak terrorelhárító erők, illetve a különlegesen kiképzett elit katonai alakulat, a SAS egységeinek Nigériába vezénylését. Brit külügyi források azt mondták: nem vetődött fel, hogy a királynő, aki a Nemzetközösség feje, ne utazzon el a nigériai csúcsra. Az uralkodó egyébként közismerten semmibe veszi a terrorfenyegetéseket, és soha nem hajlandó hivatalos programjait módosítani.

Nem szabad gondolnunk és mondanunk soha, hogy a bírálat akár a legnehezebb időkben is egyenlő az árulással

Jelkép és bizonyosság

Sajtókörökben elterjedt, hogy Medgyessy Péter magyar miniszterelnök lemondani készült tervezett bukaresti látogatását, a Szabadság szobor körüli huzavona miatt.

ÁGOSTON HUGÓ

Sokan azt gondolták - bevallom, magam is -, milyen remek politikai húzás is lenne részéről a tüntető távolmaradás, müyen erős üzenete lenne a románok felé, a magyar közvélemény felé, és milyen port kavarna a világsajtóban is. A román politikai vezetés ettől a jelképes döntéstől ráébredhetne saját felelőtlenségére. A magyar kormányfő mégis elment Bukarestbe. Lemondott tehát egy erős jelképes gesztusról - miért is? Nos, egy aláírásért. Szentesíteni egy egyszerű, tulajdonképpen lefutott ügyet, a megállapodást a kedvezménytörvény módosított változatának romániai alkalmazásáról. Hogy életbe léphessen végre a sokat próbált jogszabály, Magyarország a saját költségvetése terhére juttathasson valamit az erdélyi magyaroknak. És akkor, és akkor képzeljük el, ha nem megy el Bukarestbe, hányán támadták volna Medgyessy Pétert - akár azok közül is, akik egy pillanattal korábban megdicsérték esetleges távolmaradásáért -, hányán marasztalták volna el a történelmi bűnben, hogy elrontotta a kedvezménytörvény beteljesülésének utolsó és legfontosabb lépését! A politikusok természetszerűleg gyakran kerülnek üyen konfliktusos helyzetbe, olykor kényszerhelyzetbe. Amikor mást diktál a szívük (ha van), és mást az eszük (ha van). Mást az indulataik, és mást az érdekeik. Választhatják a jelképes cselekvést, részesíthetik előnyben a jelképes érdekeket, ami azonnali sikerélménnyel járhat, vagy szem előtt tarthatják a hosszabb távú közösségi érdeket, a sikertelenség kockázatával, nem egyszer a pillanatnyi népszerűség rovására. A választás felelősség kérdése. Olykor nincs is jó megoldás, csak kevésbé rossz.

A múlt hétfőn aláírtam Gabriel And- reescu levelét, amelyben mintegy Markó Bélától váija/várjuk a román demokrácia megmentését. (Megmentését önmagától?) A levél felhívja a figyelmet arra, hogy értelmiségiek, a civil társadalom tagjai intézték egy politikushoz. Abból indul ki, hogy az aláírók többször bírálták az RMDSZ vezetőit, amiért - betartva a kormánypárttal megkötött pro- tokollumot - nem egyszer antidemokratikus, a civil társadalmat sújtó törvényeket szavaztak meg a parlamentben. Emlékeztet továbbá arra, hogy (az ezelőtti politikai ciklusban is, a mostaniban is) az RMDSZ-t a szövetségesei többször becsapták, nem tartottak be megállapodásokat - és ez mégsem vezetett szakításhoz. Mindenesetre sok minden nem valósulhatott volna meg nemzeti közösségünk javára, ha az RMDSZ enged első ösztönének, jogos indulatának, és sértetten levonul a pályáról. Vajon ugyanaz a helyzet most is? Bizonyos szempontból igen, más szempontból nem.

A Szabadság szobor felállítása rendkívül fontos nemzeti közösségünk számára. Fontos, mert önbecsülésünk és megbecsülésünk jele múltunk egyik kegyelmi pillanata iránt, amikor mi magyarok azt képviseltük, ami a leghaladóbb volt a világon. De hirtelen fontossá válik egy másik, egyetemes demokratikus elv szempontjából is: arról a megengedhetetlen tényről van szó, hogy a centrum politikailag beavatkozott egy helyi döntésbe, és megváltoztatta azt. (Érdekes, hogy ugyanakkor a kolozsvári egyetemen többek között azért nem mozdulnak a dolgok, mert az ottani autonómiába meg ugye nem lehet beavatkozni.) Ámde az aradi szoborügy előbb-utóbb megoldódik, annyira nyilvánvaló az igazunk. Rajta kívül pedig rengeteg olyan elérnivalónk van, ami mindennapi létében, létfenntartásában érint jóval több magyart, gondoljunk például a beindult, de nyögvenyelősen zajló (egyházi és nem egyházi) ingatlan-visszaszolgáltatások- ra, vagy a várva várt autópályára. Tehát a jelképes és a pragmatikus, gyakorlati eredményekért folytatott cselekvés vagylagossága, az ezek mentén megfogalmazódó dilemmák gyakorisága és súlyossága nem változott, tizenvalahány éve úgyszólván állandója az RMDSZ sorsának. Egy rossz döntés a még bizonytalan jogállamiság körülményei között, amikor a törvények meghozatala nem jelenti azok betartását is, könnyen veszélybe sodorhatja eddigi vívmányainkat is. Ezért mondjuk Gabriel Andreescuval és mindazokkal együtt, akik csatlakoztak nyűt levelünkhöz, hogy a kormánypárttal a protokollumot, a kölcsönös támogatást ebben a pillanatban és e miatt az ok miatt nem célravezető megszüntetni. (Ugyanakkor - bármenynyire furcsa - teljes szívből megértem azokat a hiteles politikusainkat, akik felelősséggel úgy vélik, hogy az érdekérvényesítés legjobb módja most a protokollum felszámolása. Azokkal nem értek egyet, akik kapásból elleneznek bármit, amit az RMDSZ vezetősége csinál.)

De végül is mi az, ami megváltozott, amitől a mostani különbözik a korábbi „megcsalatási” helyzetekhez képest? Elsősorban természetesen az, hogy Románia minden eddiginél közelebb került az euroadanti intézményrendszerhez. Nem ismeretes számomra, de nagyon érdekelne a hozzáértők véleménye, hogy e közelségnek, amelyben egyáltalán nem mellékes az RMDSZ (külföldön) megbecsült szerepe, vajon természetes vagy paradoxális velejáró- ja-e a román nacionalizmus felfokozódása, vitustánca. Amely egy még átfogóbb jelenség része.

Nevezzék regiszternek, kulcsnak,

olvasatnak - mi lenne, ha az utóbbi hetek-hónapok belpolitikai eseményeit, fejleményeit a román történelmi reakció, a restauráció szempontjából vennénk szemügyre? Értsd: a rá való kísérletek szempontjából. A restauráció vádja merésznek tűnhet, maga a fogalom is kevéssé adekvátnak, hisz az imént említettük Románia kétségbevonhatatlan nemzetközi sikereit; sorolhatnánk a haladás és reform, a demokrácia megannyi kétségbevonhatatlan eredményét. Ám nem csak magunk fogalmaztuk meg ezt a vádat gyors reagálású jegyzetekben, hirtelen indulatunkban, előfordult a kemény politikai (és még csak nem is ellenzéki) állásfoglalásban is. Nem is olyan régen a kormánypárt volt főtitkára hívta fel a figyelmet a kommunista restaurációs törekvések veszélyére. A volt főtitkár, mint éreztette, legfőképpen egyfajta párton belüli bekeményítésre, tekintély- uralmi módszerekre, tekintetnélküliségre, betokosodott aktivisták visz- szatérésére gondolt. Nekünk mindenekelőtt régi tudattartalmak, legfőképpen az agresszív nacionalizmus, vagyis a nemzed kommunizmus részben ösztönös, részben tudatos feltámasztására kell gondolnunk.

A szoborügy előbb-utóbb megoldódik, annyira nyilvánvaló az igazunk.

Persze lehet, hogy a mi arányérzékünkkel van baj, túlzott reményeket tápláltunk, gyors és gyökeres változásokban bíztunk. Hisz végül is alig másfél évtized telt el azóta, hogy a román diktátor atombombával fenyegetőzött, ha Budapest fel meri verni az erdélyi magyarság kérdését. Úgy látszik, a vüág nem változik olyan gyorsan. Legalábbis a jó irányban. A jó irányban mindig csak kitartó kis lépésekkel lehet haladni. Visszafelé, az más. Két éve a vüág nem éppen kedvező fordulatot vett. A biztonság hovatovább fontosabbá válik a szabadságnál, a túlélés szempontja erősebb az erkölcsi elveknél, az emberi jogoknál. Ilyen körülmények között a másság, a sajátosság jogainak még nehezebb érvényt szerezni. Micsoda torz fintor, minő giccs például, hogy a kormánypárt nacionalista költő-szenátora, aki többször kollektív bűnösséggel vádolta a magyar népet, a parlamenti szószékről terroristáknak nevezi az aradi vértanúkat - lám, az új vüág- helyzet hatása a szóhasználatra. (Vajon senki sem hívta fel a figyelmét például arra, hogy a húszas évek közepén Nicolae Iorga nyíltan elítélte a Szabadság szobor eltávolítását?) A harsány és megfékezhetet- len szenátor-költő, a forradalomban szinte gyáva halált halt nagy visszatérő egyébként a nacionalizmus, a nemzeti kommunizmus remélhetőleg utolsó kártékony maradványa. Ha a NATO meg az EU követelményrendszere, a következő választások le nem söprik a román történelem színpadáról, nem sok jóra számíthat az ország, és mi sem. Az Adrian Paunescu által megtestesített képletet, műsorainak hidegháborús nyelvét és logikáját, a „magyar revizio- nizmus” eüeni vádjainak képtelenségét kiválóan elemezte az Erdélyi Riport hasábjain Horváth Andor. A restauráció, a nemzeti kommunista mentalitás továbbélése azonban természetesen nem egyeden személyen múlik, szövevényes rendszerről van szó, borzalmas titkokról és ördögi játszmákról, bizonyára. Annál fontosabb a megfontoltság, a kockázatos helyzetek és döntések elkerülése. De van még valami.

Van valami, amit úgy neveznék: a pszichikai tapasztalat szerepe. Ha valami rossz megtörténik, állapítja meg Nádas Péter, az emberi természet rendjében kétszeresen is megtörténik, a közvetlen tényen túl akkor, amikor lelki tapasztalatként továbbadódik. Ez történt a holoka- uszttal, és ez történik a nacionalizmussal is. Ez eredményezi a rossz permanenciáját. Ha pedig a cui pro- dest? ismérve szerint tekintjük a dolgokat, egyértelmű, hogy mindazok, akik - kívülről vagy belülről, alulról, felülről, manipuláltan vagy nem manipuláltan, készakarva vagy öntudatlanul - érdekvédelmi szervezetünk politikai potenciáljának gyengítésén munkálkodnak, végül is a nacionalizmus malmára hajtják a vizet. Amely, mint bármely szélsőséges eszme, az önmagáén kívül nem ismer el semmilyen tekintélyt, és bármely más autoritás szétbomlasztására törekszik. Noha a forgató- könyvek divatját éljük, a szcenaritisz népbetegséggé vált, nem fogjuk azt mondani, hogy a restaurációs erők beépültek-beépíttettek volna érdek- védelmi szervezetünkbe is. Azt sem szabad gondolnunk és mondanunk soha, hogy a bírálat akár a legnehezebb időkben is egyenlő az árulással. Ellenkezőleg. Az igazmondás, a tényékhez való ragaszkodás minimális követelményéből azonban nem engedhetünk. Ha valakire azt lehet mondani, hogy csaló (amikor nem csaló), egy másikra, hogy messiás (holott nem az), akkor nincs alapunk erősen csodálkozni azon, hogy mások meg minket tekintenek revizionistának, esetleg szerződést szegőnek. Vigyázzunk tehát a pszichikai tapasztalataink minőségére! Értelmiségiként, akinek fegyvere a kétely és a kérdezés, nem irigylem a politikusokat. Hogy mennyire drámai lehet egy felelősségteljes politikus belső vívódása, tanúsítja Markó Béla Csoóri Sándorhoz írott válaszlevele. Hál’ istennek sok nemes jelképünk van, amelyért érdemes harcolni, és sok elérnivalónk a mindennapi élet kemény realitásában, amelyért harcolni kell. Csak sajnos a bizonyosság igen kevés ebben a harcban.

A szerző romániai magyar közíró