Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)
2003-07-25 / 170. szám, péntek
Gondolat ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 25. A csehszlovák hatóságok a déli határvidék nemzetiségi összetételét az 1919-ben meghirdetett földreform keretében zajló ún. kolonizációval igyekeztek megváltoztatni Etnikai változások Dél-Szlovákiában í.táblázat. Szlovákia népességének etnikai összetétele 1910 és 1930 között Év* összlak. Magyar % szlovák** % német % ruszin % egyéb*** % 1910 2 926 824 896 271 30,6 1 686 712 57,6 196 958 6,7 97 051 3,3 49 832 1,7 1921 3 000 870 650 597 21,7 2 025 003 67,5 145 844 4,9 88 970 3,0 90456 3,0 1930 3 329 793 592337 17,8 2 273 054 71,3 154 821 4,6 95 359 2,9 114 222 3,4 * Az 1910-es adatok Szlovákia 1921. évi területére vonatkoznak. ** A szlovák kategória 1921-ben és 1930-ban magában foglalja a cseheket is; létszámuk 1921-ben 72 635,1930-ban 121 696 volt. *** Az egyéb kategória 1921-ben magában foglal 73 628 zsidó és 8 035 cigány, 1930-ban 72 678 zsidó és 31188 cigány nemzetiségűt. POPÉLY ÁRPÁD első Csehszlovák Köztársaság megalakulásával vette kezdetét az a korszak, amely a török háborúkban elpusztult területek új- ranépesítését célzó 18. századi é- szak-déli irányú migráció óta nem tapasztalt módon, s ismét a szlovákság javára alakította át a felvidéki magyar nyelvterület etnikai szerkezetét. Ekkor játszódtak le ugyanis azok a folyamatok, amelyek - a II. világháború utáni lakosságcserével, a magyar lakosság csehországi deportálásával és a reszlovakizációval együtt - a korábban meglehetősen homogén, s 200 éve többé-kevésbé változatlan magyar nyelvterület etnikai fellazítását eredményezték. A legutolsó, 1910-es magyar nép- számlálás Szlovákia 1921. évi területén 2 926 824 lakost talált, akik közül 896 271 vallotta magát magyar, 1686 712 pedig szlovák anyanyelvűnek. Az első, 1921. évi csehszlovák népszámlálás szerint ezzel szemben Szlovákia 3 000 870 lakosa közül 650 597 volt a magyar, s 2 025 003 a „csehszlovák” nemzetiségűek száma, az 1930. évi népszámlálás pedig - Szlovákia időközben némileg módosult területén - 592 337 magyar és 2 273 054 ún. csehszlovák nemzetiségű személyt talált, miközben az országrész összlakossága 3 329 793 volt. A magyarság részaránya tehát az 1910. évi 30,6%-ról előbb 21,7%- ra, majd 17,8%-ra süllyedt, miközben a szlovákoké, ill. „csehszlovákoké” 57,6%-ról előbb 67,5%-ra, majd 71,3%-ra emelkedett. A CSEHSZLOVÁK ÁLLAMPOLGÁRSÁGGAL rendelkező személyek nemzetiségi megoszlása még ennél is kedvezőtlenebb volt a magyarság számára. 1921-ben Szlovákia 2 958 557 rendezett csehszlovák állampolgárságú lakosából 637 183 (21,5%) vallotta magát magyar, s 2 013 792 (68,1%) „csehszlovák” nemzetiségűnek; 1930-ban pedig a 3 254 189 állampolgárból 571 988 (17,6%) volt magyar, 2 345 909 (72,1%) „csehszlovák” nemzetiségű. A két világháború közötti csehszlovák népszámlálási statisztikák sajátossága, hogy a nemzetiségek számát többféle módon részletezték. Megkülönböztették egyrészt a jelenlévő összes népesség, másrészt pedig a csehszlovák állampolgárok nemzetiségi struktúráját, miközben a községsoros adatokat tartalmazó publikációk ráadásul a település összlakosságának száma mellett csupán a csehszlovák állampolgárok nemzetiség szerinti megoszlását közölték, az érvényben lévő csehszlovák nemzetkoncepcióval összhangban pedig a szlovák és a cseh helyett ún. csehszlovák nemzetiséget mutattak ki. A csehszlovák népszámlálások tehát a magukat magyarnak vallók számának és arányának nagyarányú csökkenéséről tanúskodnak. Miközben 1910 és 1921 között a magyarokénál kisebb mértékben, de a többi nemzetiség létszáma és számaránya is csökkent, 1930-ra számban már csupán a magyarság fogyott tovább. A szlovákiai magyarság embervesztesége Csehszlovákia alig több mint egy évtizedes fennállása alatt ösz- szességében meghaladta a 300 000 főt, azaz 1910. évi összlétszámának egyharmadát. A magyarság számának és arányának ily nagyméretű visszaeséséhez már magában a népszámlálások módszertanában bekövetkezett változások is hozzájárultak. Amíg ugyanis a magyar népszámlálások a lakosság anyanyelvét, a csehszlovákok az államalkotó nemzet számára kedvezőbb eredménnyel biztató nemzetiséget tudakolták. (Az 1941. évi magyar, az 1970-es és 1991-es csehszlovák, valamint a 2001-es. szlovák népszámlálások, amelyek során egyaránt tudakolták a megszámláltak nemzetiségét és anyanyelvét, kétségtelenül igazolták, hogy az anyanyelvi statisztika mindenkor kedvezőbb képet nyújt a kisebbségek számáról, mint a nemzetiségibevallás.) Hátrányosan érintette a magyarságot, s számos visszaélésre adott lehetőséget az is, hogy a csehszlovák népszámlálásokat részben számlálóívekkel, részben pedig összeírási ívekkel végezték: amíg a cseh országrészekben alkalmazott számlálóíveket maguk a megszámláltak tölthették ki, addig a volt magyarországi területeken, vagyis Szlovákiában és Kárpátalján használt összeírási ívek kitöltését már a számlálóbiztosok végezték, akiket ráadásul feljogosítottak a bevallott nemzetiségi adatok felülvizsgálatának jogával is. A NÉPSZÁMLÁLÁSOK JELENTŐSÉGÉT mindeközben növelte az a tény, hogy a csehszlovák Nemzetgyűlés által 1920. február 29-én elfogadott 122/1920 sz. alkotmánytörvény, az ún. nyelvtörvény a kisebbségek számára csupán azokban a bírósági járásokban, ill. községekben biztosította nyelvük hivatalos érintkezésben való használatának jogát, ahol a csehszlovák állampolgársággal rendelkező kisebbségi lakosság aránya elérte az összlakosság 20%-át, tehát a kisebbségek nyelvhasználati joga járási és helyi szinten is a mindenkori népszámlálások során megállapított részarányuktól vált függővé. Erősen, közel 100 000 fővel csökkentette a magyarok számát a zsidó nemzetiség kategóriájának bevezetése, ill az izraelita vallásúak megváltozott nemzetiségi bevallása. Amíg 1910-ben a későbbi Szlovákia területén 106 552 izraelita vallású személy vallotta magát magyar anyanyelvűnek, addig 1921-ben Szlovákiában csak 21 584 izraelita , vallású, de magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárt írtak ösz- sze, 1930-ban pedig a magukat magyarnak valló izraelita vallásúak száma már csupán 9 728 volt. A magyar nyelvterületen belül a zsidó lakosság külön nemzetiségként való regisztrálása a színtiszta magyar Csallóköz központjának számító Dunaszerdahelyen, valamint a mátyusföldi Galántán idézte elő a magyarság legszembetűnőbb fogyását. Dunaszerdahelyen 1930- ban az izraelita vallásúak 82,4%-a, a város csehszlovák állampolgárságú lakosságának 34,8%-a, Galántán pedig az izraelita vallásúak 68,9%- a, a csehszlovák állampolgárságú lakosság 20,1 %-a vallotta magát zsidó nemzetiségűnek, ami Dunaszerdahelyen a magyarok arányának az 1910. évi 98,3%-ról 46,9%-ra, Galántán pedig 89,6%-ról 38,4%-ra süllyedését eredményezte. Hasonló módon, bár a zsidóságnál jóval kisebb mértékben csökkentette a szlovákiai magyarok lélekszámút a magukat cigány nemzetiségűnek vallók számának közel négyszeresére növekedése. Amíg 1921-ben csupán 7 967, addig 1930-ban már 30 626 volt a rendezett csehszlovák állampolgársággal rendelkező cigány nemzetiségűek száma. A magyarlakta településeken az 1930-as nép- számlálás során a legnagyobb arányban a Garam menti Nemesoroszi (24,2%) és Nagysáró (22,0%), a nógrádi Fülekkelecsény (22,0%), valamint a gömöri Gortvakisfalud (22,5%) és Szútor (20,8%) lakossága vallotta magát cigány nemzetiségűnek, ami Fülekkelecsényben egyben a magyar többség elvesztését is jelentette, s magyar lakosságának részaránya az 1910. évi 100%-ról 39,4%-ra süllyedt. További több mint 100 000 fővel csökkentette a magyarság számát a csehszlovák államra való hűségeskü letételét megtagadó magyar közhivatalnokok, állami alkalmazottak önkéntes vagy kényszerű áttelepülése a trianoni Magyarország területére. A magyar Országos Menekültügyi Hivatal nyü- vántartása szerint 1918 novembere és 1920. december 31-e között 101 782 magyar hagyta el a Csehszlovákiához került volt magyarországi területeket, tehát Szlováldát és Kárpátalját, s költözött át Magyarországra. A magyarság kivándorlása a húszas években tovább folytatódott: 1922 és 1930 között további 15 287 magyar költözött el Csehszlovákiából. Mivel a csehszlovák hatóságok különféle ürügyek alatt a felvidéki magyarság ezreinek nem voltak hajlandóak megadni a csehszlovák állam- polgárságot, tovább módosította az etnikai arányokat, s gyakorlatilag minden településen a magyarok számának és arányának csökkenését idézte elő a rendezetlen állampolgárságú személyeknek a „külföldiek” kategóriájába sorolása. A legkirívóbb az 1926-ig közigazgatásilag Rimaszombathoz tartozó Bakti esete, ahol 1930-ban kiemelkedően magas (45,9%) volt a „külföldiek” aránya, ami a magyarságnak a nyelvhasználatához szükséges 20% alá csökkenését eredményezte (12,2%). Amíg_ az 1921. évi népszámlálás Szlovákiában 13 414 rendezetlen állampolgárságú magyart sorolt a „külföldiek” kategóriájába, addig 1930-ra, annak ellenére, hogy a hatóságok az 1926. július 1-jén kelt 152/1926 sz. törvény, az ún. Lex Dérer - Szent Ivány alapján megkezdték a rendezetlen állampolgár- sági ügyek rendezését, a rendezetlen állampolgárságú, s így a „külföldi” szlovákiai magyarok száma 20 349-re emelkedett. A statisztikai számok arról tanúskodnak, hogy a „külföldiek” között aránytalanul magas volt a magyarok részaránya: miközben 1930-ban Szlovákia jelenlévő népességének csupán 17,8%-a volt magyar nemzetiségű, a 75 604 „külföldinek” már 26,9%-a. Becslések szerint több mint 100 000 fővel csökkentette a szlovákiai magyarok, s növelte az új államalkotó nemzet, a „csehszlovák” számát azoknak a bizonytalan identitású, kétnyelvű, kettős kötődésű személyeknek a nemzetiségváltása, akik 1910-ben még magyar anyanyelvűnek vallották magukat, a megváltozott politikai helyzet hatására azonban később már „csehszlováknak” jelentkeztek. A MAGYARSÁG TÉRVESZTÉSE a szlovák nyelvterület egykor erősen magyarosodó városaiban volt a legszámottevőbb, amelyek magyar lakossága általában már 1921-re, de még inkább 1930-ra a legtöbb esetben pár százalékos kisebbségbe szorult vissza. 1910 és 1930 között a magukat magyarnak vallók részaránya pl. Jolsván 80,4%-ról 7,3%-ra, Varannón 66,1%-ról 1,9%-ra, Aranyosmaróton 65,9%-ról 6,5%-ra, Nagymihályban 62,0%-ról 4,0%-ra, Nyitrán 59,4%-ról 4,5%-ra, Zólyomban 56,5%-ról 2,4%-ra, Nagyrőcén 51,9%-ról 7,0%-ra, Tőketerebesen 49,3%-ról 2,2%-ra, Epetjesen 48,9%-ról 4,3%-ra, Besztercebányán 48,8%-ról 3,8%-ra, Gálszécsen 43,9%-ról 6,4%-ra, Selmecbányán pedig 41,7%-ról 2,3%-ra zuhant. A magyarok száma és aránya azonban nem csupán a szlovák etnikai terület városaiban csökkent, hanem erősen vegyes lakosságúvá, sőt gyakran szlovák többségűvé váltak a nyelvhatár korábban 80-90%-os magyar többséggel rendelkező városai is. A legnagyobb változás a korábban német jellegű Pozsonyban, valamint Kassán játszódott le, amelyekben a magyar elem részaránya az 1910. évi 40,5, ül. 75,4%-ról 1930-ra 15,2, ill. 16,4%-ra süllyedt, s így nyelvhasználati jogát is elveszítette. Szlovák többségűvé vált Losonc (magyar lakosságának aránya 1910-ben 82,2% - 1930-ban 25,9% volt) és Vágsellye (91,5% - 27,4%), relatív szlovák többségűvé Léva (90,5% - 39,6%), ugyanakkor megőrizte legalább relatív magyar többségét Érsekújvár (91,4% - 45,4%), Galánta (89,6% - 38,4%), Rimaszombat (89,7% - 43,6%) és Rozsnyó (89,6% - 48,2%). A nyelvhatáron fekvő városok közül abszolút magyar többségét csupán Szene (93,4% - 56,4%) és Szepsi (98,5% - 69,8%) tartotta meg. A magyar nyelvterület korábban színtiszta magyar városai - a már említett Dunaszerdahely kivételével- magyar többségűek maradtak ugyan, a magyarság visszaszorulása azonban ezekben is jelentős volt. Komáromban pl. az 1910. évi 89,2%-ról 1930-ra 59,7%-ra, Párkányban 98,0%-ról 56,6%-ra, Ipolyságon 95,2%-ról 54,9%-ra, Füleken 96,7%-ról 59,5%-ra, Tornaiján 98,1%-ról 51,1%-ra, Királyhelme- cen 99,8%-ról 59,3%-ra, Nagykapo- son pedig 98,8%-ról 65,2%-ra csökkent a magyar elem részaránya. A városokéhoz hasonló, gyakran még azt is meghaladó volt a magukat 1910-ben még magyarnak vallók nemzetiségcseréje a nyelvhatár menti, vagy a magyar nyelvterületen belül elhelyezkedő, de a 18. században részben szlovákokkal betelepített kétnyelvű községekben. E kettős kötődésű, bizonytalan etnikai hovatartozású, a magyar népszámlálások során magát egyre nagyobb arányban magyarnak valló lakosság identitásváltása különösen a Nyitra- Érsekújvár - Léva közötti térségben, Kassa környékén, valamint Tő- keterebestől délre alakította át gyökeresen nem csak egyes falvak, hanem egész régiók etnikai arculatát. A legutolsó magyar, valamint a két csehszlovák népszámlálás községsoros kimutatásainak összevetése arról tanúskodik, hogy 1910 és 1930 között összességében 123 szlovákiai község veszítette el abszolút magyar többségét, közülük 85 az 1910 és 1921, 38 pedig az 1921 és 1930 közötti időszakban. A 123 községből - amelyek közé beleértendő Balassagyarmat és Sátoraljaújhely Csehszlovákiához csatolt városrésze is - 27 található az egykori Abaúj-Torna, 21 Zemplén, 13 Bars, 12-12 Gömör és Kishont, ill. Hont, 11 Nógrád, 10 Pozsony, 8 Nyitra, 6 Komárom, 1-1 pedig Turóc, Zólyom, ill. Ung vármegyében. Egyes kétnyelvű, de 1910-ben szlovák többségű községekben 1910 és 1921 között egy ezzel ellentétes folyamat játszódott le: lakosságuk 1921-ben többségében magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Az egykori Abaúj-Toma vármegyei Aba- széplakon 1910 és 1921 között 20,0%-ról 56,1%-ra, Jászómind- szenten 44,2%-ról 60,0%-ra, Rud- nokon 35,5%-ról 54,4%-ra, a Komárom vármegyei Komáromcsehiben 18,0%-ról 63,2%-ra, a Bars vármegyei Ényben 41,3%-ról 73,3%-ra, a Nyitra vármegyei Zsitvamártonfal- ván pedig 43,7%-ról 51,8%-ra emelkedett a magyarság részaránya; e községek azonban 1930-ra ismét szlovák többségűvé váltak, magyar lakosságuk aránya pedig Komárom- csehi (24,0%), Eny (33,2%) és Zsit- vamártonfalva (29,2%) kivételével 20% alá csökkent. Az előzőkhöz hasonló, ám értelmezhetetlenebb etnikai fordulatot jeleznek a honfi Gyür- ki adatsorai, ahol 1910-ben 89,8%- os magyar, 1921-ben 59,4%-os szlovák,1930-ban pedig ismét 75,3%-os magyar többséget mutattak ki. A kétnyelvű községek lakosságának identitásváltásáról alkotott kép teljessé válásához feltétlenül megemlítendő, hogy egy részükben már az egymást követő magyar népszámlálások is gyakran gyökeresen ellentmondó eredményt produkáltak. A kétnyelvű lakosság megváltozott anyanyelvi bevallását, a kétnyelvű községek egymásnak ellentmondó népszámlálási adatait magyar kutatók általában a kettős identitás természetes velejárójának, önkéntes visszamagyarosodási folyamatnak, a szlovákok ugyanakkor az erőszakos magyarosítás eredményének, ül. statisztikai manipulációnak tekintik. Szlovák statisztikusok és demográfusok az 1930-as népszámlálás eredményeit értékelve gyakran hangsúlyozzák az 1880. és az 1930. évi népszámlálások, ill. az 1880-as és az 1930-as népszámlálások alapján meghúzható szlovák-magyar nyelvhatár közötti állítólagos hasonlóságot, ezzel vélve bizonyítani a 19-20. század fordulóján, különösen pedig az 1910. évi magyar nép- számlálás során alkalmazott ún. statisztikai magyarosítást, s az 1910-es népszámlálás etnikai adatainak megbízhatatlanságát. Az 1880. és 1930. évi népszámlálás etnikai adatainak összevetése ugyanakkor azt mutatja, hogy a Szene melletti Dunasáp kivételével, amelyben 1880-ban a lakosság 27,8%-a, 1910-ben 79,9%-a, 1930- ban pedig 58,1%-a vallotta magát magyarnak, nem csak az 1880 és 1910 között magyar többségűvé vált községek mindegyike, azaz 66 község veszítette el ismét magyar többségét, hanem kisebbségbe szorult a magyarság további 57 olyan településen is, amelyek 1880-ban is magyar többségűek voltak. A SZLOVÁK-MAGYAR NYELVHATÁR délebbre tolódása két helyen is az addig összefüggő magyar nyelvterület megszakadását eredményezte. Az Ipoly menti Bátorfalu szlovák többségűvé válásával Nagykürtöstől délre, a Kassa környéki, különösen az Ósva-völgyi, valamint a Tőketerebes és Sátoraljaújhely közötti vegyes lakosságú falvak magyarjellegének megszűntével pedig Kassa és Tőketerebes alatt szakadt meg a magyar etnikai sáv. Mivel a kétnyelvűségből adódó asszimiláció (ül. disszimiláció) elsősorban a szlovák etnikai területen és a nyelvhatáron fekvő városokat, a szórványokat, valamint a török háborúk pusztításait követően a 18. században részben szlovákokkal újranépesített, időközben azonban visszamagyarosodott, de továbbra is vegyes etnikumú településeket érintette, a csehszlovák hatóságok a déli határvidék nemzetiségi összetételét - a magyar-szlovák viszonylatban korábban példátlan módon - etnikai alapú telepítésekkel, az 1919-ben meghirdetett földreform keretében zajló ún. kolonizációval igyekeztek megváltoztatni. A földreformot a prágai Nemzetgyűlés által 1919. április 16-án elfogadott 215/1919 sz. ún. lefoglalási törvény indította útjára, amely a köztársaság egész területén elrendelte a nagybirtokok kisajátítását. A törvény értelmében nagybirtoknak számított minden 150 hektárt meghaladó mezőgazdasági jellegű földterület (szántó, rét, kert, szőlők és komlóskertek), ül. minden 250 hektárt meghaladó vegyes művelésű egyéb jellegű földterület. A földreformmal a csehszlovák kormányzatnak kettős célja volt. A magyarlakta területeken élő szlovákok 2.TÁBLÁZAT A magyar és szlovák lakosság százalékos aránya az abszolút magyar többségüket elveszített Abaúj-Torna vármegyei községekben Község 1910 1921 1930 Magyar szlovák magyar szlovák* magyar szlovák* Abaúj rákos 65,3 31,7 25,2 74,8 15,1 80,5 Abaújszina 91,6 6,8 69,9 20,7 30,5 54,0 Alsócsáj 59,6 40,4 6,9 92,6 4,3 94,9 Beszter 60,8 35,7 48,6 44,6 17,5 80,0 Bocsárd 71,9 27,4 19,9 80,197,2 Buzinka 90,1 8,0 26,0 58,5 13,2 73,3 Enyicke 65,7 32,8 12,1 86,0 7,1 89,7 Eszkáros 66,6 33,4 3,0 89,8 1,2 94,4 Felsőcsáj 77,0 14,2 34,9 62,4 8,7 88,7 Garbócbogdány 78,5 21,3 17,8 75,4 2,1 95,6 Hatkóc 81,9 17,1 76,9 21,6100,0 Hernádcsány 57,8 38,8 2,7 86,7 3,1 89,9 Hernádgönyü 60,1 39,6 0,3 94,3 0,3 95,0 Hernádzsadány 81,8 11,5 8,1 78,9 3,3 92,6 Jászóújfalu 71,1 28,0 8,2 91,3 4,4 90,6 Kassa 75,4 14,8 21,2 59,7 16,4 60,2 Kisszalánc 68,8 29,1 36,1 58,7 10,0 87,9 Magyarbőd 85,0 3,6 23,3 73,0 32,0 65,5 Nagyida 98,2 ■HMM 87,1 6,8 49,9 33,4 Nagyszalánc 81,0 17,4 44,8 42,1 24,1 55,5 HBMMBHHIi 95,0 5,0 11,1 88,1 14,2 79,4 Pólyi 52,4 46,7 11,1 85,7 0,6 97,9 ■ Regeteruszka 54,8 44,0 1,2 92,5 0,1 96,9 Saca 74,8 21,7 16,7 72,1 3,8 83,6 Semse 84,7 14,8 55,6 38,2 6,8 88,8 Stósz** 82,6 1,6 35,8 2,3 9,1 23,4 Zsebes 62,7 36,4 3,4 96,6 3,6 93,0 * A szlovák kategória 1921-ben és 1930-ban magában foglalja a cseheket is. ** Stószon 1910-ben a lakosság 14,3%-a, 1921-ben 58,6%-a, 1930-ban 60,2%-a németnek vallotta magát.
