Új Szó, 2001. október (54. évfolyam, 225-251. szám)
001-10-06 / 230. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (Arany János) HÉTVÉGI MAGAZIN „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2001. október 6., szombat 5. évfolyam, 38. szám Mert három gyereket nevelni a mai világban nem kis dolog még akkor sem, ha azt olyan szeretettel teszik, mint ez az örökbe fogadó diószegi család „Ezerszeresen kapjuk vissza a szeretetet" Most csak a fotózás kedvéért vezették elő Zsuzsit, máskor többnyire a kocsival poroszkál (A szerző felvételei) GAÁL LÁSZLÓ már mindenáron riportot akar írni rólunk, azt ok- vedenül úja bele, hogy nagyon hálásak vagyunk mindenkinek, aki segített a gyerekek örökbefogadásánál, hiszen tudjuk, hogy mások legalább fél évig intézkednek ilyen ügyben, nekünk meg nem egészen két hét alatt sikerült megkapnunk a őket” - köti a lelkemre L. A., akinek bár egyetlen saját édes gyermeke sincs, mégis háromszoros boldog apa. Nem egészen három évvel ezelőtt egyszerre három gyereket fogadtak örökbe. Erről a nem mindennapi elhatározásukról, az azóta átélt gondokról és örömökről beszélgettünk a család diószegi portáján. A házigazda, de főleg a felesége először nem akart beleegyezni, hogy újak a családról. „Épp elég bosszúságunk volt abból is, amikor tavasszal itt voltak a tévések, és riportot forgattak rólunk. Akkor többen megkérdezték, hogy na, menynyit kaptatok a filmezésért? Még olyanok is voltak, akik konkrét összeget is mondtak, állítólag fejenként huszonötezer koronát fizettek a tévések azért, hogy >tt kameráz- hattak. Hát ebből semmi nem igaz, csak azért egyeztünk bele, hogy filmezzenek, mert az a pozsonyi alapítvány küldte őket, amelyik sokat segített nekünk a gyerekek örökbefogadásánál. Olyanok is akadtak a faluban, akik még annak idején azt mondták, hogy csak azért vesz- szük örökbe a gyerekeket, hogy majd belőlük éljünk. Pedig egy koronával sem kapunk több családi pótlékot, sem más segélyt, mint azok, akik a saját édes gyerekeiket nevelik.” Hogy hogyan jutott eszükbe 15 évi gyermektelen házasság után egyszerre három gyereket örökbe fogadni? „Egyáltalán nem terveztük, hirtelen jött az ötlet. Egy szombati napon éppen kinn dolgoztam az állatok körül, amikor jön ki az asszony, és mondja, hogy a tévében látott egy hirdetést, gyerekeket lehet örökbe fogadni, nem veszünk- e ide mi is valakit.” Az apa azt is elmondja, először arra gondoltak, hogy a háborúban megárvult balkáni gyerekeket lehet befogadni, mivel ez a jugoszláviai háború idején volt. Aztán amikor felhívták a megadott telefonszámot, kiderült, hogy nem jugoszláviai árvákról, hanem itthoni, gyerekotthonban nevelkedő gyerekek örökbe fogadásáról van szó. El is kezdték intézni, hogy egy kisfiút és egy kislányt magukhoz vegyenek, de amikor először mentek a gyermekotthonba, két hároméves kisfiút mutattak nekik, akik annyira ragaszkodtak egymáshoz, hogy nem volt szívük különválasztani őket, hát mindkettőt elfogadták. Aztán hozták megmutatni a kilenc hónapos kislányt. „Őt meg, ahogy az ölembe vettem, hát azonnal úgy megszerettem, hogy azt mondtam, többé ki nem adom a kezemből” - így az anya. így történt, hogy végül mindhárom gyermeket befogadták, s két hét után, amíg az iratok intézése tartott, haza is vihették őket. Az a kérdés fel sem merült, hogy a gyerekek hogyan szólítják majd az új szüleiket. „Mindjárt az első látogatáson, amikor először megláttuk egymást, az egyik gyerek hozzám szaladt, a másik meg a feleségemhez, és már akkor apunak meg anyunak szólítottak.” Igaz, akkor még szlovákul mondták, a két fiú ugyanis csak szlovákul beszélt. Most már persze magyarul is tudnak, s a szülők mindent megtesznek azért, hogy a szlovákot se felejtsék el, hiszen mindig szükségük lesz rá. Nyíltan beszélnek arról is, hogy nem ők az édesszülők, hiszen a fiúcskák már elég nagyok ahhoz, hogy emlékezzenek, nem ebben a családban születtek. A két fiúcska, Anti és Lujzi a konyha felől kandikálnak felénk, a kis Tinka pedig az édesanyja ölében figyeli kerek szemekkel beszélgetésünket. „A két gyerek, két ördögfióka, de ez a kislány, ez egy valóságos angyal. Ha van Isten, hát akkor ezt ő dobta le ide nekünk. Ez nem is duplán, de ezerszeresen adja vissza azt a szeretetet, amellyel mi szeretjük őt.” A fiúk óvodába járnak, jövőre számukra is megkezdődik az iskola, a kicsi Tinka is benne van már az óvodáskorban, de az apja azt mondja, amíg csak lehet, ő bizony otthon tartja, mert nélküle üres lenne a ház. Egyszer már átélték, hogy megüresedett, mert mielőtt a gyerkeket magúkhoz vették volna, három évig neveltek egy vietnami kislányt, utcájukban lakó, a városban kereskedő vietnami házaspár kislányát. Egész nap náluk volt, a szülei munka után vagy csak éjszakára vitték haza. Aztán amikor elköltöztek Galántára, L. A.-éknak egyszeriben nagyon hiányzott a gyerek, nem sokkal ezután válaszoltak arra a bizonyos televíziós hirdetésre. A gyerekek mindjárt beülesz- kedtek az itteni környezetbe, és a környezet is rögtön befogadta őket. Sem az utcabeli gyerekek, sem az óvódás társak nem éreztetik velük, hogy ők mások lennének, mint a többiek. „Meg is kereszteltettük őket. A keresztelői lakoma kész lakodalom volt, malacot meg disznót vágtunk, és meghívtunk mindenkit, a polgármestertől kezdve a pszichológusnőig meg az orvosig, aldk segítettek a gyerekek örökbefogadásánál. Még cigánybandát is hívtunk, akik hajnalig zenéltek. Mi nem vagyunk tehetősek, senkinek nem tudtunk fizetni azért, hogy segítsen, hát így próbáltuk meghálálni a jóságukat.” Az anya a két fiú felé kacsintva meséli, hogy az „ördögfiókáknak” sem tartott sokáig, amíg a gyerekotthonban megszokott rezsimről átálltak a családi élet tempójára. „Eleinte az üzletbe sem vihettem őket magammal, sorra szedték le a dolgokat a polcokról, alig győztem visszarakodni. Ma már nyugodtan mehetünk, megtanulták, hogy csak egy csokit vagy nápolyit válasszanak maguknak, és ne fogdossanak meg sorra mindent.” Azt is elmondják, hogy nem egyforma a két gyerek. A jó eszű Anti a szófogadóbb, a takarításban is sokat segít, meg az apjának az állatok melletti munkában, például vizet visz a pulykának vagy a nyulaknak. Lujzi kényelmesebb. „Ez egy úríci- gány, inkább ül a fotelben, és gitározik. Neki talán zenésznek kellene lennie” - mondja huncut mosollyal az apa, aki már el is határozta, hogy amint lehet, beíratja a gyerekeket zeneiskolába, mert azt gondolja, zenészként talán majd jobban megélnek, mint ő a becsületes szakmájával. L. A. mezőgazdasági gépjavító, de a lakatos szakmához is ért, esztergagépen is dolgozott meg hegesztővizsgái is vannak. Mégsem tud állást szerezni. „Tizennyolc évet dolgoztam le a cukorgyárban, de tönkrement. Tönkrement a kendergyár is, aztán szövetkezetekben dolgoztam egy-két évig, de azok is mind megszűntek. Igaz, hogy most munkanélküli vagyok, de azért itthon a gazdaságban a napi nyolc-tíz órát ledolgozom.” Szavait bizonyítja az istálló, ahol jól megvan egymással a növendék bika, a két anyadisznó meg néhány malac, a kecskék meg egy nagy ketrec tele nyu- lakkal. S persze Zsuzsi, a póniló, a gyerekek kedvence. „Mindig is szerettem az állatokat, és megfogadtam, ha nekem egyszer gyerekem lesz, biztosan veszek neki pónilovat. És ha én egyszer valamit elhatározok, azt meg is csinálom.” Zsuzsi természetesen nemcsak a gyerekek szórakoztatására szolgál, a munkába is befogják őt, hiszen ennyi jószágnak kell a takarmány, és a betakarításban meg a szénaszállításban nagy segítség a póni vontatta kocsi. De díszfelvonulásban is részt vett már a Zsuzsi. A júniusi első diószegi nemzetközi aratóverseny résztvevőit a városból a gabonaföldre szállító lovas menetben L. A. pónifo- gata is ott volt, sőt ő nyerte el a legszebb lovas fogatnak járó díjat. Annak idején a véletlen úgy hozta, hogy az aratóversenyről riportot készítendő éppen én lettem a Zsuzsi- fogat utasa, az akkori beszélgetésünkkor szereztem tudomást L. A.- ék nem mindennapi családi viszonyairól. Talán az is hozzájárult ahhoz, hogy végül mégis beleegyeztek a mostani riport elkészítésébe, hogy nem teljesen idegenként kopogtattam be hozzájuk. Bevallották, attól tartanak, ha ez az írás megjelenik, megint lesznek, akik kitalálják, hogy biztosan pénzt kaptak érte. Pedig ez valóban nincs így, a riportalanynak nem szokás fizetni. Én meg nem szeretnék ártani a családnak, inkább segíteni. Ezért azt is leúom, hogy ha akadna olyan vállalkozó Diószeg környékén, aki alkalmazni tudna egy olyan gépjavító, lakatos, hegesztő szakmával rendelkező becsületes embert, akiről a városi hivatalban is csak dicséretet hallottam, jelezze szerkesztőségünknek. Mert három gyereket nevelni a mai vüágban nem kis dolog. Még akkor sem, ha azt olyan szeretettel teszik, mint ez a diószegi család. OKTÓBER 8. MAGYAROK NAGYASSZONYA ÜNNEPE A hagyomány szerint halála előtt Szent István király Szűz Mária oltalmába ajánlotta koronáját és országát. Őseink ezt a felajánlást szent örökségként származtatták nemzedékről nemzedékre. Va- szary Kolos bíboros, prímás kérésére a Szentszék is elismerte a Mária-tiszteletnek ezt a nemzeti jellegét, és XII. Leó pápa 1896-ban külön ünnepet engedélyezett október második vasárnapjára. Szent X. Piusz pápa az ünnepet október 8-ára tette át. 1980-ban II. János Pál pápa ezen a napon szentelte fel a Szent Pé- ter-bazilika altemplomában az új magyar kápolnát, a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére. (A régit, a II. Szilveszter pápa által adományozott kápolnát a bazilika bővítése miatt 1776-ban lebontották.) Az állatok körül mindig akad tennivaló A kis Tinka ezerszeresen adja vissza azt a szeretetet, amellyel körülveszik Eszembe jutnak gyermekkorom színterei, de visszamenni, már csak látogatóba, hisz itt teremtettem otthont, s gyermekeim révén már ezt a tájat is a szülőföldemnek érzem Végtelen történet kis kertvendéglőben BODNÁR GYULA okáig nem tudtam megfogalmazni, kimondani, mi a szülőföld, miben rejlik erejének vonzása, csupán éreztem haza-hazalátogatva több száz kilométerről, egy másik tájegységből, ahová a szerelem húzott, majd nyomában házasságom telepített le, hogy jó megpihenni a valamikori otthon zöld füvén. Aztán egyszer találkoztam Imrével, kis nyári kertvendéglőben, ő sört fogyasztott, cseh sört, én száraz fehér bort rendeltem, amely elég nehezen érkezett meg, tudniillik a pincérnek fogalma nem volt arról, hogyan lehet egy bor száraz. De a történet e hangulati eleménél fontosabb, hogy egy láthatóan kiránduló cseh család tűnt föl a fedélzeten, hozzánk fordulva, tudunk-e szlovákul, merthogy ők csak magyar szót hallanak mindenütt, meg hogy lehet-e itt ebédelni, vannak-e errefelé jó horgászhelyek. Imre tökéletes cseh nyelven válaszolt nekik, hogy nemcsak én ámultam, hanem a család is, melynek feje meg is kérdezte tőle, merre lakik Csehországban.- Én itt lakom - válaszolta Imre, majd (hogy ne részletezzem a következő, könnyen elképzelhető, csodálkozással, köszönömökkel teli pillanatokat) magunkra maradtunk.- Honnan tudsz te ilyen jól csehül?’- kérdeztem, minthogy addig inkább csak látásból ismertük egymást.- Csehországban születtem.- Csak nem deportálták a te szüléidét is annak idején?- Nem. Apám mindjárt a háború után szedte a sátorfáját, és irány Csehország, Prágától északnyugatra, bányába. Aztán ott ragadt. Praktikus ember volt vüágéletében valamennyi kalandorvérrel az ereiben. Pénzt akart keresni, de talán azt is előre látta, hamarosan sötét idők jönnek itt a magyarokra. A szudéta- németek kitoloncolása körülbelül akkortájt kezdődött Csehországban, amikor odaérkezett. Beleszeretett egy szudétanémet lányba, megmentette, feleségül vette. Három gyerekük született, én vagyok a legfiatalabb. Anyámtól németül tanultam meg, apámtól magyarul, csehül meg az utcán, óvodában, iskolában. Szerettem Csehországban, pedig többször költöztünk. Vagyis apám egyáltalán nem sietett haza, Szlovákiába, nem is emlegette, hogy vissza akarna térni, de mintha műidig nyugtalan lett volna. Ez a szülőföldje. Amikor érettségim napjának estéjén belépett a házba, annyit kérdett: megvan? Meg, válaszoltam. Akkor pakolunk, és megyünk haza, mondta. Hova haza, kérdeztem, nekem ez a hazám. Nekem meg Szlovákia, a Mátyusföld. Miért pont most jutott eszedbe, próbáltam ellenkezni, miért nem tíz évvel korábban?! Akkor könnyebb lett volna itt hagynom az erdőket, a patakokat, az utcákat, Petr bácsit, a barátokat?! Édesanyám már régen tudta, várta ezt a pillanatot. Nem tiltakozott, szerette apámat, kitartott mellette, valamennyire megtanult magyarul is, csehül is. A testvéreim, akik már házasok voltak, nem csináltak ügyet az egészből. „Majd el-elme- gyünk meglátogatni apukáékat.” Apám nem túl gyakran járt haza, talán, hogy ne gyötörje utána hetekig a honvágy, de azért néhányszor a családot is lehozta ide, főként, amikor kisebbek voltunk. Csakhogy ez semmit nem számít. Nem mesélem el neked, mit éreztem a számomra végül is teljesen új környezetben, meddig tartott, míg úgy- ahogy megszoktam, barátokra leltem. Képzeld el, ha most közölném a tizenhét éves fiammal meg a tizenhat éves lányommal, akik itt születtek, itt nőttek fel, ez a táj a szülőföldjük, ide köti őket minden, még a levegő illata is, hogy holnap költözünk Csehországba, apátok szülőföldjére. Mit mondanának, mit gondolsz? Háború törne ki. Persze, nem tudnám megtenni velük, már csak azért sem, mert nem kívánom nekik azokat az érzéseket. Apám megtette velem. Nem haragszom rá, s ha valaki, akkor én megértem őt. Néha eszembe jutnak gyermekkorom színterei, de visszamenni oda, legfeljebb látogatóba. Itt teremtettem otthont, és a gyermekeim révén egy kicsit már ezt a tájat is a szülőföldemnek érzem. A cseh turista család felnőtt tagjai a kertvendéglő sarkában felénk fordulva koccintásra emelik poharukat.- Bocsáss meg, egy pillanatra leülök hozzájuk - mondja Imre, s viszi magával a sörét.- Csak menj nyugodtan - és a csehek felé biccentve kihörpintem az utolsó csepp száraz fehér bort, majd intek a pincérnek, még egy pohárral, ugyanazt.
